Újra hetedikben - 20. fejezet

20. fejezet - Lebukás


     Piton professzor hétfői tanítványai egy nyugodt napon voltak túl. Mindig szigorú és morózus tanáruk ma keveset kérdezett, nem dorgálta meg őket annyira egy rossz válasz miatt, mint máskor, sőt, egyik háztól sem vont le pontokat. Most éppen a harmadévesek órájának a vége felé közeledtek, mindenki főzte az aznapra kijelölt bájitalt, Piton pedig egy pergament olvasott.
Valójában, ha bárki hosszabb ideig figyeli, észrevehette volna, hogy már húsz perce ugyanazt az oldalt nézi, és egyáltalán nem is olvasott semmit. Na persze, nem lett volna idejük hosszasan megfigyelni a professzort, és egyébként sem merték, így aztán senkinek sem tűnt fel.

A tanár most felnézett a pergamen bámulásból, és végigpillantott a diákokon. Eszébe jutott Peakes professzor dolgozata, és hitetlenkedve gondolt arra, hogy a jelenlévő tanulók nagy része őt bátornak tartja. Sőt, jóllehet félnek tőle, de nem utálják. Nem igazán tudta, hogy mit kezdjen ezzel az információval.
Egy hete még nem nagyon foglalkozott volna vele, de már más volt a helyzet. Most úgy érezte, nem teljesen ugyanaz az ember, mint aki korábban volt. Eddig legkevésbé a tanulók lelki világa érdekelte, most meg azon kapta magát, hogy elkezdte foglalkoztatni, vajon miért van jó kedve az egyiknek, és miért van láthatóan maga alatt a másik?

Aztán megcsóválta a fejét.
Nem érdekes, eddig is kiválóan megvoltak a bájitaltan tanáruk nélkül, ezután is remekül meglesznek, oldják meg maguk – vonta fel gondolatban a vállát.
Sóhajtva gondolt arra, mennyivel egyszerűbb volt az a régi élet. Csakhogy abban az életben nem volt benne Hermione Granger. Legalábbis nem úgy, ahogyan most.

Felállt, és ahogy a szék nagyot nyikordult, sokan összerezzentek. A diákok rémülten figyelték, vajon kit fog célba venni?
Szerencséjük volt. Az egyik polchoz sétált, és végignézett a rajta lévő üvegcséken, de nem sokat érzékelt belőlük. Egy könnyáztatta arcot látott, és egy reménykedő, szeretettel teli, barna szempárt. Az a sok érzés mind felé irányult, és ő semmi mást nem akart, csak viszonozni.
Óra végén beszedte az elkészült bájitalokat, és hogy ne érezzék a diákok azt, hogy megúszták a mai napot, kaptak egy nagy adag házi feladatot. Útjukra engedte a tanulókat, és arra gondolt, hogy már csak kevés időt kell eltölteni vacsoráig, utána pedig végre kettesben lehetnek.

Negyed nyolc előtt kopogtattak a labor ajtaján, és bár fél nyolcig még több, mint tizenöt perc hiányzott, remélte, hogy nem egy tanár, vagy diák az, mert most nem lett volna türelme senkihez. Kinyitotta az ajtót, és örömmel látta, hogy Hermione áll az ajtóban komoly arccal, de csillogó szemekkel.
– Jó estét, professzor úr! – köszönt a lány tartózkodóan.
– Jó estét, Miss Granger! – válaszolta hasonló hangnemben, de ahogy bezárult mögöttük az ajtó, máris mohón csókolták egymást.
– Nem tudtam fél nyolcig várni, egész nap rád gondoltam – dorombolta a lány, miután szétváltak.
– Azt hiszem, az én tanítványaimnak is volt ma egy nyugodt napjuk – mondta somolyogva.
– Alig tudtam megállni, hogy az étkezések alatt ne bámuljalak állandóan – mosolygott rá Hermione.
– Talán ezentúl hétkor kellene, hogy kezdjük a különórákat, mit gondolsz? – kérdezte.
– Legszívesebben minden nap jönnék – válaszolta a lány.
– Örülnék neki, de nem tudom, hogyan készülnél fel akkor a vizsgáidra? – Hermione arcán azonnal aggodalom futott át, ő pedig arra gondolt, mennyire becsüli azt a lányban, hogy ilyen komolyan veszi a tanulást és a feladatait.
– Igaz – hangzott a bánatos válasz.
Piton nem szólt semmit, csak felemelte a kezét, és gyengéden megsimogatta Hermione arcát, aztán elégedetten látta, hogy amikor a hajába beletúrt, eltűnt minden ború a tekintetéből, hogy átvegye a helyét valami egészen más.


