Újra hetedikben - 22. fejezet

22. fejezet - Epilógus


Évekkel később 

     Hermione ébredt először. Szerette ezeket a nyári reggeleket, amikor Perselusnak nem kell sietnie tanítani, mert ilyenkor felkönyökölt, és csak nézte a férfit, ahogy nyugodtan alszik. Akár órákig is tudta így figyelni, emiatt annyira ismerte már az arcát, hogy ha lett volna kézügyessége, tökéletes szobrot tudott volna róla mintázni. Mosolyogva vette számba, hogy mennyit változott a szeretett arc az eltelt évek alatt. Bizonyos szempontból semmit, mert egy nappal sem néz ki öregebbnek, mint aznap, amikor elvitte a Szellemszállásról. Ugyanakkor talán inkább még fiatalodott is, mert az évek alatt szépen eltűnt róla a mogorva arckifejezés, és az ezzel járó mély ráncok.
Ahogy a Nap elérte férje arcát, és a sugaraival lágyan megcsiklandozta, Perselus kinyitotta a szemét és ránézett. Nem tudta, hogyan képes arra, hogy azonnal éber legyen.
– Szép reggelt! – mondta neki, és megcsókolta.
– Jó reggelt! – Perselus az ajtó felé sandított. – Szerinted még alszanak?
– Azt hiszem, igen – kuncogott.
A férje gyorsan elmormogott egy bűbájt, hogy véletlenül se tudjanak rájuk nyitni, aztán egy mozdulattal elérte, hogy ő már a hátán feküdt, és Perselus könyökölt fél kézzel felette.
– Mit terveztél mára? – kérdezte, miközben szabad kezével a mellét simogatta.
– Hát, tudod, hogy ma milyen nap van? – vonta fel a szemöldökét, aztán elmosolyodott. – De azért van még egy kis időnk.
– Csak egy kicsi? – kérdezősködött tovább a férfi, és a keze lejjebb indult a hasán, ő pedig máris kapkodva kezdte szedni a levegőt.
– Igazából… elég sok időnk… van. – Perselus éppen a nyakát csókolta, és érezte, hogy a vágy elönti a testét.
– Akkor talán nem bánod – mormogta a férfi, és a nyelvével lejjebb vándorolt, egészen a melléig.
– De nem ám – válaszolta neki, és a körmével finoman végigszántotta a férje hátát.

Valamivel később elégedetten, és némileg összeszedetten ölelték egymást, amikor a hangokat meghallották. Perselus feloldotta az ajtót védő bűbájt, és a következő pillanatban berontott két kis fekete hajú, torzonborz boszorkány, és az ágyra ugrottak.
– Anya, éhes vagyok – kezdte Bessie
– Én pedig szomjas – folytatta Katie.
– Ennyit a szombati lustálkodásról – morgott Perselus a szemét forgatva, de Hermione tudta, hogy igazából a lányok bármit kérhetnének az apjuktól, nem tudnának olyan őrültséget kitalálni, amit a férfi önként és dalolva meg ne tenne nekik.

Amikor Bessie-vel terhes volt, az érte való aggodáson kívül Perselus más jelét nem adta az érdeklődésnek, de amikor először kézbe vette a fekete szemű, szanaszét álló hajú kis csöppséget, az máris az ujja köré csavarta. Katie-t pedig már ugyanúgy várta, mint ő.

Gyorsan felöltöztek, aztán az egész család kiült az étkezőbe, reggelizni.
– Ma is jönnek hozzád? – kérdezte Perselus, mielőtt az étkezés végeztével kinyitotta volna a Reggeli Prófétát.
– Csak hárman – válaszolta –, két boszorkány, az egyikőjükkel most találkozom először, de a másik már járt nálam, valószínűleg már meg is gyógyult, és a kis Matthew-t hozza el az édesanyja egy újabb adag bájitalért.
– Jobban van már? – kérdezte a férje, mert tudta, mennyire fontos számára az az öt éves kisfiú, aki egy idős az ők Katie-jükkel, és aki annyira beteg volt, amikor hozzá került, hogy már járni sem bírt, az apja a karjaiban vitte be a rendelőbe.
– Igen, remélem, hamarosan teljesen rendbe jön – válaszolta.
Az igazat megvallva, fogalma sem volt arról, milyen betegsége lehetett a kisfiúnak, ahogy a legtöbb ügyfeléről sem tudta. Hozzá szinte csak különleges esetek jöttek, amikről annak idején nem, vagy csak keveset tanult a Szent Mungóban, mert nem is ismerték ezeket a betegségeket.

