Perselus Piton nyaralni megy - 19. fejezet

19. fejezet


     Úgy száguldott lefelé a lépcsőn, mintha üldöznék, vagy maga Voldemort lenne a nyomában. Egyenesen a lakosztályába tartott, és amikor végre belépett az ajtón, összerogyott. Levegő után kapkodott, amit írhatott volna az előbbi rohanás számlájára is, de pontosan tudta, hogy nem attól van.

Mikor nagyjából lecsillapodott, járkálni kezdett a nappaliban, hogy összeszedje a gondolatait.
Egyvalamiben volt teljesen biztos, hogy nem akarja elveszíteni Maggie-t, még a gondolatot is képtelen elviselni. Szereti, és ez maga a csoda. Az elmúlt időszak, bármilyen rövid volt is, megmutatta neki, hogy az élet mennyire jó lehet, ha van egy társa. Ironikus, hogy éppen Voldemort lányába szeretett bele, pedig valahol logikus is. Maggie gyönyörű, különleges és okos, nem meglepő, hogy ő az a nő, aki meg tudta érinteni a szívét. Sőt, nem csak, hogy megérintette, de körbevette, megölelte, és ezzel felélesztette régen elveszettnek hitt érzéseit.
Voldemort is okos volt, és szuggesztív személyiség, de ezzel meg is szűntek a hasonlóságok. Abban ugyanis biztos volt, hogy a lány egy légynek sem tudna ártani. Jó lélek, és szemernyi gonoszság sincs benne.
Ostoba volt, hogy nem jött rá már hamarabb, hogy kitől származik. Na persze, ő nem ismerte Voldemortot azelőtt, hogy a horcruxait elkészítette volna, ezért csak hallomásból tudta, hogy valaha jóképű férfi volt. De Maggie nagy varázsereje, hogy szinte azonnal megtanult repülni, vagy hogy mindenre milyen fogékony volt, és mennyire gyorsan megtanulta uralni a varázserejét, árulkodó lehetett volna neki. Bár valószínűleg az senki fejében nem fordulna meg, hogy a valaha volt leggonoszabb varázsló lánya csupa jóság.
Eszébe sem jutott volna, hogy a nagyúrnak gyereke lehetett, pláne nem, hogy négy is. Persze, a körülmények ismeretében már nem olyan meglepő a dolog, sőt nagyon is elképzelhető, hogy ilyen módon is felkészült minden eshetőségre.
Szegény Maggie! Biztosan szörnyű érzés neki megtudni ezt az egészet. Érezte, hogy mellette kellene most lennie, de képtelen lett volna elviselni, ha a tekintetében megjelenik a csalódottság.
Már az is felzaklatta, amikor utóbb kérdőn nézett rá, szüksége volt egy kis időre és nyugalomra, hogy összeszedhesse magát.

Azon gondolkodott, mit jelenthetnek a megtudott dolgok a továbbiakra nézve. Ha a saját érzéseit nézi, akkor semmit. Neki nem számít, hogy a lány kitől származik, rég túl van azon, hogy ilyesmivel foglalkozna. De kérdés, hogy vajon Maggie mit gondol? Túl tud lépni azon, hogy megölte az apját? De azt neki is tudnia kell, hogy egyrészt muszáj volt, másrészt pedig akkor még nem tudta, hogy ő a lánya. Az, hogy effektíve nem ő ölte meg, hanem Harry, valójában nem számít, hiszen nélküle nem ment volna. Sőt, Harrynek legalább volt személyes indítéka is, de ahhoz, hogy neki is legyen, be kellene vallja, hogy szerette Lilyt. Erről viszont nem akart beszélni Maggie-nek, mert úgy gondolta, az még inkább összekuszálná a helyzetet.
Már azt is bánta, hogy soha nem beszélt a lánynak az iránta szóló érzelmeiről, de remélte, hogy lesz lehetősége bepótolni.