– Ideje hozzákezdeni a mai órához – mondta valamivel később a férfi.
– Tényleg megpróbáljuk a hajsampont? – kérdezte izgatottan a lány.
– Nem – válaszolta Perselus –, csak te fogod megpróbálni.
– Ó – illetődött meg Hermione –, de ugye segítesz majd nekem?
– Hát persze, gyere. Először is vegyük ki azokat az alapanyagokat, amiket már elmondtál tegnap – nyitotta ki a szekrényeket.
– Lássuk csak – bólintott Hermione, és elővette a kávét, citromot, zsályát, és csalánt, aztán tanácstalanul ránézett. – Tudom, hogy kellene még valami.
– Jól van, állj ide középre – mondta neki –, és most nézd meg alaposan a szekrényeket. Gondolj arra, hogy hiányzik valami, aztán válassz ki egy szekrényt.
Hermione figyelmesen megszemlélte a szekrényeket, aztán odament a másodikhoz.
– Nyisd ki, aztán hunyd be a szemed. Lélegezz mélyeket, engedd, hogy az érzékeid vezessenek.
A lány engedelmesen követte az utasításait, de egy-két perc után kétségbeesetten nézett rá.
– Nem tudom, nem érzek semmit sem.

Látta rajta a pánikot, ezért odament hozzá, és átölelte. Mikor érezte, hogy nyugodtabb, felemelte az állát, és a szemébe nézett.
– Adj időt magadnak. Lehet, hogy eltelik tíz, tizenöt perc is, mire megérzed.
– Megnézhetem még egyszer a hajad? – kérdezte pirulva Hermione.
– Hát persze – válaszolta.
– Megtennéd, hogy leülsz? Úgy könnyebb lenne.
Elhelyezkedett a székében, és várt. A lány odament hozzá, alaposan körbe járta, megnézte, majd fölé hajolva néhányszor mélyet lélegzett. Ez utóbbit vele szemben állva csinálta, és ahogy Hermione emelkedő, süllyedő melleit meglátta, hirtelen olyan gondolatai támadtak, amilyenek még soha, itt a pincében. Lehunyta a szemét, és igyekezett kiverni a fejéből a képet, miszerint a lány az ölében ül, ő benyúl Hermione pulóvere alá, lassan végigsimít a puha bőrén, aztán kezébe veszi a melleit.
Merlin szakállára, ez így nem lesz jó – gondolta, és megrázta a fejét.
– Valami baj van? – kérdezte Hermione.
– Nem, semmi – mondta rekedten. – Csak szomjas vagyok.
Azzal öntött magának az asztalon lévő kancsóból egy pohár vizet, és igyekezett a bájitaltanra figyelni.

Eközben Hermione visszament a szekrény elé, lehunyta a szemét, és koncentrált, ő pedig rosszallóan gondolt magára. A lány tanulni van nála, neki pedig buja gondolatokon jár az esze, ráadásul a saját ötlete volt, hogy tartózkodjanak a testi kapcsolattól, amíg Hermione roxforti diák. Persze, természetes, hogy kívánja, pláne, hogy az előbb Hermione szemében is észrevette a fellobbanó vágyat, de csak néhány hónap, muszáj valahogyan kibírniuk. Azonnal belátta, hogy igaza volt, ráadásul nem akarja, hogy majd a Roxfortban történjen meg, és sajnos a Fonó sori házban pedig még kevésbé. Nem kötik oda jó emlékek. De akkor hol?

