Visszatették a tárolóba a seprűket. A varázsló még megmutatta neki az ott lévő különböző fajtákat, aztán elindultak Perselus lakosztálya felé.
– Holnap is repülhetek? – kérdezte lelkesen. A magasban töltött idő igazán kellemesen telt, nagyon megtetszett neki a dolog. Maggie nem volt kimondottan sportos, legfeljebb néha egy-egy jóga órára ment el, mert az ki tudta kapcsolni, és közben remekül ellazította. Most viszont életében először érezte, ahogy az adrenalin szétárad a testében, és euforikus hangulatba hozza. Repülni, és közben élvezni, ahogy süvít mellette a szél, amikor gyorsít, fantasztikus volt, egyben hihetetlen, hogy ez neki sikerült.
– Hát persze – válaszolta a férfi, aki láthatóan remekül szórakozott rajta.
– Szóval, te tudsz seprű nélkül is? – jutott eszébe.
– Igen – bólintott a másik.
– Hogyan csinálod?
– Pálcával, de az nem könnyű varázslat, csak néhányan tudnak így repülni.
– Akkor a karoddal nem csinálsz semmit?
– Mit kellene csinálnom vele? – nézett értetlenül a varázsló.
– Tudod, mint a madarak! – magyarázta neki, és hogy megmutassa, mire gondol, a két karjával szárnyalást imitált.
Látta, hogy a férfi nehezen tudja eldönteni, hogy méltatlankodjon a feltételezésen, vagy inkább nevessen rajta, ahogyan csapkod a kezével.
– Nem madár vagyok, hanem varázsló! – zsörtölődött Perselus, aztán kajánul elmosolyodott. – Ha a diákom lennél, ilyen ostobaság hallatán levonnék húsz pontot a házadtól, neked pedig este büntetőmunkára kellene jönnöd hozzám!
– Ha a tanárom lennél, folyton olyat csinálnék, ami miatt büntetőmunkára kellene mennem hozzád – mondta huncutkodva a lány.
– Annyira szeretnél üstöt súrolni, vagy bájital receptet másolni? – nézett rá gunyorosan a férfi.
– Az is érdekes lenne, de én másfajta büntetésre gondoltam – tette kezeit a mellkasára, és lassan lecsúsztatta a nadrág derekáig.
Perselus nyelt egyet, és gyorsan megfogta a csuklóját.
– Mert az neked büntetés lenne? – húzta össze a szemét.
– Nem, de talán kiengesztelhetném a tanár urat – adott egy puszit a szájára.
– Még szerencse, hogy nem vagy a diákom! – morogta a férfi. – Soha nem kezdenék ki egy tanulóval!
– Valóban szerencse, egy tanár-diák viszonyból nálunk is óriási botrány kerekedne – bólogatott, aztán eszébe jutott valami. – Mit is mondtál, pontot vonnál le a házamtól? – kérdezte.
– Igen. A Roxfortban négy házra vannak osztva a tanulók, ezek a Hollóhát, Hugrabug, Griffendél és a Mardekár, és ez utóbbinak én vagyok a házvezető tanára – mondta büszkén a varázsló.
– Milyen furcsa nevek! – álmélkodott Maggie.
– Az iskola négy alapítójáról kapták a nevüket – magyarázta Perselus. – A házak között minden évben pontverseny van. Plusz pontot kapnak a jó tanulmányi eredményért, levonást, ha például rosszul viselkednek.
– Tehát tőlem levonnál, de mi van, ha a te házadba tartoznék? Mardekár, ugye?
– Akkor nem vonnék le, vagy nem annyit – húzta el a férfi a száját.
– Szóval a tanár úr kissé részrehajló? – nézett rá felvont szemöldökkel.
– Muszáj, a mardekárosok az iskola fekete bárányai, ha vitás eset van, a többi tanár mindig tőlük von le, és őket büntetik, mert eleve úgy gondolják, hogy ők a hibásak!
Perselus egészen sértetten beszélt, és ezt meg is értette, mert a hátrányos megkülönböztetést mindig bosszantónak találta ő is.
– Akkor jól teszed – mondta komolyan Maggie –, védd csak meg őket! Kell valaki, akire számíthatnak!
A bejárati csarnok kellős közepén álltak, Perselus gyorsan körülnézett, mikor nem látott senkit a közelben, egy gyors puszit adott, majd elhúzódott, de aztán, mint akinek ez mégsem volt elég, hosszabban is visszatért az ajkaihoz, és közben át is ölelte.
