Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester 08. - Vágyakozás

     Hermione a szobája teraszán ült, és a sötétségbe bámult. Hallgatta az éjszaka neszeit; a tücsköket, és az egyik szomszédos apartmanból kihallatszó szeretkezés fülledt sóhajait. Úgy tűnt, igyekeztek csendesek lenni, és ha bent marad, valószínűleg nem is hallotta volna, de kint az erkélyen óhatatlanul felfigyelt rá. Először nem tudta mire vélni a halk zajokat, aztán amikor rádöbbent, hogy mit csinálnak a közelében, a felismerés a székébe szegezte. Volt egy kis lelkiismeret furdalása, amiért nem ment vissza a szobájába, de végül is úgy gondolta, hogy egyrészt az ismeretlen pár is becsukhatta volna az ajtaját, másrészt kint ülni viszont nagyon kellemes volt, így aztán maradt.
Az ajkai bizseregtek, élénken emlékeztetve Péter csókjára. Nem mintha kellett volna, úgysem tudott másra gondolni. Ron óta az első csókja volt, és mintha a férfi pontosan tudta volna, hogy mennyi az, amit most el tud fogadni. Éppen csak annyi, hogy többet akarjon belőle, hogy képtelen legyen kiverni a fejéből.
Jól sikerült este volt, bár néha megijedt, hogy esetleg elárulja magát, főleg, amikor a munkájáról beszélt. Majdnem kikotyogta a házimanókat, márpedig az megengedhetetlen hiba lett volna.
Mostanra szinte biztos volt benne, hogy Kígyósi Péter nem Perselus Piton. Péter kedves volt, megértő, és nem tudta elképzelni, hogy valaha ezt gondolja a bájitaltan tanárról. Hiszen bármi történt is a csata óta a varázslóval, ennyire nem változhatott meg.
Megint a csók jutott eszébe, és eljátszott a gondolattal, milyen lett volna igazán megcsókolni, megízlelni a férfit. Mikor meghallotta, hogyan elégült ki a másik apartmanban szeretkező pár, szinte azt kívánta, bárcsak felhozta volna a férfit. Fiatal teste felébredt hosszú álmából, és az a gyengéd csók lángra gyújtotta. Érintésre vágyott. 
A szomszédban becsukták a terasz ajtaját, ő még továbbra is kinn üldögélt, de már csak a tücskök maradtak éjjeli társai. Képtelen lett volna elaludni, inkább visszaemlékezett a vacsorájukra, kielemezve az összes mondatot, és a holnapi ebédre gondolt, amikor újra találkozhat a férfival. A fejében vadul kergették egymást a gondolatok, és felváltva érzett hol Ron miatt bűntudatot, hol boldogságot Péter csókja okán. 
Végül már jócskán elmúlt éjfél, amikor visszatért a szobába, hogy lemossa magáról a sminket. Mikor végzett, elkomorult. Ron őt szerette, a borzas hajú, szabálytalan arcú Hermionét, Péter pedig nem is ismeri, csak azt a vasalt hajú, tökéletesre festett nőt. Bár végül is mindegy, ez itt úgysem az ő világa – vonta meg képzeletben a vállát. Péter kedves férfi, de egy teljesen más közegben él, neki pedig az a dolga, hogy megkeresse a mogorva, kellemetlen Pitont. Sóhajtva feküdt be az ágyba.

     Reggel későn ébredt, ezért kihagyta az úszást, és csak reggelizni ment, azután indult is a szépségszalonba, hogy időben elkészüljön.
Néhány perccel dél előtt nyitott be a kis boltba. Éppen nem volt bent vevő, Péter odalépett hozzá, és megcsókolta. Majdnem úgy, ahogyan tegnap, talán kicsit hosszabban, de Hermione számára még így is túl röviden.
– Szia! – üdvözölte utána a férfi magyarul, és gyengéden megsimogatta az arcát. Hogy az ismeretlenül csengő szó, vagy az érintés hatására, esetleg a kettő együtt okozta, mindenesetre a lány szinte elszédült.
Olyan vagyok, mint egy bakfis – gondolta, miközben a férfi kirakta az „EBÉDIDŐ” táblát, azután kinyitotta előtte az ajtót.
– Éhes vagy? – kérdezte Péter az utcán. – Csak ide megyünk a közelbe.
– Nem igazán – válaszolta őszintén –, svédasztalos reggeli van a hotelben.
– Akkor köszönöm, hogy mégis velem tartasz – nézett rá oldalvást a férfi.
– Nagyon szívesen – mosolygott vissza.
– Mit csináltál délelőtt? – A kérdés elhangzása után a lány szeretett volna láthatatlanná változni. Már megint nem készült fel alaposan, hiszen azt mégsem mondhatja, hogy egész délelőtt egy kozmetikában ült, ahol rákenték ezt a vakolatot!
– Csak sétálgattam – válaszolta.