     Végül megállt, és az ablakon bámult kifelé, nem mintha bármit is látott volna, annyira a gondolataiba volt merülve, amikor egyszer csak Maggie-t és Harry Pottert vette észre az udvaron.
Ezek szerint végeztek Dumbledore-nál – gondolta.
Hallani természetesen nem hallotta őket, de mivel nem háttal voltak neki, hanem oldalt, így Maggie arcát profilból jól láthatta. Úgy tűnt, valamiről beszélgettek, de aztán aggódva látta, hogy mintha a lány rosszul érezné magát. Bizonytalanná vált a járása, és az arcából kifutott a vér. Piton összeráncolt szemöldökkel figyelte a kettőst, de aztán látta, hogy a fiú odatámogatja a lányt egy padhoz, és leülnek. Átment egy másik ablakhoz, ahonnan megint csak láthatta Maggie arcát, kíváncsi lett rá, miről beszélgetnek. Néha könnyed csevegésnek tűnt, néha komoly eszmecserének, de olyan is előfordult – amit aztán végképp nem tudott mire vélni –, hogy Maggie és Harry felváltva pironkodtak.

Végül a fiú a padon maradt, Maggie pedig befelé indult a kastélyba, és Piton továbbra is figyelte. Szerette volna tudni, hogy mi jár a fejében, de nem akart Maggie tudta nélkül legilimenciához folyamodni, nem érezte volna tisztességesnek vele szemben. Így aztán maradt az arckifejezésének tanulmányozása, és amit látott, annak nem örült. A lány ugyanis, ahogy lassan, elgondolkodva sétált, úgy tűnt, egyre komorabb lesz, sőt, mire egészen közel ért, már úgy látta, mintha viszolyogna valamitől. Úgy nézett ki, mint ahogyan régen néztek rá, mikor még azt hitte mindenki róla, hogy halálfaló. Hirtelen emlékképek rohanták meg, varázslókról, akik soha nem álltak Voldemort oldalán, és akik soha sem hitték, hogy Piton velük van. Úgy néztek rá, mint az ellenségre. Eszébe jutott, hányszor kellett elviselnie azokat a tekinteteket, és hányszor volt olyan, hogy ha bement egy kocsmába, az addigi vidám hangok elültek, és előtte mindenki sugdolózni kezdett. Furcsa módon eddig nem foglalkozott ezzel, sőt, úgy gondolta, hogy jól játssza a szerepét, és csak most értette meg, hogy a lelke mélyén mennyire fájt neki.

Tudta, már csak néhány perc, és Maggie megérkezik. Hirtelen úgy érezte, szüksége van még egy kis időre, hogy elűzze magától a felszínre tört emlékeket, ezért feloldotta az ajtaján a védőbűbájokat, hogy a lány be tudjon jönni, és gyorsan bement a laborba. Hamarosan hallotta is a lépteit a lakosztályában, de nem sokkal később csend lett. Várt még egy keveset, aztán rájött, hogy ostobaságot művel. Mégis mi a csodát keres a laborban, ahelyett, hogy vele lenne, és támaszt nyújtana? Vett egy mély levegőt, és visszament.

Maggie a hálóban volt, és mélyen aludt. Elmosolyodott a látványon, és leült a karosszékbe, hogy őrizze az álmát. Nézte a lányt, és úgy érezte, hogy talán minden rendben lesz, annak kell lennie, hiszen szereti.
Előbb Maggie szinte mosolygott, de aztán nyöszörögni kezdett, majd forgolódni, végül – ahogy annyiszor az elmúlt hetekben – beszélni kezdett álmában.
– Ne, Perselus, ne! – könyörgött.

