Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 03. - Perselus Piton

03. fejezet - Perselus Piton

Hermione azt hitte, hogy rosszul hall.
– Bocsánat, talán nem értettem jól – mondta zavartan. – Perselus Pitont?
– Igen – válaszolta nyugodtan Shacklebolt.
– De hiszen, Piton professzor meghalt, Nagini ölte meg! Ott voltam a temetésén!
– Hermione, láttad a professzort holtan? – kérdezte a miniszter. – Emlékszel a temetésre? Nyitva volt a koporsó?

De a lány gondolataiban nem egy hét évvel ezelőtti temetés képei jelentek meg, hanem egy attól sokkal frissebb. A szeretett férfi, ahogyan fekszik a koporsóban, lehunyt szemekkel, arcán néhány forradás nyomával, ami a robbanás során szerzett sérüléseinek a helyeit mutatja. Volt még számtalan, de azokat ruha fedte.
Mielőtt kicsordult volna a könnye, eszébe idézte a bájitaltan tanár temetését. Bár a Voldemort elleni küzdelemben vállalt szerepe kiderült, és mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a professzor végig a jó oldalon állt, mégis siralmasan kevesen vettek tőle végső búcsút. Rokonai és barátai nem voltak, a mardekárosok nagy része csalódott benne, amiért nem volt hű Voldemorthoz, a többi diák viszont sosem szerette, legtöbben mindig is féltek tőle. Így aztán ott voltak a minisztérium emberei – mondhatni hivatali kötelességből –, a Rend tagjai – legalábbis, amennyi élve maradt belőlük –, kevés diák és néhány régi tanítvány. A temetésen nem sírt senki, Hermione is csak néhány könnycseppet morzsolt el, azt is leginkább a férfi nehéz életére gondolva. Eszébe jutott, mennyire meglepődött, mikor meglátta a koporsón a feliratot: „Perselus Piton élt 38 évet”. Persze mindig tudta, hogy a professzor egyidős Harry szüleivel, mégis, valahogy sokkal idősebbnek gondolta korábban. Ahogyan a koporsót maga elé idézte, már emlékezett is; zárva volt! Akkor azt hitte, hogy azért, mert a kígyó mérge elcsúfította a testet, vagy, mert úgysem nézné meg senki.
– Nem volt nyitva – válaszolta. – De hogyan maradhatott életben a professzor, és miért titkolták el? Hiszen én láttam meghalni, és Harry is! Te tudtad ezt? – nézett segítségkérően a barátjára.
– Nem, én is azt hittem, hogy Nagini megölte – bólogatott a fiú.

