Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester 09. - Nyílt kártyákkal

09. fejezet - Nyílt kártyákkal

     Hermione leforrázva állt az utcán. Nem tudott gondolkodni, minden erejét felemésztette, hogy visszaverje Piton támadásait a gondolatai ellen. Harrynek igaza volt, a bájitalmester sokkal jobb legilimentor, mint a barátja. Alig tudta tartani magát, végül rájött, hogy valamivel meg kell lepnie a férfit, ezért folyamatosan csak arra gondolt, hogy Piton áll a katedránál, mint tanár. Most már biztosan tudta, hogy Kígyósi Péter és Perselus Piton ugyanaz a személy, a férfi reakciója elárulta. Hermione majdnem sokkot kapott, amikor a tanár levette a pulóverét, és feltárult az eddig nem látott karján a sötét jegy. De azt is látta, hogy Pitonnak milyen megrázkódtatás volt, hogy ő tudja róla, hogy kicsoda. A szeme összeszűkült, gyanakvó lett, és ideges. És igen, pontosan úgy viselkedett, mint azt a bájitaltan tanár tette volna, nyoma sem maradt a kedves gyógynövényboltosnak. Kígyósi Péternek, akinek ma üdvözlésként puszit adott, és akinek ma este oda akarta adni magát. Hát, ebből már nem lesz semmi. 

Te jószagú Merlin! Le akartam feküdni egy volt tanárommal! – gondolta szinte rémülten. – Persze már régen nem a tanárom, és nem is Perselus Pitonnal akartam tölteni az éjszakát, hanem Kígyósi Péterrel – magyarázkodott saját magának. Az igazság azonban az volt – ha őszinte akart lenni magához, akkor el kellett ismernie –, hogy mindvégig tudott róla, hogy akár a bájitalmester is lehet a férfi, aki viszont nem tudta, hogy ő a volt tanítványa. Igen, ő tisztában volt vele, hogy nagy esély van rá, hiszen őt kereste. Hogyan is felejtkezhetett meg Mardekár kígyójáról a bejárat felett? Miért nem vette észre, hogy a gyógynövényboltos az, akit keres?
Vagy csak nem akarta észrevenni? A feltételezés meglepő volt. 

– Rosszul érzi magát? – kérdezte tőle aggódva egy középkorú nő, de minthogy Hermione nem értette a kérdést, megismételte angolul is. – Már jó ideje itt áll mozdulatlanul – tette hozzá aztán magyarázatképpen. 
– Nem, minden rendben, csak elgondolkodtam – válaszolta neki. – Köszönöm! 
– Értem – mondta a nő, még egyszer végignézett a lányon, hogy miféle csodabogár, azután tovább ment.

     A boszorkány alvajáróként ment vissza a hotelbe, de mielőtt bement volna, leült a padra, ahol az éjjel ültek. Bizonytalanul a fa felé nézett, ami alatt a férfi megcsókolta, és nem tudta, hányadán áll magával, hiszen az a csók határozottan kellemes volt, akárkitől is kapta, és néhány órája még vágyott a folytatásra. Még egyszer visszagondolt az emlékre, azután jó mélyre eltemette magában. Nem gondolhat többé Kígyósi Péterre, hiszen nem létezik. Csak Perselus Piton van, aki mostanra valószínűleg gyűlöli, ami nem is csoda, hiszen egyébként sem kedvelte soha. 
Én sem akartam volna éppen Pitonnal ágyba bújni – gondolta határozottan, bár némi bizonytalanság azért vegyült bele, mert még most is érezte száján a férfi ajkát. 

Sóhajtva állt fel, hogy azután rögtön visszahuppanjon a padra. 
Az ördögbe! Nekem meg kell mondanom Pitonnak, hogy veszélyben van, és meg kellene győzni arról is, hogy jöjjön vissza Angliába! – Majdnem hangosan elnevette magát. Ezek után képtelenségnek tűnt, hogy sikerrel járhat, a varázsló valószínűleg páros lábbal fogja fenéken billenteni, ha ugyan előbb meg nem átkozza. Legalább valahogyan kapcsolatba tudna lépni Harryvel, és kérhetne segítséget! Bár, talán jobb is, ha nem tudják meg, milyen ügyetlenül elrontotta a feladatát. Különben is, azt nem mondhatja, hogy mielőtt felment volna egy alig három napja megismert férfi lakására, kiderült róla, hogy Piton. Nem, ezt saját magának kell megoldania. A kérdés, hogyan?