Délelőtt már rengeteget csókolóztak, de mindig behúzódtak félreeső sarkokba, amit teljes mértékben megértett. Bár nem az ő iskolája volt, de furcsa lett volna olyan helyen csókolózni, ahol máskor diákok nyüzsögnek. Magában arra gondolt, valószínűleg a tanulók is ezekre a helyekre húzódnak el hasonló célból, de izgalmasnak találta. Most viszont bárki megláthatta volna őket, ha lett volna valaki az iskolában a házimanókon kívül, de őket egész nap nem is látták. Így aztán, amikor a lánc csörgést meghallotta, halálra rémült.
Gyorsan szétrebbentek, és ahogy meglátta a közeledő alakot, ma először valóban megijedt.
Egy kísértet volt. Vagy legalábbis annak tűnt, mert áttetsző volt, és lebegve jött feléjük.
– Nem vártuk ilyen hamar vissza, professzor! – szólalt meg méltóságteljesen.
Perselus, talán mert érezte a lány félelmét, megfogta a kezét, úgy válaszolt: – Én sem tudtam, hogy most jövök, de beszélnünk kell Dumbledore-ral. Báró, engedje meg, hogy bemutassam Miss Nortont!
A szellem most Maggie-re nézett, alaposan végigmérte, és szertartásosan meghajolt. A lány figyelmét nem kerülte el a kísértet véres ruhája, és akaratlanul is megszorította Perselus kezét.
– Hölgyem, örülök, hogy megismerhetem! A festményektől már hallottam magáról, de úgy vélem, a fecsegésük nem adta vissza megfelelően az ön szépségét! – azzal a kezét felé nyújtotta.
Maggie csak a pillanat tört részéig vacillált, de mert jól látta a szellemen, hogy ez most valamiféle bátorság próba, így elfogadta a felkínált szellemkézt. Vagyis csak próbálta volna, mert megfogni nem sikerült, csak dermesztő hideget érzett, ahogy hozzáért.
– Nagyon örülök! – mondta nem éppen az igazságnak megfelelően.
– Szólítson csak bárónak, kedvesem, a Vérestől eltekintek – kacagott a szellem hátborzongatóan. – Professzor, az igazgató holnap érkezik. Megmondom Hóborcnak, hogy ne zaklassa önöket, érezzék jól magukat!
Azzal nagy lánccsörgéssel ellebegett.
Maggie dermedten nézett utána.
– Nos – mondta szárazon Perselus –, ilyen egy kísértet – célzott az apjával kapcsolatos teóriájára.
– Igen. Már értem – motyogta.
– Minden háznak van kísértete, a Véres Báró a Mardekáré. – Perselus kutatva nézett rá. – Nem kell tőle tartanod! Különben is, úgy láttam, kiálltad a próbát.
– Miféle próbát?
– Hogy hozzá mersz-e érni? – A férfi elmosolyodott. – Imádja rémítgetni azokat a diákokat, akik még nem láttak szellemet.
– Mitől véres? – kérdezte.
– Ebben a ruhában halt meg. Szerelmi ügy – legyintett a varázsló, aztán folytatták útjukat a pincébe.
Ahogy Perselus lakosztályába értek, nem sokkal később megérkezett a házimanó. Egy gyönyörűen megterített asztalt tolt be, még virág is volt rajta, és egy csettintésre megnövekedett. Nem lett hatalmas, de két embernek kényelmessé vált, emellett pedig megjelentek rajta az ételek is. Maggie, amikor délelőtt először találkoztak, azonnal megkedvelte Jarust. A manó szemeibe nézve olyan végtelen tapasztalatot látott, amilyet csak a nagyon öreg emberekében. Amikor egyetemre járt, egy nyáron idősek otthonában dolgozott, akkor látott ilyen tekinteteket.
– Jó estét, Jarus! – üdvözölte.
– Jó estét, Maggie kisasszony, Piton professzor! – köszönt a manó is. – Foglaljanak helyet! – tett két széket az asztalhoz, egy újabb csettintéssel.
– Maga nem tart velünk? – kérdezte tőle a lány, közben Perselusra nézett, akinek halvány mosoly játszott a szája sarkában.