– Harrynek reggel nagy vonalakban elmondtam, de neked is tudnod kell, hogy mi történt aznap, mégpedig minden részletre kiterjedően – kezdett az elbeszéléséhez Shacklebolt. – Dumbledore tudta, hogy a végső összecsapás a Roxfortnál fog történni. Az igazgató nagy játékos volt, de senkit sem avatott be minden részletbe, rajtam kívül. Bár, még nekem is voltak sötét foltok a tervben, de én voltam az egyetlen, aki tisztában volt Perselus szerepével. Dumbledore elmondta, megkérte a professzort arra, hogy Draco helyett majd ölje meg, ráadásul részben azért, hogy övé legyen a pálcák ura. Azt is tudta, hogy Voldemort is erre a következtetésre jut majd, és emiatt valószínűleg meg fogja majd ölni Perselust. Ezzel egyébként a tanár úr is tisztában volt, és még így is vállalta a rá kimért feladatot. Engem azzal bízott meg az igazgató, hogy benneteket figyeljelek, és védjelek meg, különösképpen Harryt, aki kulcsfontosságú. Nem akart elveszíteni titeket.
Aznap tehát – révedt Shacklebolt tekintete a múltba –, a közeletekben ólálkodtam, természetesen úgy, hogy ne vegyetek észre. Láttalak titeket a fúriafűz alá lemenni, és mivel tudtam, hová vezet a járat, én is odamentem. Tanúja voltam mindennek; ahogyan Nagini megmarta Perselust, ahogyan kibújtatok a láda mögül, és azt is, hogy a tanárotok átadta az emlékeit. Amikor visszaindultatok a Roxfortba, tudtam, hogy Dumbledore utasításainak megfelelően utánatok kellene mennem, de nem hagyhattam ott Perselust sem, csak úgy, nem voltam képes rá. Meg kellett győződnöm róla, hogy lehet-e rajta segíteni. Bementem a szobába, és azonnal feltűnt, hogy talán mégsem teljesen halott. Leállt a keringése, nem vett levegőt, és mozdulatlanná dermedt, de ahogy megfogtam a csuklóját, éreztem, hogy nagyon gyengén és lassan, de még ver a szíve. Volt nálam – szükség esetére – néhány üveg erősítő elixír, gyorsan beadtam neki hármat, közben azon gondolkodtam, hová vihetném. Tudtam, hogy Madam Pomfrey nincs felkészülve ilyen esetekre, és attól is tartottam, hogy a Szent Mungo túl veszélyes lenne a professzor számára. Hiszen amíg a szerepe ki nem derül, meglincselhetik, ha viszont a halálfalók rájönnek, hogy elárulta Voldemortot, akkor ők állhatnak bosszút. Végül haza hoppanáltam vele, a házamba. Az egyik házimanóm ugyanis remekül ért a gyógyításhoz, néha előfordult, hogy egy-egy sebesüléssel én sem a Mungóba mentem, hanem inkább hozzá. Otthon tehát azonnal Kirky gondjaira bíztam, és visszamentem a Roxfortba, az ott történeteket pedig ti is ismeritek.

Shacklebolt most elhallgatott, legyintett egyet a pálcájával az asztalon lévő teáskancsó felé, hogy megteljen, aztán egy újabb intésre a kanna felemelkedett, és mindhármuknak töltött a gőzölgő italból.
Hermione már a csészével a kezében tette fel a kérdését.
– Mi történt azután?
A miniszter néhányat kortyolt a teából.
– Mire visszatértem, már tartott az ostrom, aztán Voldemort végül megsemmisült. Bevallom őszintén, egy ideig nem is igazán gondoltam Perselusra. Bőven volt dolgunk az életben maradt halálfalókkal, és meg kellett szervezni azoknak a kézre kerítését is, akiknek sikerült megszökni. Ahhoz, hogy elmondjam, Piton nálam van, el kellett volna mindent beszélnem, de ehhez sem időm, sem kedvem nem volt. Végül pedig úgy döntöttem, megvárom, hogy Kirkynek egyáltalán sikerül-e megmentenie. Csak három nap múlva tértem haza, és Perselus akkor még mindig nem tért magához. Talán a szívverése kissé erősebbé vált, de ezen kívül ugyanolyan halottnak tűnt, mint miután megmarta a kígyó. Végül, egy hét elteltével nyitotta ki először a szemét. Kirky azonnal szólt nekem, és mivel éppen otthon tartózkodtam, rögtön a betegágyhoz siettem. A professzor rám nézett, és halkan, szinte alig értettem, annyit mondott:
– Ne tudják meg, hogy élek.
Ezután újra lehunyta a szemét, és négy napig ismét ebbe a tetszhalott állapotba került, de annyit azért változott a helyzet, hogy erősen, stabilan lélegzett. Én, tiszteletben tartva a kívánságát, nem szóltam róla senkinek. Nagyjából két hete volt Piton professzor a házamban, amikor ténylegesen magához tért. Gyenge volt és sápadtabb, mint addig bármikor, de onnantól biztosak lehettünk benne, hogy életben fog maradni.

Shacklebolt újra ivott, Hermione pedig megkockáztatott Harryvel egy összenézést. A fiú is őt figyelte, és egy pillanatra hitetlenkedés ült ki az arcukra. Mindketten tudták, hogy korántsem mindennapi a történet, ami kibontakozik előttük.
– Összesen két és fél hónapot töltött nálam Perselus, és közben elég sokat beszélgettünk. Elmondtam részletesen, hogyan zajlott a végső összecsapás, kik azok a halálfalók, akik biztosan meghaltak, kiket fogtunk el és, hogy bizony maradtak szép számmal olyanok is, akiknek sikerült elmenekülniük. Végül aztán, egy nap azzal állt elő, hogy ha eddig nem derült ki róla, hogy életben maradt, akkor ez maradjon is így. Bevallom őszintén, nagyon meglepődtem, és természetesen próbáltam meggyőzni, hogy gondolja meg magát. Hiszen már mindenki tisztában volt a szerepével, és McGalagony biztosan tárt karokkal várná a Roxfortban.

