2. fejezet - A vacsora

Sansa

 - Blhööö, Sansa, te tényleg ezt a ruhát akarod felvenni? - mutatott Arya a halványkék koktélruhára, ami rajtam volt.
 - Miért, szerinted a szegecses póló, szakadt farmerrel a megfelelõ öltözet? - csóváltam a fejem Aryára nézve.
 - Ja, ez legalább nem olyan karót nyelt - dörmögte az orra alá.

  Ahogy lementünk a földszintre, és anyám ránézett, láttam rajta, hogy magában legalább háromig számolt, mielõtt megszólalt:
 - Arya drágám, azt hiszem, ez most nem a megfelelõ viselet.
 - Miért, mi baj van vele?
 - Édesapád régi, kedves barátja és a családja jön hozzánk ma vacsorára. Tiszteljük meg azzal õket, hogy illendõ öltözékben várjuk a látogatásukat - magyarázta türelmesen anya. Végül kijátszotta az adu kártyáját is: - Légy jó, és okozz apádnak azzal örömet, hogy csinosan fogadod a vendégeket!
  Elnyomtam egy mosolyt az orrom alatt, mert tudtam, hogy Arya sosem lenne képes apát megbántani, így aztán egy nagy sóhaj kíséretében felvonult a szobájába. Amikor visszajött, fehér blúz és fekete szoknya volt rajta, még harisnyát is húzott, pedig egyébként utálja. Aztán azzal szórakoztatta Brant, hogy rágógumit durrogtatott neki.
 - Nem akarom azt a szádban látni, mire megjönnek a vendégeink, rendben? - rosszallotta anyám ezt az úrilányhoz egyáltalán nem illõ viselkedést.
 - Igenis, anya! - válaszolta neki.

 Hét óra után néhány perccel szólalt meg a csengõ, ami jelezte a vendégeink érkezését. Apám sietett ajtót nyitni.
 - Drága, öreg barátom! Annyira hiányoztál már! - harsogta Robert, átölelve apámat. - Cerseit már ismered, és remélem, hogy Joffreyra is emlékszel.
Az említettek hûvösen mosolyogtak, de meglepetésemre Joffrey, ahogy végignézett a családunkon, rám kacsintott.
 - Hát persze, Robert! Tommen merre van?
 - Bentlakásos iskolába jár, oda, ahol mi is megismerkedtünk - mondta Robert, majd anyámra mosolygott -, régen találkoztunk, Catelyn!
 - Valóban - válaszolta anya -, Robb nekünk is Angliában maradt, de Sansa, Arya és Brandon velünk tartott. Közben be is mutatott bennünket.

 A vacsora kellemesen telt, anyám igazán kitett magáért. Cersei el sem akarta hinni, hogy mindent õ készített. Arya várt, amennyit az illendõség megkívánt, de azután rögtön felszaladt a szobájába, gondolom Mycah-val van "sürgõs" megbeszélni valója. Anyám és apám Cerseijel és Roberttel beszélgettek, ez utóbbi már jó néhány pohár bort megivott, és humoros történeteket kezdett el mesélni az iskolai évekbõl, bár a feleségét láthatóan untatta. Biztosan hallotta már néhányszor õket.

 Joffrey olyan helyes! Egyik általam látott fénykép sem adja vissza azt, ahogyan a valóságban fest. Elõbb Brüsszelrõl mesélt és az itteni életérõl, aztán nemsokára Bran is csatlakozott hozzánk, élvezte, hogy a szüleink ma sokáig hagyják, hogy ébren legyen. Bár ahhoz nem tudom, mit szóltak volna, ha tudják, hogy Joffrey éppen horror történetekkel szórakoztat bennünket.

  A vacsora elõtt megittam egy pohár aperitifet, de azt hiszem, nem kellett volna. Csak nagyon ritkán szoktam inni, általában különleges alkalmakkor, mint Újév, vagy a szüleim házassági évfordulóján. Meg is fájdult tõle a fejem, gondoltam ideje lenni megetetni Gombócot, talán a friss levegõ is jól fog esni.
  - Nem bánod, ha itt hagylak, és megetetem a kutyát? - fordultam Joffreyhoz. - Ha akarod, velem jöhetsz megnézni, nagyon cuki, fekete szõrgombóc - tettem hozzá, mert hirtelen úgy nézett rám, mintha két fejem nõtt volna.
  - Meghiszem azt! - nevetett. - De Sansa! Még nem fejezte be, hogy mi lett azzal az emberrel, aki éjjel a hullaházba ment! - kérlelt Bran.
 Egy pillanatra elborzadtam. - Nem is hiszem, hogy neked ilyesmit kellene lefekvés elõtt hallgatni, Bran. Még a végén rémálmaid lesznek!
 - Ugyan, Sansa, õ már nagyfiú. Menj, etesd meg a kutyát - kezdett el megint nevetni -, és ha visszajöttél, ígérem nem lesz több rémmese.
 - Jól van, akkor jövök mindjárt - mondtam nekik, és próbáltam lerázni a hirtelen rám tört rossz érzést.