Megérkeztek a vendéglőbe. A hely napközben mindössze déltől három óráig volt nyitva, és ilyenkor nem lehetett étlapról választani, viszont volt kétféle menü, kimondottan azok igényeire szabva, akik a munkahelyükről jöttek ebédelni.
– Délutánra mit tervezel? – kérdezte Péter, miután megették a leveseket.
– Láttam, hogy van egy kiállítás, ami a város alatti pincerendszert mutatja be. – Ez volt a legelső, ami az eszébe jutott. – Talán oda megyek el, és megnézem a bazilikát.
– Nem gond, ha veled tartanék megnézni a pincéket? – ajánlkozott a férfi. – Néhány éve már láttam, és kíváncsi lennék, mennyit tártak már fel belőle. Utána pedig, ha van kedved, megihatnánk valahol egy pohár bort. Eger híres bortermelő vidék.
Hermione lelke mélyén ujjongott.
– Remekül hangzik! – válaszolta, és szívből Péterre mosolygott, azután körül nézett. A kis étterem szinte tele volt, a pincérek ügyesen lavíroztak az asztalok között. – Gyakran ebédelsz itt?
– Igen, körülbelül hetente két-három alkalommal. Attól függ, volt-e időm főzni.
– Szoktál főzni? – kérdezte meglepve. Ami azt illeti Ron sosem főzött, legfőbb tudása a rántottában merült ki, Harry pedig még ügyetlen is volt a konyhában.
– Persze – válaszolta Péter. – Aki egyedül él, annak muszáj. Ha van kedved ma este szívesen vendégül látlak nálam vacsorára.
Hermione egy pillanatig tétovázott, mert ha felmegy a férfihoz, akkor bármi kialakulhat. A tegnap éjszaka jutott eszébe, a csók, a szeretkező pár, és a pillangók repkedni kezdtek a gyomrában. Szégyenlősen leszegte a fejét, nehogy Péter észrevegye a szemében megjelenő vágyakozást.
– Ígérem, semmi olyasmi nem fog történni, amit te nem akarsz – mondta a férfi és megfogta az asztalon lévő kezét.
– Rendben – mondta végül, bár még ő sem tudta, hogy mit is akar. – Hol találkozzunk?
– Legyen a pincerendszer lejáratánál öt előtt néhány perccel, úgy tudom, minden egész órában indul vezetés. Kicsit előbb bezárom az üzletet, hogy odaérjek.
Ebéd után az Apotheca ajtajában váltak el. Talán mert az utcán voltak, Péter most csak egy puszit adott.
– Este találkozunk! – A hangja még a szokásosnál is mélyebb volt, ígérettel telve.
– Igen – válaszolta Hermione, és a férfira mosolygott.


     Elsétált a bazilikáig, megcsodálta díszes belsejét, azután beült az egyik hűvös padba. Néhány turista nézelődött, egyébként minden csendes volt és nagyon nyugodt. Hermione természetesen nem volt vallásos, furcsa is lett volna boszorkányként hívő lenni, de szerette a szép épületeket, és ez a templom kétségtelenül az volt. Éppen erre volt most szüksége, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Tudta, hogy ma este le fog feküdni Kígyósi Péterrel. Újra kell kezdenie az életét, és kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a kínálkozó lehetőséget elfogadja. Egyszerűen szüksége volt a szexre, a férfi pedig vonzotta, ráadásul úgy tűnt, ez kölcsönös. Persze nyilván túl korai, hiszen alig ismeri Pétert, ha nem lenne éppen Magyarországon, akkor szóba sem jöhetne egy ilyen kaland, de jó eséllyel soha senki nem fogja megtudni. Igazából az egész inkább neki fontos, hogy a saját hajánál fogva kirángassa magát abból a gödörből, ahová önként vonult.
– Ne haragudj, Ron! Nem bírom így tovább – motyogta magában, miközben elhagyta az épületet.

