Perselus Piton nyaralni megy - 20. fejezet

20. fejezet


– Dr. Jefferson, szeretném folytatni a bájital szedését, mert szándékomban áll muglinak maradni! – jelentette ki Maggie határozottan.
A férfi az állát vakargatta.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
Mert Perselus nélkül ez az egész semmit sem ér, viszont minden rá emlékeztetne – gondolta, de hangosan csak a másik indokát mondta el.
– Az emberek között én csak egy egyszerű matematika szakos tanárnő vagyok, de a varázslók társadalmában a gonosz, sok szenvedést okozó, sötét mágus lánya – magyarázta szomorúan. Ez a tény is borzasztóan nyomasztotta. A tudat, hogy a vér szerinti apja képes volt olyan szörnyűségeket elkövetni, mint a huszadik századi népírtó, német diktátor, szorongással töltötte el. Úgy érezte magát, mintha egy bélyeget nyomtak volna a homlokára, ami fennen hirdeti a származását, ráadásul, bár tudta, hogy egy légynek sem lenne képes ártani, valahol mégiscsak félt attól, hogy ez az őrület öröklődhet. Azon is gyakran elgondolkozott, hogy tulajdonképpen őt vérpótléknak hívták életre, és ez szörnyen lealacsonyító érzés volt.
– Megértem – bólintott a férfi –, de sajnos ez az opció nincs a lehetőségek között.
– Hogyan? – kérdezte elsápadva. Az egyetlen szalmaszál, amibe eddig kapaszkodott, az volt, hogy az élete a régi marad. Unalmas, szürke és magányos, de megszokott.
– Maggie, a mágiád utat tört magának! Innen már nem lehet visszafordítani – ingatta a fejét Dr. Jefferson. – Olyan ez, mint amikor egy edénybe vizet töltesz. Amíg nem gyújtod meg alatta a tüzet, addig rajta lehet a fedő, mert minden nyugodt. De ha a víz egyszer forrni kezd, már hiába feded le, ledobja magáról, és kifut alóla.

Fáradtan roskadt le a vizsgálóágy szélére. Az orvos sajnálkozva toporgott előtte, aztán mellé ült, és beszélni kezdett.
– Tudod, Maggie, te olyan vagy a számomra, mintha a gyermekem lennél. Mindig is úgy gondoltam rád, mint a lányomra.

Ironikus, hogy hirtelen elméletben a kelleténél több apám lett, de valójában nincs egy sem – gondolta a lány, de nem szólt semmit, mert az orvos nem tehet semmiről.

– Láttalak felnőni, és úgy gondolom, igazán remek ember lettél. Eleinte folyton lelkiismeret furdalásom volt, amiért elvettem a varázserődet. Aztán amikor megtudtam, hogy mi történt a többi gyerekkel, végre bizonyítást nyert, hogy jól döntöttem. A te életed, bár mágiamentes volt, de boldog. Szerető családban nőttél fel, tanultál, egyetemre mentél. A diplomaosztódra úgy mentem el, hogy hálát adtam Merlinnek, hogy ott lehetek.
Maggie Dr. Jefferson kezére tette az övét, és megszorította.
– Mindig úgy gondoltam magára, mint egy nagybácsira – mosolyodott el halványan.
– Tudom – válaszolta a férfi. – Amikor két éve meghalt Voldemort, újra felmerült bennem, hogy el kellene mondanom mindent, de attól tartottam, hogy azzal csak ártanék neked. Olyan jól megvoltatok Jackkel, hogy nem akartam éket verni ezzel közétek. Aztán megtudtam, hogy szakítottatok, és a legközelebbi kontrollra elhatároztam magam, hogy elmondok neked mindent. De akkor...
– Meghalt apa – szólt közbe.
– Igen, és én nem akartam abban az állapotodban előhozakodni ezzel. Nem tudtam, hogyan reagálnál. Elég rosszul voltál lelkileg, és már azon gondolkodtam, hogy ajánlok neked egy pszichológust. – Kis szünetet tartott, aztán elmosolyodott. – Szerencsére édesanyádnak jobb ötlete támadt. Amikor felhívtál, hogy gyógyszerre van szükséged, mert Európába utazol, olyan lelkes volt a hangod, mint már nagyon régen, és mivel Voldemort sem árthatott neked, úgy éreztem, hogy jó ötlet. Azt persze nem sejtettem, hogy ez lesz az az út, amin minden ki fog derülni, de végül is örülök, hogy így alakult.