– Nem, kisasszony! Jarus a többi házimanóval étkezik, ahogyan mindig is szokott.
– Értem – válaszolta.
– Köszönünk mindent! – mondta Perselus.
– Jó étvágyat! – kívánta a manó, aztán eltűnt.
Maggie fejcsóválva nézett a helyre, ahol az előbb még Jarus állt.
***
A Roxfortban mindig remek volt az étel, de az itt töltött hosszú évek alatt még egyszer sem evett ilyen jót. Piton professzor elégedetten kortyolt a borból, amit Jarus az ételek mellé készített, és ami tökéletesen illett hozzájuk. A házimanó kedvencei minden bizonnyal a piték voltak, mert ezekből kaptak többféle ízt is. Főételként húsost, különböző változatokban, desszertként pedig gyümölcsösöket. Némelyik azért volt finom, mert valamilyen ritkán használt, különleges fűszerrel lett megízesítve, mások viszont éppen azért, mert a hagyományos ízt adták vissza. Maggie nem győzte dicsérni, és a vacsora végeztével nem mulasztotta el, hogy ezt Jarusnak is a tudomására hozza.
– Jarus, maga csodálatos szakács, azt hiszem, leckéket kellene vegyek öntől – mondta őszintén, amikor a házimanó megérkezett az asztalért.
Perselus látta a manón, hogy ha tudna, most fülig pirulna a bók hallatán.
– De Maggie kisasszony, ezek csak egyszerű piték voltak – hárított Jarus udvariasan.
– Jarus, ne szerénykedjen, ami azt illeti, ilyen jót még én sem ettem a Roxfortban, pedig maga is tudja, hogy a mérce magasan van – csatlakozott a házimanó dicséretéhez Piton is, mire Jarus őszinte megdöbbenéssel nézett rá. Tisztában volt vele, hogy a bájitaltan tanár nem osztogatja könnyedén a dicséreteket.
– Jarus nagyon köszöni, uram! – mondta boldogan. – Egészségükre!
Aztán csettintett, és eltűnt asztalostól, ételmaradékostól együtt, csak a virág maradt ott, a kandallóra helyezve.
– Még egy pohár bort? – kérdezte Maggie-t.
– Igen, köszönöm! – nyújtotta a lány a poharát. – Nagyon finom volt a vacsora.
– Jarus igencsak kitett magáért. – Kitöltötte az italt, aztán átadta a lánynak. – Ráadásul, azt hiszem, szereztél egy hódolót – somolygott.
Maggie felvonta finom ívű szemöldökét, úgy nézett rá.
– Hogy érted?
– Jarus – mondta. – Általában sem a tanárok, sem a diákok nem ilyen közvetlenek velük.
– De miért? – csodálkozott a lány.
– Így alakult – válaszolta, aztán másra terelte a szót. – Mihez lenne kedved?
– Nem is tudom, mit szoktál ilyenkor csinálni?
– Lássuk csak! Ilyenkor szoktak jönni hozzám a diákok büntetőmunkára, vagy ilyenkor főzöm meg, ha kell valamilyen bájital. Javítom a dolgozatokat, esetleg olvasgatok. – Az élete rémesen unalmasnak tűnt. – És te? Mivel töltöd az estéidet?
Maggie vállat vont.
- Dolgozatot csak ritkán szoktam javítani, általában inkább igyekszem az iskolában megcsinálni, leginkább azért, hogy ne kelljen a füzeteket hazacipelni. Felkészülök a következő napra, olvasgatok, televíziót nézek, elmegyek anyához, ilyesmi. Nem túl érdekes. Régen, még Jack előtt, beültünk a barátaimmal egy kávézóba, vagy olcsóbb étterembe, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk. – Tűnődve nézett maga elé. – Azt hiszem, ilyesmire már nem is lenne igényem, vagy legalábbis ritkábban.
– Elmehetünk Roxmortsba, ha szeretnél – mondta a lánynak. Igaz, még soha nem vitt senkit egy ilyen igazi randevúra, és most sem tűnt vonzónak a lehetőség, hogy Madam Puddifootnál üldögéljenek, de talán a Három Seprűt bevállalhatná.
– Nem, inkább nem – rázta a fejét Maggie. – Szívesebben lennék veled kettesben. Ha van kedved, megmutathatnád, hogyan készül egy bájital.