Így töprengett, mikor egyszer csak Hermione keze megindult, és biztos mozdulattal kivett egy üvegcsét. Ettől ő is azonnal elfelejtette az előbbi gondolatait, izgatottan várta, mi lehet a fiolában.
– Kendermagolaj – képedt el a lány, ahogy meglátta a címkét –, szerinted van ennek bármilyen értelme? Zsíros hajra olajat?
– Nos, ezt hamar kideríthetjük, csak el kell készítened. – Mikor megint meglátta Hermione arcán a pánikot, elmosolyodott. – Ne aggódj! Tudni fogod, hogyan készítsd el. A lényeg, hogy megint csak hagynod kell, hogy az érzékeid vezessenek.
– Jól van, megpróbálom.
– Rendben, én addig kijavítok néhány dolgozatot, amit múlt héten írattam.
A lány bólintott, de látta rajta, hogy gondolatban már messze jár, és valamire erősen koncentrál. Elővette a pergameneket, de sokkal érdekesebb volt, ami a laborban történt, így inkább figyelt.
Hermione olyan volt, mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő is itt van, lázasan főzött, forrázott, kevert, ő pedig szépen lejegyzetelt mindent. Egészen érdekes volt megfigyelni az alkotás folyamatát, és kíváncsi volt a végeredményre, ráadásul a bájitalfőzésbe belefeledkezett lányt egyszerűen gyönyörűnek találta. Látszott rajta, hogy szereti, amit csinál, szinte már majdnem olyan szenvedéllyel dolgozott, ahogyan saját maga is szokott, egy-egy érdekesebb feladatnál.

Ha sikerül a főzet – gondolta, amikor Hermione éppen a kendermagolajat csepegtette óvatosan az üstbe –, az azt jelenti, hogy a lány olyan tudás birtokában van, ami keveseknek adatik meg. Nem is annyira bájitalmesteri tudás ez, inkább gyógyítói, de még attól is messze áll. Látott már ilyen varázslót, de az, hogy Hermione szinte csak a RAVASZ fokú tudásával máris képes alkotni, az nagyon ritka. De ami a fő, ez a lánynál nem is annyira tudás, mint inkább képesség. Ha megtanul hozzá mindent, nagy dolgokra lesz képes. Nagy, és szép dolgokra.
– Azt hiszem, készen vagyok – jött oda majdnem két óra múlva hozzá, kezében egy nagy, sötét folyadékot tartalmazó üveggel. – Elég sűrű lett, és úgy gondolom, inkább balzsamként kell használni.
Kinyitotta az üveget, és beleszagolt. Furcsa illata volt, szinte nehéz a rengeteg gyógynövénytől.
– Rendben, akkor ma kipróbálom.
– Tényleg? – kérdezte kissé ijedten a lány. – Mi van, ha rosszat tesz?
– Ugyan, mérgező anyag nincs benne, és mit veszíthetek?
Igazság szerint roppant kíváncsi volt.
– Hát jó – egyezett bele Hermione –, de ugye nem haragszol majd rám, ha semmi hatása?
– Dehogyis, te kis butus! Gyere, hagy öleljelek meg!
Egy darabig összebújva álltak, aztán megsimogatta az arcát.
– Azt hiszem, mára ennyi elég lesz – mondta neki.
– Máris mennem kell? – kérdezte szomorkásan a lány.
– Nem azt mondtam, de a bájitaltanból mára elég – válaszolta jókedvűen.
Viszonzásul egy boldog, szerelmes mosolyt kapott.