A férfi úgy érezte, mintha kést döfnének a szívébe.
Mégis milyen ábrándba ringatta magát idáig? Maggie még álmában is azért könyörög, hogy ne ölje meg az apját! Hiszen bármilyen gonosz volt is Voldemort, joga lett volna megismerni, de ő elvette tőle ennek a lehetőségét!
Miként soha sem fog tudni megszabadulni egykori bűnei következményeitől, úgy ezt a tettét sem fogja tudni megmásítani. Végül is, mit hitt? Hogy most majd boldogan élhet haláláig? Nem, a büntetése az volt, hogy megtudta, milyen a boldogság, és most elveszítse.

Lassan állt fel, és mintha egy pillanat alatt éveket öregedett volna, mindig egyenes tartása meghajlott. Kiment a nappaliba, fogta a talárját, és elindult, hogy ne legyen itt, amikor Maggie felébred. Képtelen lett volna elviselni, hogy többé nincs más a szemében, csak csalódottság és kiábrándultság. Ha azt látná, soha többé nem tudná másként felidézni az arcát. Olyan volt ez, mint egy halálos ítélet, de a múltat már nem tudja megváltoztatni. Mégsem tudott elmenni csak úgy, muszáj volt legalább egyetlen szót írni egy papírra; sajnálom.

Mert így volt. Sajnálta, hogy nem lehet az Maggie-nek, aki szeretett volna lenni. Enyhe, semmit mondó szó volt ez, közel sem fejezte ki azt a szörnyű poklot, ami most a lelkében utat tört, de az időt sem akarta húzni.
Végül magához vette a közösen főzött álmatlanság elleni bájitalt, halkan becsukta az ajtót, aztán ügyelve, hogy senki se lássa meg, elhagyta a Roxfortot.

***

Maggie értetlenül nézte a papírlapot.
– Perselus! – kiáltott erőtlenül. A hangja reszketeg volt és kétségbeesett.
Senki sem válaszolt neki, a lakosztály üresen kongott.
Lehetséges lenne, hogy a férfi azért nincs itt, mert...?
Nem. Erre nem tudott, és nem is akart gondolni. Aztán újra a lapra nézett, és megértette. Kénytelen volt. Patakokban kezdett folyni a könnye, és bár a sírás sokszor megnyugtatta, most mégsem érezte tőle jobban magát.
Elhagyták.
Megint.

Pedig tényleg úgy érezte, hogy a férfi szereti. Igaz, soha nem mondta, de minden mozdulata, minden apró gesztusa erről árulkodott. Nem mondta, de ő nem is várta el, hiszen még olyan kevés időt töltöttek el együtt, és érezte, hogy a férfinek talán arra van a legnagyobb szüksége.
Én sem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem, és most már késő – gondolta szerencsétlenül –, de azt hittem, hogy még rengeteg időnk van erre. Csakhogy akkor még nem voltam a világ leggonoszabb varázslójának az utódja!

A felismeréstől, hogy a férfi valószínűleg ezért hagyta el, hiszen más okát nem látta, tehetetlen kétségbeesés lett rajta úrrá. Hiszen ezen nem tud változtatni! Most már örökké mocskosnak fogja érezni magát, hiába nem tehet róla. Egészen idáig azzal vigasztalta magát, hogy bármivel meg tud birkózni, ha Perselus mellette van, de ha a férfi nem tud túl lépni azon, hogy ő Voldemort lánya, akkor neki ugyan hogyan lenne lehetséges?
Végül, amikor már azt érezte, hogy az arca teljesen felpüffedt a sok sírástól, kinyitotta a bőröndjét, elővett egy váltás ruhát a vacsorához, és a sminkkészletét. Átöltözött, aztán a tükörhöz ment, hogy eltüntesse arcáról a fájdalmat. Nagyjából sikerült, bár a szeme vörösségével nem tudott mihez kezdeni, de mire végzett, egy terv fogalmazódott meg benne. Beszélnie kell Perselusszal! Muszáj látnia még utoljára! Talán az egész csak egy félreértés!