Bementem a konyhába, elõvettem Gombóc tálkáját, és beleszedtem a kedvenc konzervébõl, gondoltam legyen neki is ünnepi vacsorája. Még magamhoz vettem néhány kutyakekszet is, jutalmul, hogy egész este ilyen csöndben volt, és nem ugatott állandóan. Odabentrõl hallottam, hogy Joffrey még mindig Brant szédíti, remélem, hogy szegény fiúnak tényleg nem lesz rémálma. A könyökömmel kinyitottam a bejárati ajtót, és mivel mindkét kezem tele volt, lehajoltam, a tálkát letettem a földre, hogy be tudjam csukni az ajtót, aztán felálltam.
És felsikítottam.
 Ott állt velem szemben a legrémítõbb külsejû ember, akit valaha láttam. Nagyon magas, harminc körüli, hatalmas termetû férfi volt, a fél arcát hegek borították, és ha jól láttam a vállig érõ hajától, még az egyik füle is hiányzott.
 - Kutya, megijesztetted a vendéglátónk lányát! - kiabált a nagydarab férfira az idõközben odaérkezõ Joffrey, de a férfi csak egykedvûen nézett.
 - Joffrey, megmondtam már, hogy ne hívd így Sandort! - kezdett el kiabálni Robert is, aki a szüleimmel és a feleségével együtt már szintén az ajtóban tolongott. Majd csendesebben folytatta, rám nézve: - Sansa, õ itt Sandor Clegane, Joffrey személyi testõre.

Iszonyúan kínosan éreztem magam és, hogy tetézzem a bajt, csak tátogni bírtam. Nagy sokára szedtem össze magam, és még akkor is össze-vissza dadogtam:
 - Bo-bocsánat, én, én csak meglepõdtem, hogy itt találtam! - sütöttem le végül a szemeimet.
 A testõr egy szót sem szólt.

 Végül lehajoltam, hogy összeszedjem az ijedtemben leejtett kekszeket, de úgy reszketett a kezem, hogy alig boldogultam, ráadásul Robert és a szüleim már visszamentek, és Joffrey is ott hagyott. A testõr továbbra sem szólalt meg, de amíg kínlódtam a szedegetéssel, végig magamon éreztem a tekintetét.
  Végre sikerült összeszednem, felkaptam a tálkát, és gyorsan odavittem Gombócnak az ételt. Amíg a kutyát etettem, valamennyire lecsillapodtam, és persze rájöttem, hogy mennyire gáz volt a viselkedésem. Úgy éreztem, muszáj tõle bocsánatot kérnem, mert ez nagyon-nagy sértés volt! Így aztán, ahogy mentem vissza a házba, megálltam a testõr elõtt. Utólag rájöttem, hogy talán nem kellett volna, mert újra össze-vissza habogni kezdtem:
 - Uram, kérem, ne haragudjon, nem magától ijedtem meg! Illetve magától, de nem azért, mert ööö izé, hanem mert olyan hirtelen láttam meg önt!
 Amint kimondtam a szavakat, már szívtam is volna vissza õket.
 A férfi csak nézett. Már azt hittem, hogy megint szó nélkül hagy, de aztán nagyon lassan, fojtott gyûlölettel a hangjában ennyit mondott:
 - Tûnj el! Vagy mit akarsz, nekem is dobsz egy kis kutyakaját? He? Tudom miféle vagy!
 - Én, én, én... - mondtam a mellkasának, mert addig értem, ránézni meg nem mertem, de nem tudtam folytatni. Remegõ kézzel kinyitottam a bejárati ajtót, és rögtön a lenti mosdóba siettem.