                                                                              ***

     Az egykori bájitaltan tanár, manapság gyógynövénybolt tulajdonos, délután négykor bezárta az Apothecát, aztán felment a lakásába. Néhány pálcaintéssel eltüntette a mágiára utaló nyomokat, végül eltette a pálcáját, örökké hű társát is. Az évek alatt már elég nagy gyakorlatra tett szert ebben, no és persze a varázsló énjével kapcsolatos dolgait leginkább a pince azon részén tartotta, amit mágiával védett az esetleges kíváncsi szemek elől. Benézett a hűtőszekrénybe, egy pillantással felmérte, hogy minden alapanyag van otthon, ami egy vacsorához szükséges, mindössze egy üveg bort kell majd venni. Miután mindent rendben talált, átöltözött.
Elővett egy üvegcse élénkítő főzetet, és megitta, hiszen reményei szerint hosszú lesz ez az éjszaka. Reggel ugyan az úszás felélénkítette, de annak a hatása már a múlté volt. Mielőtt kilépett volna a lakásból, még egyszer visszanézett. Jobb lett volna, ha a lányhoz mennek fel, ahogy általában a randevúin szokta, mert onnan eljöhetett volna, még mielőtt elmúlna az átváltoztató szérum hatása, de majd megoldja. Néhány alkalommal végül is fogadott már a lakásán hölgy vendéget, és eddig még mindig könnyedén megoldotta a helyzetet. Már az is elégedettséggel tölthette el, hogy Katherine egyáltalán hajlandó idejönni. Remélte, hogy egy jó vacsora, amit együtt készítenek, és mellé néhány pohár finom bor majd feloldja a lány gátlásait. Természetesen semmiképpen nem akarta leitatni, nem az volt a cél, mindenképp azt szeretné, ha Kate szabad akaratából adná oda magát neki. Ma délután teljesen komolyan ígérte meg, hogy semmi olyasmi nem történik majd, amit a lány nem akar. Szimpatikus fiatal nő, Pitonnak esze ágában sem volt visszaélni a bizalmával. Úgy tűnt, a nagy korkülönbség ellenére is megvan közöttük a vonzalom, talán még jobban is, mint eddig bármelyik kapcsolatában. Beleértve Lilyt is, hiszen akkor régen valójában csak ő érzett mélyebben a boszorkány iránt.

     Már nem szerelemmel szerette, megszelídült a rajongás. Az érzés elmúlt akkor, amikor Kirky és Shacklebolt jóvoltából újjá született. Sokat gondolkodott, vajon milyen lett volna az élete, ha Lily őt választja. Látta magát a kis Harry apjaként – természetesen a gyermeket nem Harrynek hívták, a Mardekárba járt, és Potternél jóval okosabb volt. Jó élet lett volna, talán még a boldogság lehetősége is benne volt. Aztán néha az volt a forgatókönyv, hogy Lily Pottert választja, Piton pedig kiábrándul belőle. Ez korántsem volt olyan vidám téma, mert tudta, akkor talán végérvényesen halálfaló marad, márpedig ebben az esetben most az Azkabanban rohadna, esetleg már egy dementorcsókkal is gazdagabb lenne. Vajon ha nincs ez a szerelem, akkor képes lett volna a jó oldalon maradni? Nem volt benne teljesen biztos. Hálás volt Lilynek, mert ő tartotta a világos térfélen, de Shackleboltnál lábadozva belátta, hogy ha már életben maradt, akkor élnie is kell. De tudta, ehhez el kell engednie a boszorkányt. Nem kapaszkodhat még mindig egy régi emlékbe, és ki kell szakítania magát az eddigi életéből. Új fejezetet kell nyitnia a történetében.