Az, hogy Maggie érdeklődik a munkája iránt, nem várt örömmel töltötte el. A bájitalfőzést a diákok utálták, és a legtöbb felnőtt varázsló is többre értékelte a pálcával hadonászást, pedig néha egy-egy elixír hatásosabban gyógyított, mint bármilyen ráolvasás, és a különböző főzetekkel ugyanazt el lehetett érni, mint a varázslatokkal.
– Gyere – fogta lelkesen kézen, hogy bevezesse a laborjába.
Három óra múlva jöttek ki egy elkészült álmatlanság elleni bájitallal. Maggie érdeklődőnek bizonyult, a meglátásai helytállóak voltak, és egészen ügyesen segített neki. Igazából nem úgy tűnt, mint aki még sosem járt bájitaltan órán. Volt benne valami ösztönös tehetség.
– Későre jár – mondta a lány. – Megyek, letusolok.
– Tessék! – Kivett egy tiszta törülközőt a szekrényből, és átnyújtotta.
– Köszönöm – válaszolta Maggie és az ajkába harapott. – Nincs kedved velem tartani? – kérdezte.
– Semmit nem szeretnék jobban – közölte a férfi pajkosan.
A fürdőszobába lépve egy kicsit nagyobbá varázsolta a kádat, hogy kényelmesen elférjenek benne mindketten. Maggie a laborból kihozott jázminolajból néhányat belecseppentett a vízbe, aztán mindketten a kádba léptek. Miután elmerültek, a lány szappant habosított a tenyerében, és szép lassan végigdörzsölte a testét. Piton szinte megbabonázva figyelte, ahogyan végigsimított a combján, aztán a hasán, végül, ahogy a szappant eloszlatta a mellén. Sosem gondolta volna, hogy ennyire izgató lehet, ahogyan egy nő mosdik. Csakhogy Maggie még nem végzett. A szivacsot a vízbe merítette, aztán a vállához érintette, ő pedig a testében növekvő vággyal figyelte, amint a hab lefolyik, körbefonva a lány melleit. Aztán lenyúlt, hogy megmossa a nemi szervét is, és a férfi érezte, ahogy a látvány hatására egyre inkább merevedik a hímvesszője.
Maggie végig néma maradt, de közben a varázsló szemét figyelte. Nem kihívóan, még csak nem is csábítóan, inkább úgy, mintha éppen megosztana vele valamit. Aztán közelebb bújt hozzá, és újra a szappant vette kézbe, de most a férfit érintette meg. Finoman, óvatosan siklott végig a karján, a vállán, nyakán, mellkasán, egyre lejjebb haladva.
Pitont utoljára gyermekkorában mosdatta az édesanyja, persze teljesen máshogy, és most nagyon furcsán érezte magát. Hagyta Maggie-nek, hogy ezt tegye vele, és közben minden egyes centiméterrel – ahol a szappanos, gyengéd kezek elhaladtak – úgy tűnt neki, hogy egyre inkább kitárulkozik a lány felé. A finom kéz már egészen lent volt, de a hasa aljáról a térdére vándorolt át. Maggie a szemébe nézett, aztán – miközben a keze a combja belső oldalán felfelé indult – megcsókolta. A férfi érezte, ahogy a szíve hevesebb ütemre vált, de nemcsak a vágy miatt: a nyelve hegyére szaladt az a szó, amit még sosem mondott senkinek. A kezével Maggie vizes hátát cirógatta, és a csók közben úgy érezte, el kell mondania neki, hogy szereti. Tudnia kell, hogy amit iránta érez, bár még alig két hete ismeri, de mélyről jövő és őszinte.
Aztán mégsem ez hangzott el az ajkáról, hanem helyette egy elégedett morgás, mert a lány ujjai körbevették a férfiasságát, és néhány simogató mozdulat után hamarosan fel-le mozgatták az érzékeny bőrt, neki pedig minden kiveszett az elméjéből, mert kitöltötte a vágyakozás és Maggie fekete szeme. Mikor már úgy érezte, mindjárt szétrobban, a lány hirtelen elengedte, az ölébe helyezkedett, aztán magába vezette a férfit. Előbb lassan, aztán egyre gyorsabban mozgott rajta, végül, miután szinte egyszerre élveztek el, kimerülten, csapzottan zuhant rá.
Perselus képtelen volt megszólalni, csak ölelte a lányt, szorította magához, és soha többé nem akarta elengedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése