Újra hetedikben - 8. fejezet

8. fejezet - Hermione büntetése

Az ördög vinné ezt a lányt, nem akarom kirúgni! – gondolta dühösen Piton.

– Folytassa tovább a főzést, majd óra végére kitalálom, mi legyen magával – mordult rá Grangerre.
Azonnal hozzá is látott, de látszott rajta, hogy a korábbi magabiztosság odaveszett. A válla meghajlott, a keze néha megremegett, sütött róla, hogy fél. Az a diák, aki bátran szembeszállt a három fejű kutyával, halálfalókkal, akár Voldemorttal is, félt attól, hogy kirúgják bájitaltanról.

Nagyon helyes, féljen csak – gondolta kárörvendően, hogy aztán úgy érezze, legszívesebben most rögtön megnyugtatná, eszében sincs kirúgni. De miért akarná ő istápolni Grangert, amikor az egyik legutáltabb tanítványa? Legalábbis az volt, az első hat évében utálta a tudálékosságát, és, hogy mindig jelentkezett. De mostanában már máshogy gondolja, mióta rájött, hogy van érzéke a bájitalokhoz. Igaz, ebben a kérdésben még nem született előrelépés.

Figyelte a lányt, ahogyan aprított, porított, kevert, és közben mintha kissé megnyugodott volna. Ebben talán saját magára emlékeztette, ő is gyakran menekült a bájitalfőzésbe, hiszen csillapította háborgó idegeit.

Talán McGalagonyhoz kellene küldenie Grangert, de annak meg mi értelme lenne? Valószínűleg meg sem büntetné, csak kapna egy kis ejnye-bejnyét. Persze kirúghatta volna saját maga is, máskor is tanácsolt már el diákot a bájitaltantól, de azok tényleg ügyetlenek voltak. Úgy tíz éve például az egyikőjük az egész termet felrobbantotta, még szép, hogy nem jöhetett többet órára!

De Granger tehetségét elvesztegetni hiba volna.
Aztán lassacskán elkezdett körvonalazódni egy terv…

*****

     Hermione nem mert a tanárra nézni, attól félt, akkor elsírja magát, azt pedig nem akarta, mert most a főzettel kell foglalkoznia. Meg kell mutatnia, hogy tud tökéleteset alkotni. Most utoljára bebizonyíthatja a professzornak. Szeretett a bájitalokkal foglalkozni, és rossz érzéssel töltötte el, hogy ezentúl nem teheti majd, de ennél sokkal jobban fájt, hogy többet nem jöhet Piton óráira. Ezentúl nem fogja látni, csak a nagyteremben étkezéseknél, esetleg a folyosón, bár, ha nem jöhet bájitaltanra, akkor ott sem, mert a tanár ritkán mozdult ki a pincéből. Miközben könnyeivel küszködött, valahol a lelke mélyén felfogta, az nem normális, hogy kirúgják bájitaltanról, de neki a legfőbb gondja ezzel kapcsolatban a tanár elvesztése. De úgy gondolta, ez csak azért van, mert sajnálja, hogy többé nem tanulhat ettől a nagy tudású varázslótól.

Óra végén némileg elégedetten állapította meg, hogy a főzet tökéletesre sikerült, így legalább egy jó munkával búcsúzik. Óvatosan palackba töltötte a bájitalt, és a többiek után ő is kivitte a professzornak. Apró büszkeséget érzett, amikor látta, hogy senki másnak nem készült olyan tökéletesre a munkája, mint neki. Piton a kezébe vette az üveget, megforgatta, lötyögtette, kinyitotta, beleszagolt, bólintott, majd ránézett, és Hermione meglepve látta, hogy a tanár szemében csak elégedettséget lát, mást nem.

– Nos, gondolkodtam magán – kezdett az ítélet ismertetésébe Piton. – A tette súlyos, ráadásul egyszer már figyelmeztettem hasonló miatt. A büntetése éppen ezért a következő lesz: először is, természetesen levonok száz pontot a Griffendéltől. Másodszor, bár ez a munkája K-t érdemelne, két jegyet lerontva E-t kap rá. Harmadszor: három hónapon keresztül, minden csütörtökön este fél nyolckor megjelenik a laborban büntetőmunkára. Megértette?

– Igenis, professzor úr!

– Most elmehet – engedte útjára a tanár.