A szobájába visszatérve fáradtan mosta le a sminkjét. Legalább erre már nem lesz többé szüksége; ennyi jót talált az egészben. Rémes érzés volt egész nap ebben a vakolatban lenni, főleg, hogy ilyen meleg van. Végül lezuhanyozott, hosszan engedte magára előbb a meleg, azután a hűvös vizet, és lefeküdt aludni. 
Majd holnap kitalál valamit. 

     Reggel átment a strandra úszni, ami határozottan jót tett. Elhatározta, hogy – bár Piton megtiltotta neki, hogy a közelébe menjen – megkeresi a férfit, és beszél vele. Őt nem olyan fából faragták, aki valamit könnyedén felad, igenis meg fogja próbálni teljesíteni a rábízott feladatot! Ha azt hiszi Perselus Piton, vagy akár Kígyósi Péter, hogy sikerül őt megfélemlíteni, akkor nagyon téved! 

Kényelmesen megreggelizett, azután a szobájában különös gondossággal kiválasztotta a megfelelő ruhát, majd a nyakába akasztotta Shacklebolt láncát. Mennyire ostoba volt, hogy tegnap nem vitte magával! De hát tényleg abban a hitben volt – vagy legalábbis remélte -, hogy egy muglival lesz randevúja. 
Elővette a neszesszerét, és bizonytalanul nézegette a tartalmát. Nem volt sok sminkeszköze, mert nem igazán használta. Néha egy kis szempillaspirál, színezett szájfény, esetleg kevés szemhéjfesték, de csak ha elmentek valahová Ronnal. Munkába soha nem festette ki magát. 
Most viszont, a tükörképe annyira másképp nézett ki, mint a mugli kozmetikusok által létrehozott arc, hogy a szempillaspirállal néhányszor áthúzta a pilláit. Mikor a szájfényért nyúlt volna, félúton megállt a keze, és meghökkenve nézett a képmására. 
– Csak nem Perselus Pitonnak akarom kifesteni magam? – kérdezte önmagától. 
Visszadobta a rúzst a neszesszerbe, felkapta a táskáját, és harcra készen kirobogott a szobájából. 

     Elsietett az Apothecáig, és benyitott, azazhogy csak próbált, mivel az ajtó nem nyílt ki. A szokásos „ZÁRVA” tábla alatt egy másik is függött, rajta a „NYITÁS: DÉLUTÁN” felirat. 
Vajon mi történhetett Pitonnal? – töprengett. 

Mindenesetre volt még néhány órája, így hát azon vacillált, mihez kellene addig kezdenie. Szívesen megnézte volna a marcipán múzeumot, de tudta, hogy most a bezártan talált Apotheca és tulajdonosa sokkal jobban lefoglalja az agyát, mintsem élvezni tudna egy kiállítást. Végül elsétált az Érsekkertbe, leült egy padra, és nézte a muglikat. 
Természetesen hamarosan újra Piton körül csapongtak a gondolatai. Olyan sok kérdése lett volna a férfihoz, de persze tudta, hogy ezek megválaszolatlanul fognak maradni. Például érdekelte, miért hagyta ott Piton a varázslótársadalmat? Egyáltalán, szokta még használni a mágiát? Miért éppen ide költözött, és boldogan él-e itt? Vajon festi a haját és kontaktlencsét hord? De mi történt az orrával? Csak nem megműttette? Mágia használatára utaló jelet nem érzett, de tekintve, hogy milyen nagy tudású varázslóról van szó, ez nem jelenti azt, hogy nem is használt. De legfőképpen: hogyan tudott vele annyira kedves, olyan normális lenni? Még egy darabig rágódott ezeken a kérdéseken és a lehetséges válaszokon, azután újra a gyógynövénybolthoz indult.