A Nagyteremhez ment, és a nyitott ajtón belépett. Ahogy a tanári asztal felé közeledett, egy pillantás alatt felmérte, hogy aki a szívének legfontosabb, nincs ott. Látta, hogy Dumbledore és Harry értetlenül néznek rá, valószínűleg nem tudták, hogy Perselus elment. A többieken nem vett észre semmit, bár az amerikaiak – főleg Dr. Jefferson –, örültek neki. Maggie mellé ült le, minél messzebb a britektől, mert nem akart velük beszélgetni, félő volt, hogy elsírná magát.
– Jól vagy? – kérdezte Dr. Jefferson aggódva.
– Igen, persze – válaszolta neki, de maga is érezte, hogy a hangja üresen kong.
– Megértem, hogy kiborultál, szörnyű dolgokat kellett ma megtudnod – mondta a férfi. Egy pillanatig értetlenül nézett vissza rá, aztán rájött, hogy Dr. Jefferson a délelőtt megtudottakra gondol, és megnyugodott. Nem tud semmit, és ez jól is van így, a céljának megfelel.
– Valóban, elég döbbenetes volt – értett egyet.
– Maggie, majd meg kell beszélnünk, hogy mi legyen a továbbiakban, ha már úgy érzed, képes vagy rá. Van esetleg valamilyen kérdésed?
– Mikor indulnak Amerikába? – kérdezte a lány, és mert magának egy kevés levest. Egyáltalán nem volt étvágya, de ezt nem akarta kimutatni.
– Setronius úr még ma este, vacsora után elmegy, mert holnap kora reggel halaszthatatlan teendői vannak. Jómagam, és Foster igazgató úr úgy beszéltük meg, hogy holnap fogunk – hangzott a válasz, aztán Dr. Jefferson megköszörülte a torkát, mintha valamilyen kellemetlen dolog következne. – Neked velünk kellene tartanod, mert nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most repülőgépet használnod.
– Miért? – kérdezte. Erre nem számított. Szüksége volt néhány napra Londonban, nem mehet azonnal Amerikába.
– Mert nem tudod uralni a mágiádat, és ez veszélyes lehet.
– Már elég jól megtanultam kezelni – felelte, aztán vett egy mély levegőt –, Piton professzor megtanította, hogyan kell.
Dr. Jefferson elbizonytalanodni látszott, Maggie pedig kihasználta a lehetőséget.
– Mindazonáltal szívesen magukkal tartok, de nem lehetne előbb néhány napot Londonban tölteni? – kérdezte, mintegy mellékesen. – Talán sosem járok erre többet. – A lehetőség jeges marokként szorította össze a szívét, de igyekezett tudomást sem venni róla.
– Nos, tulajdonképpen van két napom, a feleségem biztosan megérti.
– Van felesége? – kapta fel meglepetten a fejét. – Nahát, nem is tudok magáról semmit!
Dr. Jefferson elmosolyodott.
– Általában így van ez egy orvos-beteg kapcsolatban – mondta. – Igen, van feleségem, és két fiam is, az egyikőjük most fog Ilvermornyban végezni, a nagyobbik pedig mugli egyetemre jár, orvosira.
– Mindannyian varázslók? – kérdezte.
– Igen – bólintott a férfi –, a feleségemnek már a nagyszülei is azok voltak.
– Akkor maradhatnánk? – nézett kissé könyörgőn.
– Persze – válaszolta a férfi –, és ha visszatértünk Bostonba, majd megbeszéljük a továbbiakat, rendben?
– Hogyne!
A remény halvány napsugárral vonta be a lelkét.