– Igen, de elég nehéz mindezt feldolgozni – vetette közbe –, hogy az eddigi életem, hogy mindaz, aminek hittem magam, az nem igaz.
– Dehogyis nem! – vetette ellen az orvos. – Képzeld csak el, ha sosem tudod meg az igazságot, akkor élnéd tovább ugyanúgy az életedet, mint eddig. Arról, hogy Voldemort milyen volt, te nem tehetsz.
– De mi van, ha egyszer én is olyan gonosz leszek? – kérdezte kétségbeesetten.
– Maggie, ezt komolyan kérdezed? – hitetlenkedett Dr. Jefferson. – A legjobb lelkű ember vagy, akit ismerek. Semmi gond nem lesz, hidd el!
Maggie reménykedve, de még mindig bizonytalanul nézett a férfira.
– És még valami; itt a legtöbb varázslónak fogalma sincs, hogy ki volt Voldemort. Az ő sötét fellege Európán vonult át, Amerikában nem kell emiatt rosszul érezned magad.
A lány bólintott. Nem volt ugyan bizakodóbb a jövőt illetően, de legalább itt tényleg nem tudják, kitől származik. De mit ér az egész Perselus nélkül?
– Foster professzorral és Setronius úrral beszélgettünk rólad, még a Roxfortban, miután Dumbledore körbevezetett bennünket – folytatta Dr. Jefferson. – Úgy gondoljuk, hogy körülbelül kettő, esetleg három év alatt magántanulóként mindent meg tudnál tanulni, ha a nyári szüneteket is hozzá vesszük, és természetesen munka mellett.
– Most éppen nincs állásom – vetette közbe Maggie –, és azt sem tudom, hol fogok találni. Egyáltalán, hova kellene iskolába járnom?
– Ilvermorny egészen közel van az otthonodhoz, de ez egyébként is mindegy, ha megtanulsz hoppanálni, bárhol ott lehetsz néhány másodperc alatt – nyugtatta meg a férfi. – A munkádat illetően pedig kitalálunk valamit. A varázslóknak kiterjedt kapcsolatrendszere van.

Maggie határozatlanul bólogatott. Valójában fel sem fogta igazán a varázsló szavait. Egyre csak az járt a fejében, hogy haza akar menni, lefeküdni, átölelni a kispárnáját, és sírni. Megterhelő volt itt ülni, és azt játszani, hogy ez az egész dolog érdekli. Nem mintha az édesanyjánál jobb lenne – hiszen a bérleménye nincs már meg, oda nem mehet –, de neki legalább mondhatja, hogy a hosszú repülőút alatt elfáradt, és pihennie kell az időeltolódás miatt is.
– A lakáskérdésre is tudok megoldást. Patricknek, a nagyobbik fiamnak vettünk nem messze innen egy garzont, de amíg a Harvardra jár, nincs rá szüksége.
Ez már egészen jól hangzott, hiszen lényegében szeret egyedül élni. Vagy legalábbis jobb, mintha az édesanyja babusgatná.
– Persze nem túl nagy – folytatta a férfi –, de a célnak megfelel.

Teljesen mindegy – gondolta –, csak valahol egyedül lehessek. Magamban az emlékeimmel, hogy senki előtt ne kelljen erősnek maradnom, hogy sírhassak, amikor csak akarok, hogy álmaimban újra Perselusszal lehessek, gondolatban átélhessem, hogyan ölelt a két hosszú, erős karjával. A sebeimet akarom nyalogatni, amiket az a sötét varázsló okozott, aki azért hozott létre, hogy egyszer a túlélést adjam neki, de aki elvett tőlem mindent. Hiszen, bár a célját nem érte el, de most azért érzem magam ennyire bizonytalanul, mert nem tudom, hogy ki is vagyok valójában, és ha egyszerű mugli lennék, talán Perselus sem hagyott volna el.