     Több, mint hat éve lakott az otthonául választott Egerben, és mára a mugli társadalom megbecsült tagja lett. A magyar nehéz nyelv volt, de megtanulta, már majdnem anyanyelvi szinten beszélte. De nem tartozott közéjük, valószínűleg soha nem is fog. Természetesen nem akarta feladni varázsló mivoltát, ezért rejtegetnie kellett az élete egy részét, ráadásul azt, amire büszke volt, ami meghatározta őt. Tudta, hogy sok mágus él így, és, hogy messze kellemesebb az élete, mint egykor, mégis hiányzott valami. Talán egy társ hiányzik, egy nő.

És a Roxfort.
Hirtelen meglepődött, mert ez még eddig nem tudatosult benne, és nem is értette, hogyan juthatott ez most az eszébe. Talán annak a reggeli találkozáshoz volt köze, amikor úszás után visszafelé tartott az Apothecába.

     Gondolataiba merülve, viszonylag lassan sétált, mert bőven volt ideje. Amikor a Kossuth Lajos utcához ért, át akart kelni az úttesten, ezért körbe nézett, és meglátott egy ismerősnek tetsző férfit a Fazola-kapunál. Egészen úgy festett, mintha Rookwood lett volna, a halálfaló. Nem igazán tudta, mi lett vele, de nehezen képzelte azt, hogy éppen Egerben van, ezért, hogy meggyőződjön róla, utána eredt. Azazhogy csak próbált, ugyanis majdnem elütötte egy autó, amikor lelépett az útra. Mire elnézést kért, és elengedte a járművet, a férfi eltűnt, és mire a Fazola-kapuhoz ért, már egy teremtett lelket sem látott. Végül meggyőzte magát, hogy csak a képzelete játszott vele. Biztosan egy muglit látott, aki hasonlított Rookwoodra. Viszont az eset eszébe juttatta a Roxfortot, és a mai nap eléggé sokat gondolt az egykori életére. Kíváncsi volt, vajon ki tanítja most a bájitaltant, vagy, hogy még McGalagony-e az igazgató? Mostanában egyre többször jutott eszébe az, amikor tanár volt. Hét éve még úgy érezte, hogy elege van az egészből, de azóta már rájött, hogy tulajdonképpen szeretett tanítani. Már az is felötlött benne, hogy egy mugli iskolában kezd el oktatni, de sajnos egyik tantárgyat sem ismerte annyira, így ezt a lehetőséget kénytelen volt kizárni.


   Most viszont, a bazilika felé tartva – aminek a lépcsője aljában volt a pincerendszer lejárata – határozottan jókedvűen várta a nap további részét. Még ha a lánynak túl korai is lenne az, hogy lefeküdjön vele, már az is nagy előrelépés lesz, hogy feljön hozzá, és eltöltenek együtt egy kellemes estét. Ráadásul körülnézhet a pincerendszer feltárt részén, ami nagyon is érdekelte.
Néhány perccel korábban érkezett, megvette mindkettőjük jegyét, azután a többiektől kissé távolabb megállt. Rajta kívül nyolcan várták, hogy öt óra legyen, egy család két tinédzser korú gyerekkel, és két fiatal pár.
A vezető az órájára nézett, aztán odajött hozzá.
– Öt óra van, uram. Várjunk még néhány percet?
– Igen, ha belefér – válaszolta.
– Rendben, szólok a többieknek.
Piton körülnézett, de a lányt semerre sem látta, pedig eddig mindig időben érkezett. Lehet, hogy túl korai volt meghívni magához? Talán megijedt, hogy olyat akar tőle, amit ő nem? Vagy egyszerűen túl öregnek gondolja?
Az idő letelt, Piton odament a vezetőhöz.
– Menjünk! – mondta neki.
– Rendben – bólintott a fickó, aztán hangosabban folytatta. – Kérem, vegyenek fel pulóvert, vagy kabátot, mert a pincében mindössze tizenkét fok van, és indulunk.
Azzal kinyitotta az ajtót, és előre engedte a csoportot. Piton ment be utoljára, azután ő is felöltözött. Az addigi jókedve már szertefoszlott, ostobának érezte magát, amiért azt hitte, esélye lehet egy ilyen fiatal lánynál.