Hermione szinte repült végig a folyosón. Nem is hitte, hogy ilyen szerencséje lehet. Ami fél órája még tragédiának tűnt, most határtalan örömet okoz! A száz pont miatt persze magyarázkodhat, és a többiek nem fognak neki örülni, de miatta viszonylag ritkán vontak le pontot, és a többi tanár már bőséggel jutalmazta, ezért úgy gondolta, ennyi belefér. A főzetére ugyan E-t kapott, de az még mindig megfelelt szint, ráadásul Piton maga mondta, hogy K-t érdemelne érte. K-t, ez hihetetlen! Vagyis a professzor is tökéletesre értékelte a bájitalát, nem csak ő. A heti egy büntetőmunka pedig számára inkább jutalom volt. Azt jelentette, hogy hetente egyszer a tanár csak vele fog foglalkozni, és remélte, hogy sok érdekes, plusz dolgot tanulhat meg tőle, olyasmiket, amik nincsenek a tananyagban.

Szóval, ettől jobban nem is alakulhatott volna.

Még akkor is képtelen volt letörölni az arcáról a mosolyt, mikor beért a nagyterembe. Fülig érő szájjal ült le a Griffendél asztalához. Amikor a szokásos helyükön csak Ginnyt találta, akkor jött rá, hogy a fiúkat valószínűleg a bájitaltan teremben hagyta.

– Nem most volt valamilyen vizsga bájitaltanból? – kérdezte Ginny. – Harry és Ron egész reggel azzal volt elfoglalva.
– De igen, most volt.
– Ezek szerint neked jól sikerült?
– Hát, igazából E lett – válaszolta vigyorogva Hermione.
– Gratulálok, bájitaltanból az a legjobb jegy, amit olyan kaphat, aki nem mardekáros – mondta Ginny.
– Piton K-ra értékelte, de végül két jegyet levont – vonta meg a vállát.
– De miért? És ennek te örülsz? – Ginny értetlenül állt a barátnője jókedve előtt.
– Súgtam Neville-nek, szóval akár ki is rúghatott volna – magyarázta el neki türelmesen.
– Aha, akkor már értem miért örülsz ennyire! – mosolygott.

Éppen akkor értek oda a fiúk, akik csak Ginny utolsó mondatát hallották.

– Ne haragudj! – kezdte Neville. – Hagynod kellett volna, hogy hülyeséget csináljak.
– Hát, először nagyon megijedtem – vallotta be a lány –, de szerencsére nem rúgott ki.
– Szerencsére??? Még az is jobb lett volna, ha kirúg, nem? – értetlenkedett Ron.
– Ja, Pitonnál nem egyszerű a büntetőmunka – tette hozzá Harry, aki a korábbi években már néhányszor megtapasztalhatta –, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Umbridge rosszabb volt.
– Büntetőmunkára kell menned? – kérdezte Ginny, és az arcát fürkészte.
– Igen. – Hermione nagyon igyekezett, hogy letörölje az arcáról a mosolyt, de a szeme csillogásának nem tudott parancsolni. – Három hónapig, csütörtökönként.
– Három hónap, vagy egy évszázad, nem tök mindegy? Piton, az Piton – dünnyögött Neville.
– De három hét múlva lesz a karácsonyi bál, és idén csütörtökön lesz! – Ginny kutatva nézett a barátnőjére.
– Hát, talán arra elenged majd, de egyébként sincs kivel mennem – vonta meg a vállát Hermione. A bál nem számított, az volt a fontos, hogy járhasson bájitaltanra, és letehesse majd abból is a RAVASZ vizsgát.

– Tényleg, te kivel fogsz menni? – fordult oda Ginny Ronhoz, miután még egyszer szemügyre vette barátnőjét.
– Ööö, még nem tudom – vörösödött el Ron, és a Hollóhát asztala felé pislogott.
– De van már terved? – kérdezte tőle Harry. – Hermionét kötve hiszem, hogy elengedi Piton. Én sem mehettem soha el büntetőmunkáról.
– Gondoltam valakire… – Ron habozott, hogy elárulja-e, ki tetszik neki.

– Szerintem hívd csak meg nyugodtan – mondta neki olyan halkan Hermione, hogy csak a fiú hallja. – Azt hiszem, örömmel fogadná. Láttam a kviddics mérkőzésen.

Ron tátott szájjal bámult rá.


     Végre elérkezett a csütörtök este. A vacsorát követően – miután Neville, Ron és Harry kisajnálkozták magukat az ő büntetőmunkája miatt – Hermione torkában dobogó szívvel indult a pincébe. Útközben azt találgatta, vajon mivel fognak ma este foglalkozni, vajon milyen bájitalt kell készítenie? Egyszerűt, vagy bonyolultabbat, esetleg Piton főz valamit, ő pedig besegít? Roppant izgalmasnak tűnt.
Lent a pincében egészen más hangulat uralkodott most, mint napközben, amikor diákoktól hangos a folyosó. Néha persze ilyenkor is járkálnak erre tanulók, a mardekárosok, amikor a klubhelyiségeikbe, vagy a hálótermeikbe mennek, de most még mindenki a nagyteremben volt, és vacsorázott. Léptei puhán ütődtek a padlóhoz, a csend szinte kísérteties volt, de ő nem talált benne semmi félelmetest, inkább valahogy furcsán megnyugtató volt.