Nem tudta, hogy Dr. Jefferson mikor hagyta abba a beszélgetést, de egyszer csak arra eszmélt, hogy a férfi kérdőn néz rá.
– Igen? Nem hallottam jól a kérdést – próbált mentegetőzni.
Az orvos a homlokát ráncolta.
– Azt kérdeztem, hogy esetleg nincsenek-e más jellegű terveid?
– Miért? – kérdezte.
– Nos, úgy láttam, mintha azzal a varázslóval, a roxforti bájitaltan tanárral, szorosabb kapcsolatban lennétek. Pitonnak hívják, ugye?
– Igen, ez a neve – válaszolta, és az arca pirulását nem tudta megakadályozni. – Nem, nincsenek vele terveim. – A hangja remegett, a szeme könnybe lábadt.
– Ne haragudj, én csak azért hittem, mert… – jött zavarba Dr. Jefferson –, ahogy egymásra néztetek, abban szeretet volt.
– Igen – suttogta. – Volt.
– Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz.
– Talán majd egyszer – mondta bánatosan.

Mély lélegzetet vett, aztán azt mondta:
– Kaphatok egy kevés időt? Úgy érzem, kissé túl hamar jött ez a sok változás.
– Persze. Két hét megfelel? Ha akarsz, addig beköltözhetsz a lakásba.
– Az jó lenne. Mindent köszönök – válaszolta.

***

     Nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor ült le az íróasztalához, de valamikor tegnap délután lehetett. Azóta szinte mozdulatlan volt, mintha megkövült volna, de most hirtelen felrezzent, mert ütemes zajt hallott. Az ablakon egy szürke bagoly kopogott, csőrében egy levéllel – a pecsét szerint – a Szent Mungóból. Elmerevedett csontjai miatt nehézkesen felállt, az ablakhoz lépett, kinyitotta, és átvette a pergament. A madár hangos huhogással nyugtázta, majd elrepült. Piton az asztalra dobta az iratot, és a konyha felé indult egy kancsó vízért.

Az ajtóba érve megtorpant.
Itt állt Maggie, pontosan ezen a helyen, és innen figyelte, ahogyan ő főzött neki. Lehunyta a szemét, és próbálta elűzni az agyába tóduló képeket. Maggie, amint főzni segít, ahogyan megkóstolja az ételt, ahogy lenyalja a fakanalat is utána. Maggie arcán a vágyakozás, amikor felrakja a konyhaasztalra, mert annyira kívánja, hogy már a szobáig sem képes elvinni.

Nem gondolhat erre!
Kinyitotta a szemét, és ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzen az asztal felé, a csaphoz ment, a kancsót teletöltötte vízzel, aztán sietett is kifelé.

Zihálva rogyott vissza az íróasztal mögé, és az arcát könnyek szántották végig. A nehezen megszerzett vizeskancsót félretolta, és inkább whiskyt töltött magának, dacára annak, hogy még csak reggel van. Egyetlen hajtással kiürítette a poharat, aztán szomorúan nézte, hogy az üveg kétharmada már elfogyott.

Két hét alatt ez volt a harmadik üveg Lángnyelv, és az utolsó, ami otthon volt. Most majd vagy elmegy az Abszol útra újabb üveggel venni, vagy a sarki mugli üzletbe, és onnan választ valamit. Talán inkább a közelebbit választja, akkor nem kell találkoznia senkivel.

