5. fejezet. - Séta a parkban

Sansa

 Péntekre nem volt megbeszélve Joffreyval semmi, ezért délután bementem a belvárosba, és egy csipkemúzeumot néztem meg. Csodálatosak voltak a csipkék! Némelyik kétszáz éves is volt már, és lenyűgözött az a finom kidolgozás, amivel a régmúlt idők művészei készítették őket.
Jövő héten végre elkezdődik a francia tanfolyam, igaz csak heti három délelőtt, de nem lesz annyi időm utána, ezért is jöttem el ma ide. Már nagyon vártam, hogy végre legyen egy értelmes elfoglaltságom is itt, bár igaz, hogy Joffreyval elrepült ez az egy hónap.

 Mikor végeztem a múzeumban, éppen elmúlt este hat óra, gondoltam meglepem apámat, hátha együtt tudunk hazamenni. Mostanában úgyis elég keveset találkoztunk, mert amikor naponta hazaért a munkából, én általában Joffreyval voltam.
Metróval mentem a Schuman megállóig, onnan sétáltam. Ahogy mentem az EP épület felé, Joffrey autóját pillantottam meg. Sandor Clegane nekitámaszkodva állt, és engem figyelt, ahogy közeledtem.
 - Szia! - köszöntem rá, de csak egy biccentés volt a válasz. - Az édesapámhoz jöttem.
 - És ahhoz nekem mi közöm? - kérdezte bosszúsan.
Jó kérdés, én sem tudom, hogy miért tartottam fontosnak ezt elmondani neki, úgyhogy inkább azt kérdeztem:
 - Joffreyval jöttél, vagy az édesapjáért?
 - Joffrey kutyája vagyok - ezt a néhány szót inkább csak odavakkantotta, de éppen elég volt ahhoz, hogy a két héten át tartó mogorvasága után felkapjam a vizet.
 - Tudod, már azt sem értem, ő miért hív így, de azt végképp fel nem foghatom, hogy te miért mondod ezt magadra?
 - Nem tökmindegy az neked? - kérdezte gúnyosan, amivel persze kihozott a sodromból, úgyhogy mielőtt még meggondoltam volna a válaszomat, rávágtam:
 - Nem!
Ellökte magát az autótól, tett előre egy lépést, és fölém tornyosult.
 - Aztán, miért nem? - kérdezte felvont szemöldökkel, és áthatóan nézett rám.

 Nem is tudom, hogy mi történt, de hirtelen úgy éreztem magam, mint aki agymosáson esett át. Nem ijedtem meg, de egyszerűen csak néztem rá, és fogalmam sem volt, hogy miről volt szó.
 - Öhm, mit miért? - kérdeztem zavartan.
Megütközve nézett rám. Most rajta volt a csodálkozás sora, úgyhogy csak lépett egyet oldalra, és utamra engedett:
 - Menj.

 Bizonytalanul lépdeltem tovább, és azon tépelődtem, mi történhetett az előbb, amikor az előcsarnokban Joffreyval találkoztam össze. Ő már barátságosabban fogadott.
 - Szia! - és megcsókolt, még szerencse, hogy már hét óra is elmúlt, és csak a biztonsági őr volt ott. Nem igazán szeretek a nyilvánosság előtt csókolózni, pláne nem az Európai Parlamentben.
 - Szia! Apához jöttem, hátha együtt mehetünk haza.
 - Azt nem hiszem, apámmal és még három fejessel most mentek be egy tárgyalóba.
 - Ó, akkor nem is megyek tovább, nem akarom zavarni.
 - Hazavigyünk? - kérdezte.
Igazából most szívesebben metróztam volna, de a tétovázásomat félreértette.
 - Vagy tudod, mit? Menjünk, sétáljunk egyet a parkban – ajánlotta.
 - Biztonságos az sötétedés után? - tétováztam.
 - Hát persze, itt van az Európai Parlament mellett!
 - Akkor menjünk.