Nos – mosolyodott el Shacklebolt –, a válaszból biztosra vehettem, hogy már tényleg jól van. Azt mondta, kicsit sem érdekli, hogy mit gondolnak róla, és örömmel szabadul meg az ostoba kölyköktől, különben is világ életében utált tanítani. Elmondta, hogy ha Dumbledore nem kérte volna fel a tanár szerepre, magától soha az életben nem jutott volna az eszébe. De az igazgatónak abban kétség kívül igaza volt, hogy így feltűnés nélkül tudtak egymással beszélgetni, és – nézett a fiatal varázslóra – könnyebb volt Harryt is megóvnia.

Harry egykedvűen bólogatott. Talán az járt az eszében, hányszor keserítette meg Piton az életét a Roxfortban.

– Megrendeztem a temetést, a koporsó üres volt, de ezt csak én, és a szertartást végző varázsló tudta, akinek azt mondtam, kezelje titkosan az ügyet, mert én láttam a professzort meghalni, és a teste elsorvadt, nincs semmi, amit eltemethetnénk. Piton professzor házát eladtam, a kapott pénzt pedig – kérésének megfelelően – átváltottam a Gringottsban mugli pénzre. Ezzel az összeggel, és néhány személyes ingóságát egy megbűvölt táskába pakolva indult el tőlem, amikor már teljesen egészséges volt. Azt mondta, még nem tudja, hogy hol fog letelepedni, de majd tudatja velem.
– És? Hol telepedett le? – kérdezte Hermione, és izgalmában kissé előredőlt a székén.
– Mint említettem, nem tudom pontosan – válaszolta Shacklebolt. – Másfél év telhetett el, amikor érkezett tőle egy levél. Béreltem egy mugli postafiókot, és azt beszéltük meg, hogy oda fogja küldeni. Egy egyszerű, fehér boríték jött, a külsején a bélyegzőn kívül semmilyen árulkodó jel nem volt. De inkább nézzétek meg! – Kihúzta az íróasztala egyik fiókját, elmormogott egy varázsigét, amitől egy lúdtoll borítékká változott, aztán átnyújtotta a kérdéses holmit.

Hermione óvatosan, szinte áhítattal vette át, Harry pedig közelebb ült hozzá. Aprólékosan, minden kis négyzetcentiméterét átvizsgálta a borítéknak, és ő is úgy találta, hogy az egyedüli figyelemreméltó részlet a géppel írt címzés fölött található.
– Magyarország? – ráncolta a homlokát.
– Egy kis ország, Közép-Európában – mondta Harry.
– Tudom, hogy hol van Magyarország! – forgatta meg a lány a szemeit. Bár, ha jobban belegondolt, az viszont meglepte, hogy Harry is tudja. A fiúnak sosem volt a földrajz az erőssége. – De mit keres ott Piton professzor? Úgy tudom, ott alig él néhány varázsló!
– Így van, egy tucatnál is kevesebben vannak – bólintott Shacklebolt. – A környező országokban jóval többen élnek, sőt, Romániában különösen sokan. De talán éppen azért esett Perselus választása Magyarországra, mert ott csak kevesen jöhetnek rá, kicsoda valójában.
– Igen, ebben van valami – bólogatott Hermione, miközben morfondírozott. – Mindenesetre furcsa!