Amikor visszajött a Roxfortból még nem ivott, hanem levonult a pincében berendezett laborjába, és elkezdett bájitalt főzni. Először is annyi álomtalan álom elixírt, amennyi alapanyaga volt hozzá otthon, aztán bármi mást, ami kifogyott, mivel az iskola vége óta nem is készített semmit. Nem gondolkodott, hanem kiűzött az agyából mindent, ami a lánnyal kapcsolatos, mert túlságosan fájdalmas lett volna. Csak dolgozott gépiesen, minden figyelmét a munkájának szentelve. Éjjelente a laborban aludt – a hálószobába be sem tette a lábát –, egy ággyá változtatott székben, és az elixírnek köszönhetően nem álmodott semmiről.

Csakhogy aztán egyik nap, este felé, amikor éppen feljött, hogy aznap először egyen valamit, az ablakon kinézve azt hitte, káprázik a szeme, mert az utca túloldalán Maggie állt, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy ő az. Néhány percig dermedten figyelte, mint egy látomást, aztán ráébredt, hogy a lány talán a védőbűbájai miatt nem is látja a házat. Kisietett, de mire kiért, csak azt látta, hogy egy taxi éppen akkor hajt el, a hátsó ülésen egy nővel. Visszament a házba, meggyőzte magát, hogy az egy másik fekete hajú nő volt, de akkor megitta az első pohár italt, amit követett még annyi, amennyitől tisztességesen kiütötte magát. Akkor körbejárta a házat, és mindenhol felidézett minden apró kis emléket, ami az itt együtt töltött időből neki maradt. Először jó volt átadni magát az érzéseinek, mert szinte hallotta Maggie hangját, érezte az illatát, a selymes bőrét az ujjai alatt. Annyira valóságosnak tűnt, hogy amikor rádöbbent arra, hogy ez már a múlt, akkor teljesen összetört.

Akkor sem volt ilyen pokoli, amikor Lily meghalt. Kissé talán maga előtt szégyellte is, amiért Maggie elvesztése jobban fáj, mint Lily halála, hiszen a lány él, csak az ő életéből tűnt el, de Maggie az övé volt, senki másé, és őt szerette, nem másvalakit. Persze, a lány sosem mondta neki, hogy mit érez, de azért teljesen ő sem bolond, hiszen számtalan más módon a tudomására juttatta. Valószínűleg ide sem jött volna el vele anélkül, és bizalom nélkül. Maggie szerette őt, úgy ahogyan még soha senki, és kétségbeejtő volt arra gondolnia, hogy most már biztosan kiábrándult belőle, amiért megölte Voldemortot.

     Aznap tehát inni kezdett. Természetesen nem sokat, annyi önkontrollja volt, inkább csak esténként egy-egy pohárral, akkor is csak azért, mert dacára annak, hogy nyár van, a csontjaiban jeges hideget érzett. Jól esett érezni, ahogyan az alkohol szétárad az ereiben, magával hozva egy kis melegséget. Olyankor aztán megengedte magának az emlékezést.
Ami talán a legjobban hiányzott, a beszélgetéseik. Ő, aki régen mindent magában tartott, most kénytelen volt rájönni, hogy mennyire jó volt megosztani a gondolatait valakivel, aki megértette, és hogy ettől saját magát is mennyire teljesnek érezte.

A szex, persze az is hiányzott, de – főleg az együtt töltött hetek szenvedélyességének fényében – meglepő volt, hogy a sokadik helyre szorult, és bármit megadott volna Maggie látványáért, a barátságáért, akár úgy is, ha soha többé nem érhet hozzá.

De aztán ilyenkor mindig arra gondolt, hogyan könyörgött neki a lány még álmában is, hogy ne ölje meg Voldemortot. Hogyan is bízhatna meg újra benne, amikor megölte az apját? Tudta, hogy bár most nyomorultul van, de az egyenesen elviselhetetlen lenne, ha a szemében meglátná a csalódottságot. Az valahogy annyira végleges lenne. Most néha úgy gondolja, hogy egyszer, talán kellő idő távolságából lenne még esélyük. Persze az is elképzelhető, hogy ezzel csak magát áltatja, hogy ne kelljen szembenéznie a végleges igazsággal.