Kint odaszólt Sandornak, aki időközben beült a kormányhoz:
 - Sétálunk egyet a parkban, várj meg!
 - Itt nem állhatok már sokáig - válaszolta Sandor.
 - Akkor légy jó kutya, és menj át a Maelbeek útra, majd arra megyünk!
Utáltam, amikor így beszélt Sandorral, de a testőr csak biccentett, és elhajtott.
 - Nem kéne így beszélned vele - kértem Joffreyt.
 - Ugyan, mit foglalkozol vele?
Nem akartam most meg vele vitatkozni, úgyhogy inkább ráhagytam.

 A Leopold park egy gyönyörű park az Európai Parlament épületei mögött, de közpark. Van benne egy szép tó szökőkúttal, kosárlabda pályák, padok és egy játszótér is. Jártam már benne, amikor a dinoszauruszos múzeumba mentünk Aryával. A kosárlabda pályáktól nem messze leültünk egy padra. Ma nagyon szép idő volt egész nap, ezért sokan voltak a parkban, de a szürkületben a legtöbben már hazafelé készülődtek, csak a kosarasok voltak kitartóak. Egy darabig figyeltük a játékosokat, a családjainkról beszélgettünk, de aztán, amikor teljesen besötétedett, a játékosok is elmentek. Csak néhány kandeláber világított, olyan romantikus volt! Joffrey is így gondolhatta, mert megcsókolt.
 - Annyira kívánlak! - Majd újból csókolt, és a keze máris a blúzom alatt járt.
Mit akar itt? Ez egy park! Gyorsan kibontakoztam az öleléséből.
 - Sétáljunk még! - kértem, hogy ne legyen olyan sértő a hirtelen elhúzódásom.
 - Hát jó! De ugye tudod, hogy nem bírom már sokáig! Ha velem akarsz járni, nem cicázhatsz velem. Most is ez a ruha rajtad, nagyon felizgat!

  Nem értettem, hiszen csak egy térdig érő szoknya, és egy blúz van rajtam, igaz nem gomboltam be állig magamon, de egyáltalán nem kihívó.
 - Tudom, mivel jár egy kapcsolat, de még nem tudom, hogy készen vagyok-e arra is! Ezt megérted?
 - Nos, én már készen vagyok rá! - mondta, és valami furcsa fény villant a szemében. Éppen egy fa mellett álltunk, és ismét elkezdett csókolni, közben a kezével a szoknya alját próbálta felhúzni. Jézusom, csak nem itt akarja csinálni? Próbáltam eltolni a kezét, de ő egyre jobban nekipréselt a fának.

 Aztán egyszer csak hangokat hallottam:
 - Hé, nem veszed észre, hogy nem akarja tőled!
Három suhanc jött felénk röhögve. Először megkönnyebbültem, de aztán az egyik megint megszólalt:
 - Inkább bennünket akar ez a csaj!

Aztán minden olyan gyorsan történt. Az egyik gyomrom vágta Joffreyt, aki összegörnyedt, egy másik meg belerúgott, a harmadik engem fogott le, és mielőtt sikíthattam volna, befogta a számat. Próbáltam megharapni, de csak azt értem el, hogy egy zsebkést rántott elő, és a nyakamhoz nyomta:
 - Ha megnyikkansz, elvágom a torkod!
És akkor Joffrey elfutott.

ITT HAGYOTT!


Sandor

 Remélem, jönnek hamarosan, mert már lejárt a munkaidőm. Milyen romantikus lett ez a Joffrey! Nem tudom, utoljára mikor vitt el egy lányt sétálgatni a parkba. Már egészen összemelegedtek Sansával az elmúlt két hétben. Szerencsére mindig tudtam magam tartani a lány közelében, sokszor inkább nem szóltam hozzá, de így legalább nem akart velem mindenáron beszélgetni. Lehet, hogy bunkónak tart, de kit érdekel? Amikor Kata Anitát említette, teljesen megzuhantam. Eszembe jutott a gimi, vele pedig az első - és egyben utolsó - szerelem izgalma.
Akkor még azt hittem, lehet olyan, aki elfogadja az én torz arcomat is.

