Újra hetedikben, 13. fejezet

13. fejezet - Bájitalmesterség


     Miért van az, hogy ennek a lánynak a társaságában mindig megváltozik? Mintha kiforgatná önmagából!
Most például legszívesebben olyat csinált volna, amit évek, vagy inkább évtizedek óta nem. Talán sohasem. Meg akarta vigasztalni. Szerette volna átölelni, a hátát simogatni, és azt mondani neki, hogy természetesen, mindig van remény.
Persze, magamhoz ölelni, hogy még én is halálra rémítsem – gondolta fanyarul.
Végül felállt, odament hozzá, és végigsimított a karján. Ez volt a legtöbb, amit adni tudott. Aztán rájött, hogy van még valami. Kivette a szekrényből a legenyhébb nyugtató főzetet, és odaadta Grangernek.
– Igya ezt meg.
A lány bizonytalanul nézett az üvegre.
– Mi ez?
– Csak egy nagyon enyhe nyugtató – mondta neki, mire Hermione elvette a kezéből és megitta. – Igaza van, mindig van remény.
Ezt meg minek mondta? Mi mondatta vele? Hiszen ő tudja a legjobban, hogy a remény mennyire tönkreteheti az életet. Csakhogy a lánynak most szüksége van erre, és valami képtelen véletlen folytán ezt ő adta neki.

Végre kezdett hatni a nyugtató főzet, mert a lány lassan abbahagyta a sírást. A kezével megtörölte a szemét, aztán várakozva nézett rá. Talán vissza kellene küldenie a Griffendélbe, aludni. Igaz, a büntetőmunkából még nem sok telt el, de mindegy. Már majdnem megszólalt, de Hermione megelőzte.
– Szóval, meg lehet ezt tanulni?
Majdnem elnevette magát. Granger, és a szokásos makacssága.
– Granger, maga bármit meg tud tanulni – a lány ezt valamiféle bóknak értékelhette, mert felkapta rá a fejét, és elpirult –, de ez nem így működik.
– Akkor hogyan?
– Nem mindegy? Úgyis auror akar lenni, akkor miért érdekli ez magát? – kérdezte felháborodottan. Minek zaklatja, amikor nemsokára úgyis az olyan varázslókat fogja üldözni, amilyen egykor ő volt?
Hermione erre még pirosabb lett, és csodálkozva nézett rá.
– Én nem akarok auror lenni – mondta olyan hangsúllyal, mintha a feltételezés is sértené –, soha nem is akartam.
A professzor csak nézett rá meglepődve, mire a lány folytatta.
– Nem akarok olyan életet magamnak. Nem akarok varázslókat hajkurászni, még akkor sem, ha azok sötét varázslók, és elegem van a kalandokból is. Egyszerűen csak egy nyugodt, unalmas életet szeretnék.
– Akkor talán legyen bájitaltan tanár – szaladt ki a száján meggondolatlanul, mire a lány elnevette magát.
Na, tessék, most meg tréfálkozik a saját életével, mintha az olyan vidám lenne! – bosszankodott magában.

– Magának aztán végképp nincs nyugodt, és unalmas élete! – mondta Hermione hevesen.
– Most már igen, hála magának – morogta, de persze Granger meghallotta, és kérdőn nézett rá. Mindegy, nem kezdi el neki magyarázni, hogy ő tulajdonképpen meghalni ment Voldemorthoz. Úgysem értené meg, ez a lány tele van életkedvvel.
Kis hallgatás után Granger újra várakozóan nézett rá.
Az ördög vinné a makacsságával együtt!

– Ez egyfajta gyógyító mesterség, de mégis, sokkal több annál – kezdett hozzá. - Ehhez rengeteget kell foglalkozni a bájitalokkal, alapanyagokkal, és az anatómiával is. Tudnia kell, hogy milyen egy egészséges emberi test, milyen betegségre utaló jeleket keressen, miből veheti észre, ha bármi gond van. Ezek megtanulhatóak, ehhez hasonlót csinálnak a gyógyítók, medimágusok is. Ugyanakkor biztos kézzel kell a bájitalokhoz, az összetevőkhöz nyúlni, tudni kell új bájitalokat kifejleszteni. Ez is megtanulható, hiszen ezt csináljuk mi, bájitalmesterek. A kettőt ötvözni viszont nem olyan könnyű. Nagy gyakorlat kell mindkettőből, de főleg ösztönösen kell, hogy működjön, emiatt akár az is megeshet, hogy bár mindent megtanul, amit kell, mégsem lesz képes rá.