     Mikor az utcába ért, már látta, hogy újra nyitva van az üzlet, mert két mugli nő éppen akkor jött ki. Hermione mellett mentek el, és a boszorkány látta, hogy valamiről felháborodottan beszélgetnek. Megszaporázta a lépteit, és gondolkodás nélkül benyitott az üzletbe. Azonnal felmérte, hogy gond van. Kígyósi Péter, vagyis Piton, az eladópult mögött volt, és furcsa testhelyzetben támaszkodott rá, mintha nem bírna állni. Mikor Hermione becsukta az ajtót, felnézett, és az arca eltorzult, amikor meglátta a lányt. 
– Kifelé! – kiabált rá. – Megmondtam, hogy ne merjen a közelembe jönni!
– Perselus, jól van? – aggódott. 
– Magának Piton professzor! – sziszegte a férfi, éppen úgy, mint egykor bájitaltanon. – Esetleg Kígyósi úr!
– Rendben, professzor! – Hermione jobbnak látta nem vitatkozni. – Kérem, hallgasson meg!
– Nem! Takarodjon kifelé, vagy ki akarja próbálni a Cruciatost? – kérdezte Piton, és fenyegetően elindult a lány felé. Kissé imbolyogva lépdelt, és a leheletéből Hermione rájött, hogy a férfi valószínűleg ivott, mégpedig nem is keveset. Aztán félúton észrevette a nyakában lógó medált, és megállt. 
– Az a talizmán! Azt ismerem – mondta, és a boszorkány életében először látott a tanár arcán értetlenséget. 
– Kingsley Shacklebolt küldött, kérem Piton professzor, hallgasson meg! – kérte újból Hermione. 

Ekkor egy idősebb úr akart az üzletbe jönni, de amint kinyitotta az ajtót, Piton rárivallt. 
– Kifelé! Zárva vagyok!
A férfi tiltakozni akart, de inkább meggondolta magát, és gyorsan becsukta az ajtót. Hermione megfordította a táblát, hogy tényleg zárva legyen, és ne jöjjön be senki. 
– Professzor, kérem pihennie kellene! Feküdjön le, és ha jobban van, elmondok mindent. 
Piton bizonytalannak tűnt, de ellenkezett. 
– Ki kell nyitnom – mondta. 
– Majd én kiszolgálom a vevőit – válaszolta Hermione. 
– Nem is tud magyarul – vitatkozott a varázsló –, és ugyan, hogy boldogulna?
– Megoldom – vonta fel a vállát a lány. – Elfelejti, hogy a legjobbtól tanultam: magától – bökött mutatóujjával a férfi mellkasa felé. 
Látta, hogy a váratlan bók kizökkenti a férfit, úgyhogy gyorsan terelni kezdte a hátsó helyiség felé. Ott egy íróasztalt talált egy székkel, amit gyorsan átváltoztatott ággyá. 
– Feküdjön le – kérte Pitont, aki kivételesen szó nélkül engedelmeskedett. Az ágyra dőlt, és azon nyomban elaludt. 
A boszorkány sóhajtva ment ki az üzletbe. Érdekes délután elé néz. 