A szalagavató éjszakáján megkértem Anitát, akibe titkon már három hónapja szerelmes voltam, hogy járjon velem. Rám nézett, elkezdett nevetni, és a szavait sosem felejtettem el:
 - Mit képzelsz magadról, te szörnyeteg? Gondolod, hogy képes lenne bárki is hányinger nélkül megcsókolni? Még rád nézni is erőfeszítés! Undorító vagy!
Soha többé nem közeledtem senkihez. Hónapokba telt, hogy Anita szavait kiheverjem, már ha egyáltalán kihevertem, de tudtam, hogy igaza van. Kinek kellenék én? Még az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott, csak az anyám és a nővérem tartott vissza, mert tudtam, hogy nekik fájt volna.
Egyedül Kata tudott róla, hogy mi történt a szalagavatón, senki más. Mindig elkerültük a témát, nem tudom, most mi a francnak hozta fel? Mindenesetre, talán ennek köszönhetően is, sikerült visszanövesztenem a páncélt magam köré. Bármennyire tetszik nekem, és bármilyen kedves is volt velem, nem akartam kellemesen érezni magam Sansával. Nem akartam, hogy megint csalódnom kelljen.

 Ahogy ott méláztam, Joffrey futott felém görnyedten. Valami nincs rendben! Bevágódott a kocsiba, és, rám kiáltott:
 - Indulj!
 - Mi történt?
 - Megtámadtak! Indulj már, Véreb!
 - Hol van Sansa?
 - Mi? Ott maradt, indulj már!
 - Te ott hagytad? - megráztam a vállát. - Hol van? - üvöltöttem rá.
 - Nem messze a kosárpályáktól.
Azonnal rohantam arrafelé, közben meghallottam, hogy az autó elindult.
Micsoda kis féreg! Legszívesebben jól megvertem volna, de most csak Sansára tudtam gondolni. Remélem, nem lesz semmi baja! Lelki szemeim előtt már vérbe fagyva láttam.
Aztán meghallottam a hangokat, rögtön utána pedig meg is láttam őket. Az elém táruló látványt, a lány rémült szemeit sosem fogom elfelejteni.

Három fickó volt, az egyik késsel tartotta egy fánál Sansát, egy másik a lánnyal erőszakoskodott, a harmadiknak pedig gondolom a környéket kellett volna figyelnie, de inkább a másik kettőt leste.
 - Siess már, még nekünk is kell a csaj!
 - Inkább gyere ide és feszítsd szét a lábát, annyira szorítja.
 - Nem bírsz vele? - röhögött a harmadik.
 - Nem adja magát könnyen ez a kis vadmacska! - mondta az előző.

Akkor értem oda, mögéjük kerültem, gyorsan felmértem, hogy a késes a legveszélyesebb, úgyhogy vele kezdtem, és egy jól irányzott ütéssel tarkón vágtam. A másik kettővel is könnyedén elbántam. Néhány percen belül mind a hárman menekülőre fogták. Legszívesebben utánuk mentem volna, és a szart is kivertem volna belőlük. De ott volt Sansa, aki még mindig a fának támaszkodva állt.
 - Megsérültél? – kérdeztem.
Ahogy az arcára néztem, nagyon megijedtem. Halott fehér volt, a pupillája kitágult, valahová messze elnézett és azt suttogta:
 - Itt hagyott.
Most mit csináljak? Gyorsan végignéztem rajta, sérülést nem láttam, és a hallottak alapján, bár azt tervezték, de még nem erőszakolták meg. A blúza szét volt nyitva, de nem akartam most hozzáérni és gombolgatni, kibújtam hát a dzsekimből, és ráterítettem. Erre összerezzent, aztán lerogyott a fűbe. A lábait maga alá húzta, és azt ismételgette:
 - Itt hagyott, itt hagyott, itt hagyott!