Másnap reggel kialvatlanul ébredt fel. Éjszaka egyedül feküdt a hatalmas ágyban, és annyira vágyott Perselus érintésére, hogy a férfi oldalán próbált aludni. Az ágynemű még őrizte az illatát, ő pedig mélyeket lélegezve igyekezett belőle minél többet magába szívni. Persze egy szemernyit sem pihent, csak hajnal felé sikerült rövid időre elszunnyadnia, addig pedig tervezgetett, és igyekezett felidézni magában, hogy merre mentek Perselus londoni házához. Remélte ugyanis, hogy a férfi oda ment el, és, hogy tud majd vele beszélni. Próbálta kitalálni, mit is mondjon majd neki, de ezzel kapcsolatban nem jutott előbbre. De muszáj volt látnia még egyszer, meg kellett kísérelnie a találkozást.

Reggeli után Dumbledore félre vonta.
– Kedvesem, történt valami, amiről tudnom kellene?
– Nem tudom – válaszolta őszintén. Nem volt biztos benne, hogy Perselus örülne neki, ha megbeszélné a magánügyüket az igazgatóval.
A mágus szomorúan nézett rá.
– Ha bármiben segíteni tudok, nyugodtan forduljon hozzám, rendben?
– Igen – bólintott Maggie.

Mielőtt elindultak, az öreg varázsló átölelte.
– Szüksége van magára! – súgta a fülébe.
– Ahogyan nekem is rá! – válaszolta.
– Akkor minden rendben lesz – mosolygott rá bátorítóan Dumbledore, aztán Dr. Jeffersonnal a birtokhatár felé indultak.

Semmi sem volt rendben.
Amikor Londonba értek, Dr. Jefferson megkérdezte tőle, hogy az Abszol úton szálljanak meg a fogadóban, vagy mugli hotelbe szeretne menni? Maggie a második lehetőséget választotta, mert a terveihez London térképre volt szüksége, és tudta, hogy azt minden hotelben kap, de mugli könyvesboltot nem ismert a városban, márpedig azt erősen kétségbe vonta, hogy az Abszol úti üzletekben árulnának.
Miután elfoglalták a szobáikat, Dr. Jefferson úgy döntött, megmutatja Maggie-nek a nevezetességeket, hiszen ő már többször járt a városban. Elvitte a Towerhez, megnézték a Westminster apátságot, a Big Bent a parlamenttel, a királynő palotáját, amik természetesen érdekelték volna a lányt, ha nem járt volna állandóan másutt az esze.
Másnap aztán kitalálta, hogy elmenne a Viktória és Albert múzeumba, ami szerencsére az orvost egyáltalán nem érdekelte, így aztán megbeszélték, hogy majd csak este találkoznak.

Maggie elég jól emlékezett arra, hogy hol lakik Perselus, legalábbis azt hitte. Egész nap azon a környéken bóklászott, enni sem evett, közben az eső is eleredt, és az sem zavarta, hogy elázik, de a házat nem találta, hiába kereste. Volt egy utca, amire szinte biztosra mondta volna, hogy az lesz az, mert még a többi épületet is megismerte, de ahol a férfi háza kellett volna legyen, ott nem volt semmi. Pontosabban volt egy düledező rom, elvadult kerttel, nem olyan szépen rendben tartott, mint Perselusé. Hosszú ideig ácsorgott a telekkel szemben, de semmi sem változott, és végül sötétedéskor újra eleredt az eső. Leintett hát egy éppen arra járó taxit, és visszavitette vele magát a hotelbe.

Vacsora után fáradtságra hivatkozva, hamar megszabadult Dr. Jeffersontól, elvonult a szobájába, és álomba sírta magát.
Tisztában volt vele, hogy vége, ennyi volt. Holnap reggel Amerikába megy, és bekövetkezik az, aminek már egy héttel ezelőtt kellett volna; egy óceán fogja elválasztani Perselustól.

Másnap már tudta, hogy mit kell tennie, így aztán, amikor az orvossal hoppanálva megérkezett Bostonba, a férfi rendelőjébe, a jövőjére vonatkozó kérdésre azt válaszolta:
– Dr. Jefferson, szeretném folytatni a bájital szedését, mert szándékomban áll muglinak maradni!