Amíg gondolkodott, fel sem tűnt neki, hogy a miniszter és Harry milyen elégedett pillantást váltott. Reggel hosszasan töprengtek, hogy ki lenne alkalmas a feladatra. Sajnos a legtöbb auror szóba sem jöhetett, hiszen ismerték őket, köztudomású volt, hogy mi a foglalkozásuk. Ez nem is csoda, hiszen az aurorok felettébb büszkék voltak a munkájukra. És voltak ugyan néhányan olyanok, akik titkosan űzték hivatásukat, azonban – ha a feltételezett ellenfélről kiderül, hogy valóban ő áll az egész mögött – akkor nem jelentenek megoldást.
Hermione nevét Harry vetette fel, és bár Shacklebolt előbb tiltakozni akart, mielőtt megszólalt volna, rájött, hogy Harry megtalálta a megfelelő személyt. Néhány éve a lány talán még gyanús lehetett volna, de mióta Ronald Weasleynek volt az a tragédiával végződő kísérlete, azóta teljesen magába fordult, és visszavonultan élt. Természetesen a munkáját ezután is kiválóan végezte, de amennyire a miniszter tudta, nem járt el sehova, és csak a Weasley családdal érintkezett. Ha elhíresztelik, hogy szüksége volt már egy kis pihenésre, kikapcsolódásra, valószínűleg senkinek nem fog szemet szúrni a távozása.
Mindazonáltal, talán jót is fog tenni neki ez az újfajta feladat – gondolta Shacklebolt, amikor Hermione érdeklődve emelte rá a tekintetét.
– Megnézhetem, hogy mi van benne? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta.

A lány izgatottan, de óvatosan nyúlt a borítékba. Kivette a tartalmát, átforgatta, aztán kissé csalódottan, felhúzott szemöldökkel pillantott a miniszterre.
– Ennyi?
– Igen – erősítette meg.
Hermione sóhajtva nézett újra a kezében tartott dolgokra. Mindössze három képeslap volt, és kézírást egyáltalán nem tartalmaztak. Mindhárom egy-egy magyarországi város üdvözlőlapja volt, és mindegyik hátoldalán, a bal felső sarokba volt nyomtatva a másik oldalon látható város neve.
Ezek a következők voltak: Győr, Budapest, Eger. Hermione elgondolkodva forgatta, és nagyon alaposan átvizsgálta a képeslapokat, de egyiken sem talált semmi különöset.
– Gondolom, próbált rajtuk keresni valamilyen mágikus jelet? – kérdezte a főnökét.
– Mindent megtettem, hogy felfedezzem, nincs-e valamilyen elrejtett támpont a lapokon, amivel kiderülhetne, pontosan melyik városban van a professzor – válaszolta Shacklebolt –, de valószínűleg nem akart bővebb információt adni. Talán úgy gondolta, hogy ha valaki elfogja a levelet, akkor így nem találja meg azonnal.
– Igen, logikus – bólogatott a lány. Aztán Harryre emelte a tekintetét. – Neked mi a véleményed? Hogyan csinálnád? Hol keresnéd először?
– Jó kérdés – sóhajtott a varázsló, aztán a szoba sarkában álló földgömbhöz lépett. Shackleboltra nézett, aki beleegyezően bólintott neki. A mágiaügyi miniszter végigsimított az íróasztala szélén, majd a kezét felemelte, és olyan mozdulatot tett, mintha lágyan félresöpörne valamit. Erre a nehéz tölgyfa asztal felső lapja légies könnyedséggel felemelkedett, és a levegőben távolabb úszott, majd a fal mellett lebegve megállt. Mikor a mágus végzett, Harry elővette a pálcáját, a földgömbön láthatatlanul bekarikázott vele egy részt, majd a pálcát az immár üres alsó asztallap felé irányította, mire Hermione előtt megjelent Közép-Európa részletes, kivetített térképe.
Harry az asztalhoz sétált, közben egy kisasztalon lévő varázslósakkból magához vett néhány bábut. Egy pillantás alatt felmérte a térképet, majd három gyalogot elhelyezett rajta.
– Ez itt Győr – mutatott az elsőre, aztán sorban a többire –, Budapest és végül Eger. Délelőtt már gondolkodtam a dolgon, és úgy gondolom, hogy a teljes biztonság érdekében mugliként kellene az országba lépned. Hoppanálj a környező országok egyikébe, és onnan közelíts vonattal vagy mugli busszal. Esetleg mehetsz Londonból közvetlenül repülőgéppel is – nézett Hermionéra.
A lány kételkedve fogadta az ötletet. Sosem volt kedvenc tantárgya a repülés, nem volt a seprűk nagy barátja, azt pedig el sem tudta képzelni, hogy egy fémkalitkába bezárva töltsön néhány órát, több ezer méter magasan.
– Azt hiszem, a hoppanálás és a vonat kevésbé feltűnő, és azon legalább már utaztam – mondta. Harry és Shacklebolt egyetértően bólogattak.
– Jó ötlet, és azt hiszem, legjobb lenne Ausztriába hoppanálni. A környező országokban sok varázsló él a magyar határ menti részeken, de az osztrákok előnyben részesítik az Alpok környékét – magyarázta a miniszter. – Ráadásul Bécs elég nagy ahhoz, hogy ne kelts feltűnést.
– Rendben – könnyebbült meg a lány.