 Ahogy megláttam a hamuszürke arcomat, gyorsan megmostam hideg vízzel, hogy legyen egy kis színe, aztán vettem pár mély lélegzetet, hogy a szívem ne kalimpáljon össze-vissza. Még sosem beszélt velem senki így, ennyi gyûlölettel a hangjában. Elõször csak megijedtem, aztán elszégyelltem magam, de most már féltem is. Nyilván megsértettem, méghozzá elég durván, de akkor sem kellett volna így reagálnia rá. Amikor kimentem, azt hittem hirtelen, hogy betörõ. Milyen ostoba voltam!  Mikor nagyjából megnyugodtam, visszamentem a nappaliba.
 Idõközben Bran elment lefeküdni, Joffrey pedig elém jött.
 - Innál valamit azok után, hogy a Véreb megrémített?
Milyen figyelmes, gondoltam magamban.
 - Egy pohár baracklé jól esne, de miért hívod így?
Csak rándított egyet a vállán, és miközben átnyújtotta a poharat, azt kérdezte:
 - Vasárnap este ráérek, nincs kedved eljönni velem valahová? - Csak nem randira hív? - gondoltam, és rögtön elfelejtettem az egész kellemetlenséget a testõrrel.
 - Hogyne, persze, még úgysem volt idõm körülnézni a városban.
 - Akkor este hat körül érted jövök.
 - Rendben, várlak! - mosolyogtam rá.

 Bõ fél óra múlva mentek el. A testõr már nem volt a teraszon, az autónak támaszkodva várta õket. Amíg beszálltak engem figyelt, de én kerültem a tekintetét, nem mertem ránézni. Amikor végre elmentek, mélyet sóhajtottam. Lefekvés után anya jött be a szobámba.
 - Minden rendben? - kérdezte.
 - Hát persze. Képzeld, Joffrey elhívott vasárnapra.
 - Hová?
 - Hmm, az igazat megvallva, nem is tudom. Azt nem mondta.
 - Örülök, hogy végre kimozdulsz. Nem beszéltél róla, de tudom, hogy néhány hónapja történt veledvalami rossz dolog.  - Honnan?  - Az édesanyád vagyok - ölelt át. - Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de láttam rajtad, hogy megviselt. Próbáltál úgy tenni, mint akinek semmi baja, de én láttam rajtad. Ezért is örültem neki, amikor úgy döntöttél, hogy velünk tartasz ide. Már nagykorú vagy, nem erõltethettük rád, de nagyon aggódtam volna érted, ha otthon maradsz.
 - Köszönöm, anya!
 - Rám mindig számíthatsz, drágám! Bármiben!
Még sokáig ültünk így. Anya nyugalma mindig jót tett a lelkemnek, most is sikerült velem elfeledtetnie azt a kellemetlen közjátékot.

 Másnap már úgy vigyorogtam egész nap, mint a vadalma. Joffrey Baratheon randira hívott! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! Ezt muszáj elmondanom a barátnõimnek!  Csak Kate-t tudtam elérni, de õ is teljesen fellelkesült.
 - Tyûha, nem semmi! Én azt hittem Margaery Tyrellel jár.
 - Nemrég olvastam, hogy már szakítottak, és gondolom, nem hívott volna meg, ha még barátnõje lenne. Õ nem olyan! Ha látnád azokat a csodálatos zöld szemeket! - sóhajtottam.
 - Annyira izgatott vagyok! Szerinted mit vegyek fel?
Ezek után kitárgyaltuk, hogy miben menjek, bár Kate szerint sokkal szexisebben kéne öltözködnöm, mert szerinte csak apácáknak való ruhadarabjaim vannak.

 Már alig várom, hogy holnap este legyen!