Odaért a labor ajtajához, és bekopogott. Már azt hitte, Piton nem hallotta, és újra kopogásra emelte a kezét, de akkor kinyílt a mellette lévő ajtó, a bájital tanteremé, megjelent benne a tanár, és a tekintete nem sok jót ígért.

– Jó estét, professzor úr, a büntetőmunkára jöttem – mondta megszeppenve a lány.
– Csakhogy itt van, Granger! Befelé! – nyitotta nagyobbra az ajtót a tanár, ő pedig bement mellette.
– Mai munkájaként súrolja ki ezeket az üstöket, természetesen bűbáj használata nélkül – mutatott egy halom kisebb-nagyobb edényre Piton. Némelyiken úgy tűnt, már évek óta áll a kosz.

Hermione meg akarta kérdezni, hogy talán valami kiárusításon szerezte-e őket, de a tanár előbb szólalt meg.
– Mire vár? – kérdezte türelmetlenül. – Maguktól nem tisztulnak meg!

A lány úgy döntött, inkább nem mond semmit. Levette a talárját, és nekiállt üstöt takarítani.
Hermione nem mert még csak kérdezni sem. Bár nem volt ijedt, inkább úgy érezte, ez valamiféle teszt, hogy kibírja-e szó nélkül ezt az egyszerű és kemény munkát is.
A professzor leült a tanári asztalhoz, és dolgozatokat javított. Néha egyet haragosan félredobott, néha pedig a fejét ingatta, de mindegyiket alaposan végigolvasta.
Három kemény és szótlan óra után, végre tisztán csillogtak az üstök.

Amikor befejezte, csendben az asztal elé állt.
Piton felnézett rá.
– Mit akar?
– Készen vagyok, professzor úr! – válaszolta.
A tanár felállt, és a takaros sorokba rendezett üstökhöz sétált. Alaposan ellenőrizte őket, majd miután végzett, visszafordult a lányhoz.
– Rendben, elmehet, mára végzett.
– Köszönöm, tanár úr! Jó éjszakát kívánok! – Azzal felvette a talárját, és halkan becsukta maga után az ajtót.

Mekkora hülye vagyok! Még hogy bájital, meg közös főzőcskézés Pitonnal! Mit hittem, egy kerti parti lesz? – kérdezte magától csalódottan, és még egy könnycsepp is kigördült a szeméből. Csak reménykedhetett, hogy nem fog három hónapig minden héten üstöt súrolni. Tudta, a bájitaltan tanártól akár az is kitelne.
Másrészt viszont érdekes volt megfigyelni, mennyi különböző üstféle van. Nemcsak méretben, formában is különböztek, némelyiknek egészen furcsa alakja volt. Vajon számít ez?
Mikor a szobájába ért, akkor vette észre, hogy a keze néhol majdnem véres, de annyira fáradtnak érezte magát, hogy képtelen volt foglalkozni vele, egy gyors zuhanyzás után inkább lefeküdt aludni.

Másnap reggelinél Harry megdöbbenve nézett a lányra.
– Jézusom, Hermione, mit csináltatott veled? – mutatott a kezére a fiú.
– Kisúroltam néhány üstöt – válaszolt neki, és ő is szemügyre vette a kezeit. Bizony, nem néztek ki szívderítően, ráadásul fájtak is. Majd az ebédszünetben megmutatom Madam Pomfreynak – gondolta, bár addig még ki kell találnia, mit fog mondani neki, mert Pitont nem akarta beárulni.
– Ez egy vadállat! – dühöngött Ron.
– Nem volt olyan vészes – vont vállat Hermione –, és legalább nem rúgott ki.
Ron csak csóválta a fejét, inkább nem mondott semmit, mert érezte, hogy abból megint veszekedés lenne.

Ginny ekkor érkezett az asztalhoz.
– Mit mondott? – kérdezte a bátyjától, és fejével a Hollóhát asztala felé intett.
– Igent! – Ron olyan büszkén ejtette ki a szót, hogy Hermione rögtön tudta, mire gondolt.
– Szuper! – vigyorgott a fiúra büszkén Ginny.