***

     Amikor felébredt, hasogatott a feje, és egy pillanatra nem tudta, hogy hol van. Aztán lassan eszébe jutottak a történtek, kezdve a megrázkódtatástól, mikor tegnap a lány elárulta a nevét. 
Éktelen haragra gerjedt, egyrészt Grangerre, hogy így becsapta, másrészt magára, amiért nem jött rá korábban, hogy kivel áll szemben. De hiszen éveken keresztül tanította, még akkor is fel kellett volna ismernie, ha hét évig nem látta! Hogyan téveszthette meg némi festék? 
Egyenesen haza hoppanált, a lakásába. Elővette azt az üveg házi pálinkát, amit egy hálás vevőjétől kapott, miután sikeresen kigyógyította a betegségéből, és megkóstolta. Eddig még sosem ivott ilyen italt, és most meglepve tapasztalta, hogy milyen erős, talán még a Lángnyelvnél is erősebb, ami azért már teljesítmény. Mindenesetre az egész üveget magával vitte a nappaliba, hogy társa legyen ezen az éjszakán, ha már nem úgy alakult, mint eltervezte. Sértetten gondolt a lányra, mert most neki kellene itt lennie, együtt kellene főzniük, majd enni, azután pedig végig szexelni az éjszakát, vagy végig beszélgetni. Mindegy. 
Na persze nem Hermione Grangerrel, őt sosem kedvelte a griffendéles tudálékossága miatt. Jó, persze okos is, ez nyilvánvaló volt mindig, de akkor is az egyik legidegesítőbb diákja volt az évek során, pedig a közel húsz év alatt akadt néhány. 
A pokolba is, le akartam feküdni az idegesítően eminens, Miss Grangerrel! – gondolta, és jó nagyot húzott az üvegből. – És még mindig megtenném! – döbbent rá. – Na persze nem Hermione Grangert akarom, hanem Katherine Stanfieldet – gondolta, noha nem volt benne teljesen biztos, hogy ez változtat-e a lényegen. 
A fenébe is! Megcsókolt, és abban a nyavalyás pincében végig kézen fogva sétálgatott velem! De vajon velem, Perselus Pitonnal, vagy Kígyósi Péterrel? Számít ez? Hát persze, az a kérdés, tudta-e korábban, hogy ki vagyok? – csapongtak össze-vissza a gondolatai a téma körül. 
Aztán eszébe jutott, mennyire megdöbbent a lány, mikor meglátta a Sötét jegyet. 
Nem, természetesen nem tudta, hogy ki vagyok. Nyilván sosem csókolgatná a bájitaltan tanárát, még ha egy ugyanolyan korú muglival meg is tenné. 
A gondolat nem esett túl jól. 

De ha nem tudta, hogy ki vagyok, akkor mi a fenét keres itt? Tegnap, amikor megtudta a nevét, az első gondolata az volt, hogy Granger, Potter és Weasley valahogy rájött a titkára, és most szórakozni akarnak vele. A diák évei jutottak eszébe, és éktelen haragra gerjedt. Most már persze másként látta mindezt, hiszen – jutott eszébe – Harry Potter korrekten járt el Voldemort halála után, és a boszorkányt is ilyennek ismerte meg. Most már egyre jobban érdekelte, hogy miért is van Magyarországon a lány? Miért küldte Kingsley?

Visszatért a jelenbe, felkönyökölt az ágyon, és észrevett az asztalon egy kis tálcát, rajta egy nagy pohár vízzel, és egy számára ismeretlen fehér tablettával. Volt ott egy cetli is, rajta nagy betűkkel:

„VEGYE BE, ÉS IGYON (vizet)! 
Ne aggódjon, nem akarom megmérgezni!”

     Bevette a gyógyszert, ivott hozzá, azután visszahanyatlott még az ágyra, mert kissé zúgott a feje. Nagyjából húsz perc telt el így, amikor feltűnt neki, hogy odakint az üzletben túlságosan nagy a csend. Kelletlenül felkelt, és kiment. Granger ott ült az eladópult mögött, és egy természetgyógyász lapot olvasgatott. A tekintete az ajtóra vándorolt, és látta, hogy ki van téve a „ZÁRVA” tábla. Remek.

– Miért zárt be? Inkább szólnia kellett volna nekem, hogy mégsem óhajt nyitva tartani! – förmedt a lányra.
A griffendéles nem szólt semmit, csak a falon lévő órára mutatott. Már fél nyolc volt, vagyis régen vége a nyitva tartásnak.
– Magának is jó napot! – mondta Hermione durcásan. – Bevette a gyógyszert?
A férfi bólintott.
– Mit adott be? – El kellett ismernie, hogy bármi volt is az, működött. Már sokkal jobban érezte magát.
– Aszpirint – emelt fel egy dobozkát a boszorkány a pultról – miután bezártam, átmentem a patikába. Itt nem találtam semmit, ami jó lenne másnaposság ellen.
– Nem vagyok másnapos, mindössze rosszul éreztem magam – tiltakozott. Mióta a muglik között élt, még sosem volt szüksége a kijózanító szérumra, de ezt nem köti a lány orrára. Még a végén azt hinné, miatta ivott.
– Én pedig az angol királynő vagyok – biggyesztette le Granger az ajkait.