A vezető becsukta az ajtót.
– Várjanak! – kiáltott utánuk egy nő, és Katherine lépett be.
Ki volt pirulva, és lihegett, mintha futott volna.
– Elnézést kérek, eltévedtem – mondta, és a szeme cikázva járt körbe, majd, amikor megtalálta Pitont, odament hozzá. – A Minaretnél voltam, és alig találtam ide – magyarázta. – Rohantam, nehogy lekéssem az indulást.
A férfi legszívesebben átölelte volna, hogy addig csókolja, amíg levegőért nem kell kapkodniuk, de mivel mindenki őket nézte, ráadásul pedig még kissé az előző csalódottság hatása alatt volt, csak állt, hogy újabb ámulatba essen, mert Kate viszont adott egy puszit a szájára.
– Semmi baj, még éppen időben ideértél – válaszolta végül neki. – Vegyél fel valamit, mert fázni fogsz!
Katherine gyorsan magára vett egy kardigánt, aztán megfogták egymás kezét.

– Induljunk! – szólt a vezető. – Utunk során az egykori érseki pincerendszer egy részét fogjuk bejárni, amit már feltártak a szakemberek. Korabeli dokumentumokból úgy tudjuk, több, mint száz kilométer a járatok összes hossza, és körülbelül négy kilométer szélességben terül el a város alatt. Ennek nagyjából a negyedét tekinthetjük meg jelen sétánk alatt...
A férfi folytatta, de Pitonnak már fogalma sem volt, hogy mit hall, mert csak a finom kézre tudott figyelni a tenyerében. Az, hogy a lány mindenki előtt olyan magától értetődően szájon csókolta, nem várt örömmel töltötte el. Hiszen már teljesen feladta az egészet, aztán viszont olyan gesztus érte, ami mindenképpen reménykedésre adhat okot.
– Van valakinek kérdése? – érdeklődött útjuk végén a vezető.
– Jól haladnak a feltárással? – kérdezte Piton.
– Sajnos nem – válaszolta a férfi –, mert a tavalyi évben nem kaptuk meg hozzá az állami támogatást, ezért jelentősen lelassultak a munkálatok. Jelenleg körülbelül a felénél tartunk, de nehéz eldönteni, hogy a már megnyitott részeket tegyük rendbe, vagy inkább haladjunk tovább. Most egyelőre az előbbi mellett döntöttek, állagmegóvás céljából.
– Értem, köszönöm! – A hallottak elégedettséggel töltötték el Pitont, aki éppen ebben reménykedett.

Mikor újra az utcán voltak, Piton a lány felé fordult.
– Gyere, vegyünk egy üveg bort a vacsorához! – bökött fejével egy borozó felé, ahol kóstolni is lehetett, és üveges italt is árultak.
– Rendben – mosolygott Katherine, és levette a kardigánt. – Megsülök!
– Én is – válaszolta Piton, és kibújt a pulóveréből.
Ahogy a lány arcát meglátta, azonnal tudta, hogy nem stimmel valami. Katherine a tetoválást nézte a karján, de nem úgy, ahogyan a többi mugli. Nem érdeklődve, vagy kíváncsian, még csak nem is rosszallóan, mint néhányan. Piton azonnal látta a lányon, hogy ismeri a sötét jegyet, tudja a jelentését. De ha ez így van, az csak egyet jelenthet: Katherine boszorkány!
– Ki vagy te? – kérdezte, de a lány nem válaszolt, csak lesütötte a szemeit.
Piton gondolkodás nélkül próbált meg benézni Kate gondolataiba, de legnagyobb megrökönyödésére falba ütközött. Hiába próbálkozott, nem tudott meg semmit, aztán egyszer csak a lány fejében egy képet talált. Saját magát látta, amint a roxforti bájitaltan teremben áll az üstje mögött, és magyaráz.
Most már semmit nem értett. Hogyan ismerheti őt Katherine, mikor neki fogalma sincs, ki a lány? Mi ez az egész?
– Ki maga? – rázta meg a nő vállait. – Mondja meg, különben megölöm!
– Hermione Granger – válaszolta a lány halkan.
Piton éktelen dühbe gurult.
– Takarodjon a közelemből! Ha még egyszer meglátom, azt nem ússza meg szárazon! – sziszegett a griffendélesre, aztán körbenézett, és mivel senkit sem látott az utcán, hazahoppanált.