***

     Teltek a hetek, elmúlt a február, aztán a március, és a tavaszi szelek elfújták az áprilist is. Hermione élete legboldogabb tavaszát élte meg a kastély falai között. Minél jobban megismerte Perselust, annál inkább megszerette. El sem tudta képzelni, hogy nemsokára nem láthatja minden nap. Most legalább az étkezéseknél hétvégén is találkoztak, még ha nem is úgy, ahogyan szerettek volna, mert egyébként kínosan vigyáztak arra, hogy senki ne sejthessen semmit. Kizárólag csak a bájitaltan laborban beszélgettek magánjellegű dolgokról, és néhányszor az is előfordult, hogy a férfi lakrészében itták meg a teát, vagy a Hermione által, a vacsoráról elcsent süteményeket ették meg ott, és közben nagyokat beszélgettek. Ezt szerette a legjobban: kettesben lenni, közösen enni, mintha nem csak az a heti néhány óra lenne az övék. Ugyanakkor, egyre nehezebb szívvel várta a tanév végét, mert akkor vissza kell mennie Londonba, és nem tudta, hogyan találkozhatnak majd, bár az vigasz volt, hogy a vizsgák után legalább nem kell majd titkolózniuk. Igaz, arról fogalma sem volt, hogyan fogják majd a barátai fogadni a bájitaltan tanárhoz fűződő kapcsolatát.
Mostanában nagyon jól kijöttek, és sajnálta volna, ha összeveszne a többiekkel, de abban biztos volt, hogy neki Perselus a legfontosabb.

     Május végén tartották a Hollóhát - Griffendél kviddics mérkőzést, aminek a bajnoki kupa volt a tétje, ráadásul éppen e között a két csapat között dől el a sorsa. Hermione Neville és Luna társaságában ült le szurkolni, mert bár már minden gondolatát a közelgő vizsgák kötötték le, azért ez mégiscsak egy fontos meccs volt.
Sajnos, megint nem sokat látott az egészből, mert nemsokára megjelent Perselus, Peakes professzorral és a családjával. Most ő is a tanárok közé ült, és a lány meglepve látta, hogy Peakes kisfia Perselus és az apja közé ült. A bájitaltan tanár nem úgy tűnt, mintha örült volna ennek a fejleménynek, de megadóan hallgatta a kisfiú csacsogását, még beszélgetett is vele. Hermione nem tehetett róla, de a látvány hatására gondolkodni kezdett.
Vajon szeretne Perselus gyereket? Mi van, ha nem akar? Pedig igazán kedves látvány ezzel a kisgyermekkel, de nem gondolta, hogy a férfi valaha is saját gyereket szeretne, mert tudta, mi a véleménye a diákokról. A kisfiú a Griffendélnek szurkolt, még kis zászlaja is volt, és valahogy sikerült elérnie, hogy a tanár is megtapsolja vele a pontokat. A férfi időnként őt kereste a tekintetével, és meghitten néztek egymásra, még ilyen messziről is.
Aztán rájött valamire: ő gyerek nélkül tudna élni, de a férfi nélkül nem valószínű. Úgy érezte, bármivel meg tud birkózni, ha Perselus mellette van.

Végül, a Griffendél nyerte a mérkőzést, és ezzel a kviddics kupát is. Boldogan ugráltak egymás nyakába, és a győzelem után hosszan ünnepeltek a klubhelyiségben.
– Már csak az év végi bál van hátra, hogy elbúcsúzzunk végre a Roxforttól – jelentette ki Ron a buli végén.
– Még ott vannak a RAVASZ vizsgák is! – hívta fel a figyelmét Hermione, erre a nem elhanyagolható tényre.
– Jaj, ne legyél már ünneprontó – duzzogott vörös hajú barátja.
A lány nem szólt semmit, csak megvonta a vállát.
– Tényleg, te kivel jössz a bálra? – érdeklődött megint Ron.
– Még nem tudom – pirult el a hazugság miatt. Nagyon is jól tudta ő, hogy kivel megy, csakhogy ezt még nem akarta a barátaival megosztani.
– Beszéljünk valakivel? – kérdezte Harry –, még vannak fiúk, akik nem hívtak el egy lányt sem. Szerintem bárki szívesen menne veled, csak nem mernek megkérdezni.
– Senkivel nem kell beszélni, megoldom saját magam. Ha éppenséggel tudni akarjátok, lesz partnerem a bálon.
– Kicsoda? – dobódott fel Ron –, ugye Griffendéles?
– Nem, és semmi közöd hozzá! Különben is, te sem Griffendélessel mész, vagy rosszul tudom?
– Nem, ez igaz – emelte fel vörös hajú barátja a kezét –, bocs, csak kíváncsi voltam.
Hermione bevonult a szobájába, ezzel jelezve, hogy befejezte a beszélgetést.