Látta, hogy Granger gondolkodóba esett, hiszen amit most felvázolt, hosszú évek gyakorlata és rengeteg tanulás.
Meglepetésére Hermione már előrébb járt egy lépéssel.
– Ha jól gondolom, a bájitaltannal érdemes kezdeni, ugye?
– Így van – bólintott, és maga sem értette, miért várja olyan feszülten a választ.
A lány töprengve nézett rá.
Hát persze, biztosan rájött, mit jelent ez. Hosszú-hosszú órákat vele. Most nyilván azon gondolkodik, hogyan utasítsa el őt finoman, hogy ne sértse meg. Kínos, és végképp érthetetlen, miért esik ez neki annyira rosszul?
– És megtenné, hogy esetleg… tanít engem? – kérdezte a lány kissé félrebillentett fejjel, és a tágra nyílt barna szemeit a férfiére emelte.
Ezek szerint mégsem rettent meg a lehetőségtől?

Most ő nézett rá elgondolkodva. Ha valakinek, akkor Grangernek megvan hozzá a kellő elszántsága, tudni vágyása. De vajon akar ő ennyi plusz munkát a nyakába? A választ azonnal tudta. Persze, hogy akar, hiszen végre valami, ami lehetőséget adna az igazi tanításra. Azt már eddig is tudta, hogy szívesen tanítaná a lányt, de azt neki is meg kell értenie, hogy hatalmas fába vágja a fejszéjét.
– Nem könnyű. Sok időt vesz el, és a RAVASZ vizsgák után is elég hosszú ideig vissza kell még jönnie hozzám tanulni. És figyelmeztetem, maximális teljesítményt várok el!
– Nem is számítottam másra – mosolyodott el Granger.
– Nos, ez esetben, rendben – adta beleegyezését visszafogottan, de magában elégedettséget érzett.
– Hogyan tovább? – tért át a lány a gyakorlati megvalósításra.
– Hány tárgyból fog RAVASZ vizsgát tenni?
– Nyolcból.

Jellemző, nem aprózza el – gondolta elismerően.
– Jól van. Akkor a vizsgákig heti két foglalkozást tartunk, így fel tud készülni azokra is. Ebbe beleszámítom a büntetőmunkáját is, de persze mindenekelőtt beszélnünk kell az igazgatónővel. Nekem is engedélyt kell kérnem, hogy adhatok-e önnek plusz órákat, és önnek is. Bár, ez nem hiszem, hogy gondot jelentene – tette hozzá.
Hermione bólintott.
– A holnapi óráim után jó lesz?
Ez a lány aztán nem vesztegeti az idejét, nem véletlenül griffendéles – gondolta.
– Természetesen. Ebédnél megbeszélem McGalagonnyal, hogy öt körül felmegyünk hozzá. Most pedig azt javaslom, menjen vissza a toronyba, és pihenjen. Későre jár.

***

     Minerva McGalagony az íróasztala mögött ült, és Piton professzort várta, aki ebédnél jelezte, hogy beszélni kíván vele. Vajon mit akar? Perselus nem tűnt feszültnek, inkább szórakozottnak. Ez már eleve furcsa tény volt, az elmúlt hosszú évek alatt látta már feszültnek, idegesnek, dühösnek, mérgesnek, esetleg unottnak, egykedvűnek, de a szórakozottság nem volt jellemző rá. Korábban nem kedvelte a varázslót, de amikor kiderült a férfi szerepe a Voldemort elleni háborúban, kénytelen volt felülvizsgálni a vele kapcsolatos előítéleteit, és rájött, hogy eddig igazságtalan volt. Úgy döntött tehát, hogy a tárgyalása után felkeresi Pitont, és felajánlja neki, visszatérhet a Roxfortba, bár az számára is meglepetés volt, hogy a tanár maradt a bájitaltannál, amikor pedig mindenki úgy tudta, a sötét varázslatok kivédése a vágya.

Az eltelt időszakban mindazonáltal rá kellett jönnie, a kollégája egy mérhetetlenül magányos ember. Persze ők, roxforti tanárok mindannyian egyedülállóak voltak – kivéve Peakest –, de aközött, hogy egyedülálló, vagy magányos valaki, bizony nagyon nagy különbség van. Tulajdonképpen Perselus még fiatal, kijárt volna neki egy kis boldogság végre. A legrosszabb az volt, hogy nem tudta, hogyan segíthetne neki anélkül, hogy a férfi észre vegye, hiszen azt tudta, Piton nem tűr beleszólást az életébe.

     Amikor a bejövő párost meglátta, elsőre megijedt. Hermione Granger a kedvenc tanítványai közé tartozott, nem örült, hogy éppen ő Perselus haragjának a tárgya. Aztán ahogyan jobban megnézte őket, rájött, hogy szó sincs haragról, sőt. Hermione kedvesen mosolygott az őt udvariasan előreengedő férfira.

No, ez érdekesnek ígérkezik – gondolta, és a szeme sarkából látta, hogy a festményében eddig békésen szunyókáló Dumbledore is figyelmes lesz. Intett nekik, hogy üljenek le.