A délelőtti bájitaltan órán a többiek megkapták a keddi eredményeket, aztán ismét bájitalfőzés következett. Óra végén a tanár szigorú hangon megszólította a griffendéles lányt.
– Granger, maga maradjon még egy kicsit!
Hermione intett a fiúknak, hogy menjenek nélküle ebédelni, aztán a tanárra nézett.
– Igen, professzor úr? – Kicsit megszeppent, vajon mit akar tőle a tanár?
Piton megvárta, amíg mindenki elhagyta a termet – nem kellett hozzá sok idő –, majd a pálcája suhintásával becsukta az ajtót, aztán odalépett hozzá.
– Mutassa a kezeit – kérte, és a lány felkapta a fejét a tanár hangjára. Még sosem hallotta ilyen mély, érces, mégis lágy hangon beszélni. Az annyira jellemző, gúnyos árnyalat teljesen eltűnt belőle.
A hallatára libabőrös lett a nyaka, és engedelmesen felemelte a karját.
– Miért nem szólt tegnap este? – kérdezte Piton, és óvatosan, egészen gyengéden hozzáért a kezével, hogy megfordítsa az övét, és ezáltal megnézhesse a tenyerét is.
– Én… – kezdte volna, de hirtelen nem találta a hangját, ezért meg kellett köszörülnie –, nem is vettem észre.
A férfi erre nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét.
– Várjon – mondta neki végül, és bement a laborba. Nem maradt sokáig, és amikor visszatért, két tégely volt a kezében. – Ezzel – mutatta fel a kisebbiket – most bőségesen kenje be.
Lecsavarta a tetejét, és a lány felé nyújtotta. Hermione engedelmesen bekente a kezét, és érezte, hogy máris kevésbé fáj.
– Most várunk egy kicsit, és megnézem, használ-e? – Azzal a professzor visszazárta a dobozkát.

Hermione azon tépelődött, beszélhetne-e most Pitonnal, és miután a férfi jelenleg annyira más volt, mint egyébként, úgy érezte, megkísérli.
– Tanár úr, kérdezhetek valamit?
A professzor gyanakodva nézett rá, de végül bólintott.
– Szóval, tegnap, amikor az üstöket tisztítottam, feltűnt, hogy nemcsak méretükben különböztek, hanem formájukban is. Ennek van valami jelentősége?
– Maga mit gondol? – kérdezett vissza Piton.
Mielőtt válaszolt volna, alaposan végiggondolta. Tudta, a tanár nem azt várja tőle, hogy találgasson, hanem, hogy átgondolt választ adjon.
– Nos, én azt hiszem, igen, van jelentősége. De mi csak egyféle üstöket használunk, vagy annak különböző méreteit. Kik használják a többifélét?
A férfi felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rá, amire észbe kapott.
– Ó, hát persze! A bájitalmesterek.
– Így van. Az egyszerű varázslóknak elég az a néhány fajta bájital, amit a tananyag során megtanulnak. Ezek a leggyakrabban használt főzetek, amiket mindet el lehet készíteni a hagyományos ón üstben, de számtalan létezik. Na és persze a bájitalmesterek nem csak bájitallal foglalkoznak – mondta, és felemelte a gyógykrémes tégelyt.
– Ezt ön készítette?
– Természetesen. Madam Pomfreynek is én szoktam készíteni mindent. De most mutassa, hatott-e a kenőcs? – nyújtotta kezét a lány felé. Hermione a férfi erős tenyerébe helyezte az ő kis kezét, mégis úgy tűnt, tökéletesen beleillik.
Piton megint alaposan megszemlélte, és már határozottan jobban nézett ki, majd odaadta a másik tégelyt is.
– Ezzel még kenje kétóránként, nemsokára rendbe fog jönni! Most elmehet.

Hermione felvette a táskáját, és elindult, de az ajtóban még visszafordult.
– Viszontlátásra, és köszönöm!
– Máskor ne hősködjön, inkább szóljon – mondta neki Piton, és a hangjában már alig volt nyoma az előző – ahogy Hermione elnevezte – kedves hangjának.

Vacsoránál Ginny ránézett a kezére, és rögtön szóvá is tette:
– Nahát, meggyógyult a kezed!
– Voltál Madam Pomfreynál? – kérdezte Neville.
– Nem – rázta meg a fejét Hermione –, Piton professzor adott rá kenőcsöt.
Ahogy eszébe jutott a férfi hangja, a gyengéd érintés a kezén, álmodozva bámult a semmibe. Kár, hogy a többiek nem ismerhetik ezt az oldalát a professzornak, sőt valószínűleg el sem hinnék.
– Ez a minimum – morogta Ron.
Harry viszont sokat tudóan mosolygott rá.
– Nem olyan rossz ember, mint hiszik.