 Mit csináljak? Hívjam a rendőrséget? De mit mondjak nekik? Meghurcolnák, és azt sem tudom, hogy személyleírást tudna-e adni? Joffrey talán tudna, de az a kis gennyláda valószínűleg az egészet letagadná. Ráadásul a telefonom is a kocsiban maradt.
 - Itt hagyott, itt hagyott, itt hagyott!
A rohadt életbe! Sokkos állapotban van, a mentők kellenének. Van itt a közelben egy kórház, de nem hiszem, hogy képes volna elmenni odáig. Itt nem hagyhatom, de hozzá sem merek érni, azok után, ahogyan a kabátomra reagált. Várok egy keveset, és meglátom.

 Leültem tőle úgy egy méterre a fűbe, és figyeltem. Továbbra is csak nézett előre. Annyira sajnáltam, ahogy ott ült, a lehető legkisebbre összehúzva magát. Már azt is megbántam, hogy mindig olyan mogorva voltam vele. Talán könnyebben viselné, ha olyan valaki lenne most mellette, akivel jóban van.
 Nem tudom mennyi idő elteltével, húsz perc volt, vagy negyven, tüsszentenem kellett, és nem bírtam visszatartani.
Sansa erre megint összerezzent, és mint aki akkor ébredt álmából, észrevette magán a dzsekimet. Rám nézett:
- Te voltál!
A hétszentségét, csak nem hiszi azt, hogy én erőszakoskodtam vele? Sosem tudnám bántani! De akkor folytatta:
 - Megmentettél!

Bólintottam, mert a hangjában annyi hála, megkönnyebbülés és egyben rémület is keveredett, hogy nem tudtam mit válaszolni. Közelebb mentem hozzá, és mellé térdeltem. Tudnom kellett:
 - Megsérültél?
 - Nem - rázta meg a fejét.
 - Hála az égnek! Fel tudsz állni?
Megrázta a fejét, aztán a mellkasomra hajtotta, és végre elkezdett zokogni. Lassan, vigyázva, nehogy megrémüljön, gyengéden átöleltem. Már nem tűnt úgy, hogy megijedt volna az érintésemtől.
 - Most már minden rendben lesz, vigyázok rád!


Sansa

Tudtam. Éreztem, hogy végre biztonságban vagyok, hogy olyan biztonságban vagyok, mint még soha. Hogy ez az ember, akitől néhány hete még rettegtem, megvéd mindentől. Elkezdett enyhén ringatni, és én nagy nehezen kezdtem megnyugodni. Egy jó darabig így ültünk, aztán megszólalt:
 - Jobban vagy? - A hangjában nyoma sem volt a szokásos kemény hangsúlynak, egészen lágyan kérdezte, szinte a lelkemet simogatva.
 - Igen. Haza kell mennem - lehorgasztottam a fejem -, mocskosnak érzem magam.  Gyengéden megfogta az államat, felemelte.
 - Figyelj rám! Ez nem a Te hibád! Te nem tehetsz semmiről! Erről csak azok a mocskok tehetnek! Érted?
 - Igen. - A hangomból csak erőtlen suttogásra tellett. Ettől a váratlan helyről jött gyengédségtől ismét könnyek gyűltek a szememben. - Köszönöm!

 Válaszként kicsit szorosabbra vonta az ölelését, és megsimogatta a hajam. Furcsa módon, dacára az átélteknek, vagy talán éppen azért, nem volt kellemetlen az ölelése.  - Sírj csak nyugodtan, most jót tesz!
Én pedig újból csak sírtam, de már a megkönnyebbüléstől.
 - Van itt a közelben egy kórház, nem akarsz bemenni? - kérdezte kisvártatva.
 - Nem. Végül is, nem történt semmi.
 - Emlékszel rájuk?
 - Nem, és Joffrey? - kérdeztem, hátha ő megnézte őket.
 - Elment - rázta meg Sandor a fejét.
 - Igen. Itt hagyott. - Arra gondoltam, vajon hogy volt képes ezt tenni?