Sandor

Már fél órája itt álltam az elõtt az istenverte tükör elõtt, amikor Cersei megérkezett, immár teljes díszben. Még vetett magára egy elégedett pillantást, rám nézett, és közben végigsimította az arcát, hogy tökéletes-e? Leste, hogy ezzel az apró, de nagyon is tudatos mozdulattal milyen hatást ér el nálam. Azt hitte, hogy ez rosszul esik nekem, de hát téved. Láttam én már õt smink nélkül, tudom, hogy nem véletlenül nem megy ki nélküle az utcára sem. Egyébként persze semmi extra, egyszerûen csak az látszik, hogy már nem fiatal, de õ ezt nem volt hajlandó tudomásul venni.
 - Készen van már a fiam? - vetette oda nekem a szavakat.
 - Úgy tudom, még nincs - válaszoltam, mire sóhajtott egyet.
Kopogás nélkül nyitott be, az ajtót is nyitva hagyta. Nyilván, hiszen én nem vagyok senki. Csak személyzet.
 - Joff drágám, mennünk kell, igyekezz!
 - De anya, nincs kedvem hozzá. Miért kell végig jópofiznom az estét?
 - Tudod, hogy apádnak ez fontos. Ned Stark régi barátja.
 - Halálra fogom unni magam, és tudom, hogy Te is! - nyafogott Joffrey, mint egy szaros kölyök.
 - Igen, ez egészen biztos. Nem értem, hogy miért kell az egész családját magával cipelnie ehhez a vidéki népséghez.
 - Akkor maradjunk itthon!
 - Legszívesebben azt tenném, de ezzel nem sérthetjük meg sem apádat, sem Ned Starkot. Ahhoz túlságosan fontos ember. Különben is, te biztosan jól fogod érezni magad, drágám. Van egy lányuk, aki csak két évvel fiatalabb, és Robert szerint õt is magukkal hozták.
 - Biztosan egy kis üres fejû liba - vitázott Joffrey, de már hallatszott a hangján, hogy kezdi érdekelni a dolog.
 - No, igyekezz, még apádat is fel kell vennünk útközben!

Miután Robertet felvettük, megváltozott az autóban a hangulat. Tényleg jó barátja lehet ez az illetõ, mert láthatóan alig várta a vele való találkozást. Még fütyörészett is, Cersei legnagyobb bosszúságára.
 - Nem hagynád már abba ezt a szörnyûséget? - förmedt rá.
 - Jól van, asszony! - dörmögte Robert, de aztán az arca újra felderült. - Megérkeztünk!

 Szerencsére nem kellett velük bemennem, idekint várhatom meg õket. Néhány óra, amíg szétcsesz az unalom, még jó, hogy készültem magamnak olvasnivalóval. Kiszálltam az autóból, és a csomagtartó felé mentem, közben megszokásból végigpásztáztam a tekintetemmel a kertet. Ekkor észrevettem valami oda nem illõ dolgot.
 - Mi a szösz? Egy puli?
Ezer éve nem láttam már ilyen kutyát, de még gyermekkoromban az egyik szomszédnak volt.
 - Te meg honnan kerültél ide, kisöreg? - vakargattam a puli füle tövét.

 - Hé, mit mûvel a kutyánkkal? - hallatszott fölöttem.
Ahogy felnéztem a hang irányába, egy tini fiút láttam meg az egyik emeleti ablakban.
 - Maga kicsoda? - kérdezte, és már el is kezdett kifelé mászni az ablakon, hogy aztán a ház mellett álló fán lemászhasson. Közelebb érve láttam, hogy valójában lány.
 - A vendégeiteket hoztam.
 - Részvétem - dünnyögte -, Arya Stark vagyok.
 - Sandor Clegane - bizalmatlanul méregetett, viszont meglepetésemre ijedtnek nem tûnt -, tudod, hogy ez egy puli?
 - Persze, hogy tudom. A házzal együtt béreljük.
Gyorsan hátrapillantott az épületre.
 - Figyeljen, nekem most mennem kell. Nem is látott, oké?
Megtetszett ez a bátor kiscsaj.
 - Itt sem vagyok.
 - Oké, akkor viszlát! - és elrohant a kerítés felé.


 Néhány órával késõbb otthon, még mindig az idõsebbik Stark lány miatt dühöngtem.
Ellenõrzés gyanánt körbejártam a házat, hogy minden rendben van-e, aztán éppen amikor visszaértem a bejárati ajtóhoz, az kinyílt, és elkezdõdött a sikoltozás. Ráadásul majd a frászt hozta rám, pedig az idegeim mar eléggé megedzõdtek a seregben töltött évek alatt. Ennyire még sohasem ijedt meg tõlem senki, pedig az emberek elsõ reakciója sosem volt kellemes, amikor rám néztek.
Én barom, elõször még majdnem megsajnáltam, hogy úgy ráijesztettem, de hamar leesett a tantusz. Ahogy feltûnt mögötte Joffrey kárörvendõ arca, minden világossá vált. Ezek ketten szövetkeztek, hogyan szívassanak meg! Remélem, jól mulatott a kis köcsög!  Kár, hogy a leányzó helyes pofija ilyen belsõt takar.

Õ volt tehát Sansa.
Remek.