Másnap ismét a könyvtárban kötött ki, hogy tanulhasson, hiszen egy hét múlva elkezdődnek a vizsgák, a Griffendél klubhelyiségében pedig még mindig ünneplés volt. Az egyik hátsó sorban boldogan látta, hogy Perselus válogat a könyvek között.
– Jó napot, tanár úr! – üdvözölte úgy, hogy másoknak ne legyen gyanús, bár a közelben senkit sem látott.
– Jó napot, Miss Granger! Gratulálok a győzelmükhöz!
Hermione csak nézett értetlenül, aztán rájött, hogy a kviddicsről van szó.
– Ó, igen, köszönöm!
– Minden rendben? – kérdezte a férfi aggódva.
– Hát persze, csak ideges vagyok a vizsgák miatt.
– Menni fog, ne aggódj – váltott át Perselus tegezésre, valószínűleg nem akarattal, csak már megszokta. – Ha akarod, jövő héten segítek, kikérdezlek a többi tárgyból.
– Tényleg megtennéd? Bár, akkor nem haladnánk a bájitaltannal – bizonytalankodott.
– Abból már régen tudsz mindent, ami egy ilyen vizsgához kell.
– Annyira hiányzol! – suttogta. – Mindenki alig várja a tanév végét, én meg csak arra tudok gondolni, hogy akkor majd nem látlak minden nap.
– Tudom kedvesem, magam is így vagyok ezzel – mondta a férfi sóhajtva. Felemelte az egyik karját, és mint a múltkor, a talárjával eltakarta a lányt. Másik kezével megcirógatta az arcát, aztán adott egy puszit az ajkaira. – Holnap találkozunk, most mennem kell.
– Jó, ott leszek – válaszolta a lány, és kalimpáló szívvel nézett utána.

Miután a férfi elment, leült az olvasó asztalhoz, és maga elé tett egy könyvet, de csak nézte, még azt sem tudta, hogy pontosan miről szól. Gondolatban messze járt.
– Leülhetek? – állt meg az asztal előtt Ginny, aztán a könyvre mutatott: – Azt hittem, nem vetted fel a rúnaismeretet?
Akkor látta meg, hogy a "Ritka rúnák a varázsvilágban " című könyv előtt ül.
– Ó, tényleg nem – válaszolta.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte Ginny.
– A rúnákról? Nem, ez csak…
– Nem, nem a rúnákról, hanem arról, ami az előbb történt.
Hermione elsápadt.
– Miről?
– Hallottam mindent, nem kell tagadnod. Gyere, menjünk a szobádba, ott nyugodtan beszélgethetünk.