– Jó napot, igazgatónő! – mondták kórusban, mintha valami előre megbeszélt koreográfia szerint köszöntek volna.
– Üdvözlöm önöket! Miben állhatok a rendelkezésükre?
– Szeretnék bájitalmester lenni Piton professzor segítségével, ezért plusz órákat szeretnék venni tőle – mondta a lány.
– Tehát, eldöntötte, hogy mit akar? – kérdezte tőle, utalva korábbi beszélgetésükre, és nem kerülte el figyelmét Piton érdeklődő pillantása.
– Igen – közölte határozottan Hermione.

A dolog Hermionétól nem volt furcsa, viszont annál inkább az volt Perselus részéről. A roxforti tanárok időnként adtak különórákat a különösen tehetséges diákoknak, de nem emlékezett, hogy a bájitalok mesterének akadt volna már ilyen tanulója az elmúlt hosszú évek alatt.
– Ön mit gondol, Perselus? – nézett a kollégájára.
– Nos, az időmbe belefér – hangzott a szűkszavú válasz, és McGalagony meglepve figyelt fel Piton hangjára. Eddig egyszer hallotta ezt a hangot, mikor Peakes kisfiának olvasott mesét.
– Rendben – bólintott az igazgatónő, de eszébe jutott még valami, ezért ismét Hermione felé fordult. – Magának lesz még erre is ideje nyolc RAVASZ vizsga mellett?
– Megoldom – felelte a lány szilárdan.
– Nos, ebben az esetben, én nem látom akadályát – adta meg az engedélyt az igazgatónő.

     Miután kimentek, Dumbledore kuncogni kezdett a festményben, ő pedig megbotránkozva nézett rá. A festmények időnként furcsán viselkedtek, és úgy látszik, ez akkor sem változik, ha az illető csak a közelmúltban boldogult meg.

– Mit gondol, Minerva, mikor lesz az esküvőjük?

– Magának elment az esze? – kérdezte tőle felháborodottan.

– Hát nem látta, hogyan néztek egymásra? – mosolygott Albus a szemüvege mögül.

– Ön szerint, Perselus és Hermione… – Megállt a mondat közepén. Hihetetlennek tűnt az igazgató felvetése, de csak első hallásra. Valójában ő is érzett köztük valamit, csak nem tudta, hogy mi az.

– Nem, még nem – sóhajtott az egykori igazgató –, már érzik, vagy kezdik érezni, de talán nem is tudnak róla, esetleg saját maguk előtt is tagadják. Kicsit aggódom is emiatt, főleg Perselus részéről, bár, olyan összhang van közöttük, hogy szerény véleményem szerint csak idő kérdése. Az én drága barátom megérdemelne már egy kis boldogságot.

– Ebben igaza van – merengett el az igazgatónő, aztán ismét a festményre nézett –, de nem gondolja, hogy ez felvet némi aggályt?
– Azt hiszem, ebben az esetben tehetünk némi engedményt – kérte Dumbledore –, de egyébként sem hiszem, hogy Perselus visszaélne a helyzettel.

– Igen, én is azt hiszem – tűnődött a nő. Elmosolyodott, de mire újra felnézett a festményre, Dumbledore már ismét szundikált.

***

     Ahogy kiléptek McGalagony irodájából, Hermione nem tudta megállni, hogy a férfira ne mosolyogjon.

– Melyik napokon lenne jó önnek?
– A hétfő és a csütörtök az eddigi időpontban megfelel?
– Természetesen.
– Akkor jövő héten kezdhetjük is – bólintott Piton, és otthagyva őt, elrobogott.


     A lány boldogan nézett utána. Több oka is volt a jókedvének. Az egyik, hogy végre megtudta, mivel szeretne foglalkozni. Bár a professzor nem ígért biztosat, de a céljához két szakmát is meg kell tanulnia, ezért végül, ha nem is tud esetleg betegségekre személyre szabott bájitalt készíteni, de bájitalmester vagy gyógyító lehet belőle. Bár az tény, hogy ez még – számítása szerint – legalább négy vagy öt év tanulás, de a mugli fiatalok akár huszonöt éves korukig is tanulnak, ráadásul ő szeret is.
Alig mert arra gondolni, hogy most majd Pitonnal lehet hetente kétszer. Ez olyan volt, mintha a legmerészebb álma vált volna valóra. Ezek szerint a tanár érdemesnek találja arra, hogy külön képezze. Érezte, hogy ez mekkora elismerés, és remélte, rászolgált a bizalomra. Mindent meg fog tenni, hogy érdemes legyen rá.

Szinte repült a Griffendél toronyba, majdnem adott egy cuppanós puszit a Kövér dámának, aki csak a fejét csóválva nézett utána.