 - Most mit szeretnél? Igazából vele szerettem volna maradni, a biztonságot jelentő karjaiban. De hát, ezt nem mondhattam neki.
 - Haza szeretnék menni. Meg kell fürödnöm. Le kell mosnom magamról ezt az egészet.
 - Igen, az biztosan jót fog tenni. Joffrey elvitte az autót, de itt lakom nem messze, és a ház előtt ott áll az enyém. El tudsz addig jönni?
 - Igen, azt hiszem.

 De amikor elindultunk úgy reszketett a lábam, mint a falevél, Sandornak kellett támogatni. Ahogy a tó mellett haladtunk, megláttam egy padot, és rámutattam:
 - Leülhetünk egy kicsit?
 - Persze, ameddig csak akarsz.
 - Köszönöm, hogy megvédtél!
 - Nincs mit, Kismadár!
 - Kismadár?
 - Igen, mint a pacsirta.

Elmosolyodtam. Shelleynek van egy verse az énekes pacsirtáról, ami nagy kedvencem. Fejből tudom, így most akaratlanul elkezdtem szavalni:
 - „Köszöntelek, víg szellem!
Nem is vagy te madár,
ki fönn a messze mennyen
lágyan dalolva jár
s csorog a szívedből az édes dallam-ár." ( Percy Bysshe Shelley: Egy mezei pacsirtához; Fordító: Kosztolányi Dezső)

Sandor rám mosolygott:
 - Shelley?
 - Igen, a kedvencem.
Nagyon halkan, alig hallhatóan, az utolsó versszakkal folytatta:
 -„Tanítsd örömre félholt
szívem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád." (Percy Bysshe Shelley: Egy mezei pacsirtához; Fordító: Kosztolányi Dezső)

 Még a lélegzetem is elállt, ahogyan a szavakat ejtette, annyi érzelemmel, mintha Shelley maga mondta volna. Hirtelen kicsit el is szégyelltem magam, mert nem hittem volna, hogy egyáltalán ismeri Shelleyt.
Nálunk persze kötelező tananyag volt, de valahogy nem gondoltam, hogy ő is Angliában nőtt fel.
 - Kérdezhetek valamit?
 - Hm?
 - Te honnan származol?
 - Miért?
 - Csak a keresztneved miatt kérdezem.
 - Édesanyám magyar, ott ez elég gyakori keresztnév.

Egy ideig hallgatott, és elkomorodott:
 - Én is ott éltem húsz éves koromig.
 - És azután?
 - Aztán hivatásos NATO katona lettem. Miután leszereltem, idejöttem Brüsszelbe. Most olyan sokat elárult magáról, hogy muszáj volt megkérdeznem:
 - Lakik még Magyarországon valakid?
 - Persze, ott élnek a szüleim, a nővérem és a bátyám.
Az utolsó szót olyan keserűen ejtette ki, hogy gyorsan másra próbáltam terelni a szót.  - Még sosem jártam Magyarországon, de úgy hallottam, Budapest nagyon szép.
Erre már elmosolyodott.
 - Igen, valóban nagyon szép, bár mi nem ott éltünk, hanem vidéken, egy kisvárosban. Tudsz már jönni?
 - Azt hiszem, igen.
 - Akkor menjünk, pihenned kell!

Szótlanul mentünk hazáig, de ez a csend most nem volt kellemetlen. Úgy éreztem, meg kell kérnem valamire.
 - Sandor, kérhetek valamit?
 - Igen?
 - Kérlek, ne üldözz el magadtól! Szeretnék a barátod lenni!
Komolyan válaszolt:
 - Meglátom, mit tehetek!
 - Ennyi nekem elég is! - bólintottam.

 Szombaton egész nap feküdtem, és rengeteget aludtam. Anyáéknak nem árultam el semmit az este történtekből, hogy feleslegesen ne aggódjanak. Joffrey kétszer is keresett mobilon, de nem vettem fel. Nem akartam még vele beszélni. Egyszerűen nem hittem el, hogy képes volt otthagyni, amikor ránk támadtak. Talán majd holnap meghallgatom, hogy mit akar mondani.