      Felemelte az asztalról a pergament, letörte a pecsétet és szétnyitotta. Amint várta, rendelés volt, és ahogy végigfutott a listán, látta, hogy az elmúlt két hét monoton munkájának köszönhetően szinte minden van készen, kivéve az utolsó tételt. Vérpótló főzete viszont nincs, de még az egyik alapanyaga is hiányzott, azt ugyanis mindet belefőzte az álomtalan álom elixírbe.
Mélyet sóhajtott. Muszáj lesz hát elmennie az Abszol útra.

Bement a fürdőszobába, és még maga is hátra hőkölt, mikor a tükörképét meglátta. Sosem volt szakálla, de mivel az elmúlt két hétben semmivel sem foglalkozott, most nagyra nőtt borosta, táskás szemek, és szürke bőr nézett vissza rá. Azt is érezte, hogy mivel az étkezésre sem fordított sok gondot, ezért az amúgy is szikár teste most már sovány volt inkább.
Mégsem érdekelte az egész. Vállat vont, valamennyire rendbe hozta magát, aztán elindult az Abszol útra.

Szerencséje volt, legalábbis azt hitte. Mindent beszerzett, bár az üröm reszelt gyökeréből éppen csak annyi volt, amennyi az ispotálynak kellett, ezért rendelt még, mert az álomtalan álom elixír anélkül nem működik. Ígéretet kapott az eladótól, hogy két hét múlva megérkezik az újabb szállítmány – addig éppen kitart a készlete –, és már indulhatott is. Régebben tett volna néhány csípős megjegyzést a készleten lévő túl kevés mennyiség miatt – látszott is az eladón, hogy tart tőle –, de most csak az érdekelte, hogy minél előbb hazajusson.

Először úgy gondolta, a vásárlás után azonnal hazahoppanál, de aztán úgy döntött, ha már itt van, feltölti a Lángnyelv készletét is, mégiscsak jobb, mint a muglik löttyei. A Zsebpiszok köz felé vette az irányt, mert véletlenül sem akart Florena Fortescue előtt elmenni, amikor váratlanul Ollivander jött vele szemben.
– Jó napot, Piton professzor! – köszöntötte jókedvűen az öregember, aztán összeráncolta a szemöldökét. – Csak nem beteg? – kérdezte, ahogy végignézett rajta.
– Jó napot! – biccentett. – Nem, az egészségi állapotom tökéletesen kielégítő! – válaszolta, és már ment is volna tovább.
– Nagyszerű! – folytatta zavartalanul az öreg varázsló. – A kisasszony elégedett a pálcájával?
Abban a pillanatban bevillant, ahogyan egymás mellett fekszenek a roxforti ágyában, és amíg ő olvas, Maggie a Lumost és a Noxot gyakorolja. A kép bánatos mosolygásra késztette.
– Igen, nagyon elégedett – válaszolta, és mielőtt még az emlék hatására összeroskadt volna, gyorsan el akarta terelni a figyelmét valamivel. – Miért nevezte különlegesnek a pálcáját?
– Ó igen, az egy felettébb érdekes pálca – ismételte meg Ollivander. – Tudja, nem csodálom, hogy húsz évig nem akadt gazdája. A körtefa az unikornis maggal csak a legtisztább lelkű varázslókat szolgálja. Érezte a szeretetet, amikor a kisasszony kézbe vette, ugye?
– Persze – ismerte el.
– Amikor ön vette kezébe egykor a saját pálcáját, nem tudom mit érzett, de azt tudtam, hogy az ön számára az lesz az igazi. A legtöbb esetben ez így működik, de abban a boszorkányban egy szemernyi sötét erő sincs, azért éreztük mi magunk is. Mert annyira tiszta és annyira erős!

Piton már otthon volt, amikor – egy pohár Lángnyelv felhajtása után – minden jókedv nélkül, hangosan felnevetett.
– Voldemort! Te, aki a világ legsötétebb varázslójának hitted magad, és aki nem is ismerted soha azt a szót, hogy szeretet! Vajon mit szólnál, ha tudnád, hogy a lányod tele van vele?