A klubhelyiségben alig lézengtek, mindenki vacsorához készülődött. Ott volt viszont Ron és Harry, akik közül az előbbi bűnbánóan nézett a másikra.
– Nagyon haragszol? – kérdezte éppen Ron, és zavarában a cipője orrával a szőnyeget rugdalta.
Harry csak nézte a barátját, és nem szólt semmit, amíg az rá nem nézett. Akkor elvigyorodott.
– Már miért haragudnék?
– Mert azt terveztük, hogy együtt leszünk aurorok, és új kalandjaink lesznek.
– Igen, tudom, ez így van. De ha te mást szeretnél csinálni, én nem állhatok az utadba, hiszen a barátod vagyok.
Hermione látta Harry szemében a lemondást, hogy nem volt olyan könnyű kimondania ezt a néhány szót, de látta azt is, hogy emellett őszintén beszélt.
– Köszönöm, Harry, igazán jó barát vagy! – lélegzett fel Ron.

Ginny lépett be a klubhelyiségbe, és azonnal látta, hogy valami történt a két fiú között.
– Minden rendben? – kérdezte őket, miközben aggódva járt a szeme közöttük.
– Persze – sietett megnyugtatni Harry –, semmi gond.
– Akkor meg mi történt?
– Azt mondtam Harrynek, hogy én nem akarok auror lenni, hanem George üzletében szeretnék majd dolgozni, miután itt végzünk.
– Ja, hogy arról volt szó! – bólintott Ginny.
– Te tudtad?
– Nem. De George mondta karácsonykor, hogy már beszélt veled erről, és azt is mondta, hogy még nem döntöttél.
– Mondd, Harry, te egyáltalán akarsz még auror lenni? – kérdezte mosolyogva Neville, aki Ginnyvel együtt érkezett.
– Hát persze – vigyorgott vissza a fiú.

Hermione úgy gondolta, most van itt a megfelelő pillanat, hogy a tudomásukra hozza a döntését.
– Nekem is lenne egy kis bejelenteni valóm – mondta mosolyogva.
– Mi az? – kérdezte egyszerre a két fiú.
– Kitaláltam, mivel szeretnék foglalkozni. – Hagyott egy pici szünetet, hogy összeszedje a gondolatait. – Bájitalmester leszek.
A többi tervébe még nem akarta beavatni a barátait, mert akkor el kellene mondania, hogyan találta ki, és azt is, ami a téli szünetben történt. Márpedig azt nem akarta egyelőre megosztani, mert valószínűleg nem tudnák megérteni, hogy miért éppen Pitontól kért segítséget.

– Bájitalmester – ismételte Ron bambán –, te?
– Igen, miért ne?
– De azt hogyan csinálod?
– Egyelőre heti kétszer Piton professzorhoz fogok járni, különfoglalkozásra.
– Hermione, jól vagy? Pitonhoz heti kétszer? – értetlenkedett tovább a barátja.
– Ő itt a bájitaltan tanár, tehát igen – válaszolta.
– Plusz még a büntetőmunka is?
– Nem, azt is letudjuk, hogy azért legyen időm a többi RAVASZ-ra is készülni.
– De pont hozzá?
– Jaj, már! Neville is jár Bimba professzorhoz különfoglalkozásra! – kezdte elveszíteni a türelmét a boszorkány.
– Tudod, én ezt nem értem! Már azt sem, miért mentetted meg! Merlin szerelmére, hát levágta George fülét!
– Ronald Weasley, te hallod is magadat, vagy csak vagdalkozol, és fröcsögsz össze-vissza? – Kapcsolódott be a vitába Ginny, aki olyan mérges volt, hogy neki is kezdett hasonló árnyalatú lenni az arca, mint a haja. – Ha lenne benned némi értelem, akkor magad is felfognád, vagy ha beszélgetnél anyával és apával, netalántán magával Harryvel, aki egyébként akkor mondta neked, amikor én is ott voltam, szóval tudom, hogy tudod azt, hogy az egész fül levágás véletlenül történt. Sőt, George is tudja, és benne sincs harag.
– De… – próbálkozott közbevágni Ron, Ginny azonban nem hagyta magát.
– Nincs semmilyen de! Te azért utálod Pitont, mert teljesen hülye vagy a bájitaltanhoz, légy szíves és ne fogd ezt George-ra! Egyébként pedig, örülsz ugye, hogy Harry elfogadja azt, hogy nem akarsz auror lenni? Akkor talán tedd meg te is azt a szívességet Hermionénak, hogy elfogadod a döntéseit!

Ron nem szólt semmit, csak kirohant a klubhelyiségből.
– Ez az, rohanj csak el, ahogyan szoktál! – szólt utána mérgesen Ginny.
Hermione közben leült egy fotelba, és összefonta maga előtt a karjait.
Ginny odament hozzá, és átölelte.
– Ne aggódj, majd lenyugszik, és átgondolja, amiket mondtam. Minden rendben lesz!