– Szóval, mit akar elmondani? – tért a tárgyra. Elege volt a boszorkány fölényeskedéséből. – Miért hazudott? 
– Éppenséggel maga sem játszott nyílt kártyákkal! Miből kellett volna megismernem? – replikázott Hermione.
– Nyilván észrevette, hiszen a maga figyelmét semmi sem kerülheti el – mondta gúnyosan –, hogy a bejárat felett Mardekár kígyója díszeleg a cégéren. 
– Igen, de nem voltam benne biztos, hogy valóban önt találom itt – vonta fel a lány a vállát. – Mindegy, a lényeg az, hogy Kingsley Shacklebolt küldött a maga megkeresésére.
– Magát? – kérdezte fintorogva. – Csak nem auror lett?
– Nem, a varázslények jogait biztosítom – válaszolta Hermione durcásan.
– Á, szóval olyan is volt, amiben igazat mondott – gúnyolódott megint. Eszébe jutott, milyen lelkesen magyarázta Granger a munkáját, mikor a Magnóliában voltak, és majdnem elmosolyodott, de gyorsan felvette inkább a bájitaltanáros rideg arcát. – Miért akart megkeresni Shacklebolt?
– Üzenni akart magának – felelte a lány –, hogy veszélyben van.
– No lám csak – mulatott magában. Elment Shacklebolt esze, hogy Grangert küldte utána, ha – állítólag – veszélyben van?
– Megölték azt a temetkezési alkalmazottat, aki tudta, hogy maga helyett üres koporsót temettek el, és az emlékeiből kiderült, hogy aznap nála volt Augustus Rookwood, akinek ezt el is mondta.

Tűnődve nézett a lányra. Rookwood? Lehetséges lenne, hogy tényleg őt látta tegnap reggel?

– Azért engem küldtek – folytatta Hermione –, mert okuk van feltételezni, hogy esetleg Lucius Malfoy áll az egész mögött. Viszont Malfoy ismeri az összes aurort, tehát ha valaki elindul, az feltűnhetett volna neki. Én viszont egyszerűen csak nyaralok.
– Nos, rendben, átadta az üzenetet – mondta komoran, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést.
– Lenne még valami: a miniszter azt kéri, jöjjön vissza Angliába, és vegye vissza a bájitaltan oktatását a Roxfortban.
Mi a fene! – gondolta, és felszaladt a szemöldöke.
– Ugyan miért? – kérdezte hangosan. 
– Mert Lumpsluck professzor egészsége már nagyon megromlott, és csak azért tanít még, mert egyszerűen nem találnak másik tanárt. 
– És McGalagony?
– Nem tudja, hogy ön él – válaszolta a lány –, de minden bizonnyal örömmel fogadná, mert gyakran emlegeti magát úgy, hogy Piton és Lumpsluck professzorok után nem vehet fel akárkit a bájitaltan oktatására. 

A hallottak legyezgették a hiúságát, és nem volt éppen ellenére, amit a boszorkány mondott. De természetesen ezt át kell gondolnia, nem olyan egyszerű. 
– Ráadásul a Roxfortban könnyebben megvédhetnék önt – ütötte tovább a lány a vasat, de most célt tévesztett.
– Nincs szükségem védelemre – mondta dölyfösen, Granger azonban megvonta a vállát. 
– Én átadtam az üzenetet – válaszolta. 
– Nos, ez esetben... – tárta ki a kezét az ajtó felé. 
– Ne aggódjon, már megyek is – közölte Hermione, és a vállára vette a táskáját. Az aszpirines dobozt színpadiasan az asztal közepére helyezte, majd valahonnan előhalászott egy befőttesüveget, és a varázsló elé lépett. – Gondoltam jól fog esni a savanyúság, ha felébredt – nyomta kezébe az uborkás üveget, és kihívóan a szemébe nézett.
– Nagyon jól ért ehhez, csak nincs tapasztalata benne? – kérdezte csúfondárosan. Tudta, hogy inkább hálásnak kellene lennie, de bosszantotta a boszorkány nyugalma és szemtelensége.
– Sok fiú barátom van – mondta a lány, megnyomva a barátom szót.
– Ó, igen! Hogy is felejthettem el? – gúnyolódott. – Potter, Longbottom, no és az örök második Weasley! Mi van vele, még mindig mások sikereiből él? 

Maga is meglepődött, mekkorát csattant Granger tenyere az arcán, amikor pofon vágta.
– Meghalt! – kiabálta, aztán sarkon fordult, és kirohant.