Harry az asztalra vetített térképet figyelte.
– Akkor a legegyszerűbb lenne itt kezdeni – mutatott a Győrön álló gyalogra –, aztán kelet felé Budapest és Eger.
A lány és a miniszter egyetértően bólogatott, de Hermione látta, hogy Harryt még foglalkoztatja valami. A térképet figyelte, közben pedig a jobb keze mutatóujjával háromszor is feljebb tolta az orrán a szemüvegét. A boszorkány tudta, hogy ilyenkor a fiú még nem elégedett teljesen. Hamarosan meg is szólalt.
– Talán Budapestet mégis utoljára hagynám – kezdett hozzá, lassan ejtve a szavakat. – Nagyjából kétmillióan lakják, tehát eléggé nagyváros, sok idő kell ahhoz, hogy ott megtalálj valakit. A másik kettő kisebb, mindössze néhány tízezer lakossal, egyszerűbb lenne előbb azokat ellenőrizni. Ha pedig túl vagy a két kisebb helyen, bármennyi időt rászánhatsz a fővárosra.
– Igazad van – válaszolta lassan a lány. Gyorsan átlátta, hogy miért előnyösebb a két kisvárossal kezdeni. – De hogyan fogom megtalálni a professzort?
– Ezért mondtam, hogy a te eszed kell hozzá – mosolygott Harry.
– Biztosan meg fogod találni – szólalt meg bátorítóan Shacklebolt is –, Perselus hagyott a tartózkodási helyére utaló jelet, de abban is biztos vagyok, hogy csak olyan varázsló fogja megtalálni, aki elég intelligens a feladathoz.
Hermione nem látta ennyire derűsen a helyzetét. Ezek szerint gyakorlatilag a városokban kell bolyongania, reménykedve abban, hogy belebotlik a tanárba, vagy legalább valamilyen jelbe, amit még nem is ismer? Abszurdnak tűnt.
– És pontosan mi a feladatom? Vigyek a professzornak egy levelet, vagy üzenetet kell átadnom? Már ha egyáltalán megtalálom!
– Nem vihetsz levelet, az nem lenne túl biztonságos. Bár nem valószínű, hogy ellenfeleink rájönnek az utazásod valódi céljára, de fő az elővigyázatosság. – Harry nyugtalannak tűnt.
– Megkérdezhetem, hogy mi ez az egész? Honnan tudjuk, hogy a professzor veszélyben van? És ki akar ártani neki?
– Nos, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked, de nyilvánvalóan Perselusnak is lesznek kérdései, amikre választ fog várni – gondolkodott hangosan a miniszter. – Azonkívül valószínűleg kérni fog valamilyen biztosítékot, hogy téged valóban én küldtelek. – Az ujjaival az íróasztalán dobolt. – Holnap délelőtt találkozzunk ugyanekkor, ugyanitt. Addigra gondold át, hogy mikor tudnál indulni.
– Rendben – bólintott Hermione.
– Köszönöm – válaszolta Shacklebolt, aztán Harryre nézett. – Természetesen rád is számítok, de fél órával korábban gyere, hogy ne legyen feltűnő, ha egyszerre érkeztek.
– Itt leszek – mondta az auror, azzal kiment, Hermione pedig követte.