A lány nem szólt semmit, csak némán elindult a barátnője mellett. Tulajdonképpen annyira nem is bánta a dolgot, hiszen két hét múlva Ginny úgyis megtudná, legalább rajta meglátja, hogyan fogadják a hírt.
A szobájában mindketten az ágyra ültek, de egy ideig csendben hallgattak, amit végül Hermione tört meg.
– Mennyit hallottál? – kérdezte.
– Azt hiszem, eleget – válaszolta Ginny. – Mióta tart?
– Február eleje óta – mondta.
– Tényleg? Azt hittem régebben, már a téli szünet után gyanakodtam – lepődött meg a vörös hajú lány.
Hermione összeráncolta a homlokát.
– Hogy… te… micsoda...? – motyogta.
– Tudod, ha nem lenne olyan hihetetlen, hogy te és Piton, akkor bárki számára egyértelmű lehetne, abból, ahogyan egymásra néztek – kuncogott a barátnője.
– Tényleg? – vörösödött el.
– Igen – bólogatott Ginny. – Vele fogsz jönni a bálra?
Most Hermionén volt a bólogatás sora.
– Te nem bánod? – kérdezte félénken.
– Bevallom, először furcsa volt – komolyodott el Ginny –, és hihetetlen. De ahogy egyre többet gondolkodtam rajta, és amit néha láttam rajtatok, nem beszélve az iménti jelenetről, azt hiszem, nagyon is egymáshoz valóak vagytok, márpedig akkor miért bánnám? Látom, hogy szereted, és azt is, hogy ő is téged. Biztos vagyok benne, hogy nem fog bántani. – Hermione meglepett arcát látva hozzátette. – Szóval, ez most olyan lesz, mintha anya mondaná, de látom, hogy tisztességesek a szándékai.
– Tényleg olyan volt, mintha Mrs. Weasley-t hallottam volna – nevetett megkönnyebbülve. – Szerinted a többiek hogyan fogják fogadni? – komolyodott el.
– Harryvel nem lesz gond, mióta látta az emlékeit, azóta másként látja Pitont – mondta lassan Ginny –, Ront pedig megpróbálom majd felkészíteni, jó?
– Köszönöm – nézett hálásan rá.

– Egyébként milyen? Szóval hogyan jöttök ki egymással? Bár hallottam, hogy veled egészen más, még a hangja is olyan… nem is tudom… kellemes – fogalmazott óvatosan Ginny.
– Ó, el sem tudom mondani – kereste a szavakat Hermione –, nagyon kedves, gyengéd. Komoly, de nem annyira, mint gondolnád. Egészen jó a humorérzéke, és persze azt is látom, hogy néha kimondottan szórakoztatja, ha a tanulókat rémísztgetheti. Élvezek minden együtt töltött percet, akkor is, ha éppen bájitalt főzünk. Nagyon jól megértjük egymást, bármiről tudunk beszélgetni.
– És megtörtént már…, szóval más is volt köztetek? – pirult bele Ginny a kérdésbe.
– Nem – tétovázott Hermione –, de igazából nem rajtam múlt. – Most már ő is elpirult. – Amíg Roxfortos diák vagyok, addig Perselus várni szeretne.
– Hát, az már nemsokáig tart – mosolygott a barátnője.
– Igen – sóhajtott.
– Te nem szeretnéd, vagy mi a gond? Miért sóhajtottál?
– De, nagyon szeretném! – Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy úrrá legyen a feltörő vágyain. – De ha végeztem, nem láthatom minden nap.
Ginny megértően nézett rá.
– Biztosan találtok megoldást, és legalább nem kell titkolni – paskolta meg a karját.

Hermione ezen elmélázott kicsit, aztán eszébe jutott valami.
– Egyébként ti, vagyis Harry és te már túl vagytok rajta?
– Igen – pirult tovább Ginny –, a téli szünetben megtörtént. Kérdezhetek még valamit?
– Ki vele – adta meg magát.
– A szüleid nem fogják nehezményezni, hogy idősebb nálad?
– Nem – mosolyodott el, ahogy az édesanyja eszébe jutott –, már ismerik, és anya nem ellenzi.
– Ismerik? Az meg hogy lehet? – lepődött meg Ginny.
– Hosszú történet – mosolygott Hermione.
– Időm, mint a tenger – vigyorgott Ginny.
Végül egészen sokáig beszélgettek, Hermione szíve is könnyebb lett, hogy valakinek elmondhatta a titkát, bár természetesen azért a nagy részét megtartotta magának, főleg ami Perselust illeti, hiszen nem érezte volna tisztességesnek, ha a háta mögött beszélnek a férfiról. Mindenesetre örült, hogy a barátnője támogatja, és segíteni fogja.