– Örülök – mondta Perselus –, utána hogy lesz tovább a mai nap?
– Amint végeztem, átmegyek Hannah-ékhoz. Luna már ott lesz délelőtt is, befejezik a tortát, és közösen megyünk a Roxfortba.
– Valami azt súgja, hogy a gyerekek nem veletek lesznek – ráncolta össze a homlokát a férfi.
– Nos – kezdte, bocsánat kérően mosolyogva –, Gregorius vállalta, hogy majd ti…
– Egyszer megátkozom – morogta a férje.
– Biztosan jó móka lesz – próbálta meggyőzni.
– De Hermione, hat gyerek! – méltatlankodott Perselus.
– Igazából kilenc – mondta az ajkába harapva –, délelőtt megérkeznek Harryék is.

– Apa, kimehetünk a kertbe? – kérdezte Bessie, angyali vigyort küldve az apja felé.
– Persze, kincsem – válaszolta neki Perselus, miután ellenőrizte, hogy mindketten megették a reggelijüket. A lányok, mielőtt kirohantak volna, még két oldalról cuppanós puszit nyomtak az apjuk arcára, a férfi pedig olyan tekintettel nézett utánuk, hogy Hermionénak mosolyogni kellett tőle.

– Szóval kilenc? – kérdezte a férfi, és a szemében egészen mardekáros fény villant. A kezét a nő combjára tette, és miután a szoknyáját kissé megemelte, lassan cirógatni kezdte a belső oldalán. – Ugye tudod, hogy ez nagyon sokba fog kerülni?
– Megkérhetnéd Neville-t, hogy valamelyik este náluk aludhassanak a lányok – súgta Perselus fülébe, és picit megharapta azt.
– Tudod, hogy már nem rémül tőlem halálra – válaszolta a férfi.
– De mint a barátod, biztosan megértené, hogy fel kellene avatni az új kanapét a nappaliban – bár a lányok nem zavarták őket a hálószobájukban, de miattuk arra az egy helyiségre korlátozták a szexuális életüket.
– Nem biztos, hogy mint barátom – nyomta meg az utolsó szót a férje –, Neville kíváncsi lenne erre az információra.

Talán a leghihetetlenebb barátságok egyike volt, ami Perselus és Neville között szövődött. A fiú sokáig ugyanúgy megtartotta a férfitól a két lépés távolságot, mint diák korában, pedig már ő is a Roxfortban dolgozott. Aztán Bessie születése után eljöttek Lunával meglátogatni, és az este végére a két férfi élénk beszélgetésbe merült a gyógynövényekről, mára pedig Neville és Luna voltak a keresztszülei Katienek, ők pedig Franknek, a Longbottom házaspár egy szem fiának. A három férfi – Gregorius Peakes-el együtt – nemcsak a Roxfortban voltak kollégák, hanem egyben szomszédok és barátok is voltak, és órákig tartó eszmecserére voltak képesek mindenféle dologról.

– Azért kérdezd csak meg, nem fogod megbánni – búgta Perselus fülébe, és lassan lecsúsztatta kezét a nadrág övéig, majd egy kicsit lejjebb, válaszul arra, hogy a férfi keze már egészen a combja tövénél járt.
– Ha ezt tovább folytatja, Mrs. Piton, nem állok jót magamért, és itt helyben magamévá teszem – sötétült el még jobban a férfi szeme.
– Jól van, majd én beszélek Lunával – válaszolta, aztán mindketten kinéztek a kert felé, ahol a lányok játszottak, és sajnálkozva ültek kissé távolabb egymástól.
Gyakran csinálták ezt a játékot, hogy egész nap ingerelték egymást, aztán este, mikor a gyerekek végre elaludtak, vadul egymásnak estek.

     Reggeli után Hermione átsétált az utca túloldalára, a helyiségbe, amit a rendelőjének nevezett. Általában heti két napot töltött a Szent Mungóban, és foglalkozott az ottani nehéz esetekkel, a többi napon pedig ide jöttek a magánbetegei. Vasárnap soha nem fogadott senkit, az csak a családjáé volt, de szombaton néha délután négyig is dolgozott. Miután végzett a tanulmányaival egy ideig kevesen keresték, inkább csak a kórházban dolgozott, de ezt nem is bánta, legalább jó sok gyarkorlatra tett szert. Bessie születése után viszont megvették a szemben álló üres üzletet, és azt rendezték be. Ahogy a híre elterjedt, egy idő után már egymásnak adták a páciensei a kilincset.

Ma azért csak hárman jönnek, mert délután McGalagony professzor születésnapját akarták megünnepelni egy meglepetés kerti partival. Miután a két boszorkány elment, megérkezett Matthew és a mamája. A kisfiú vidáman szökdécselve jött be, és kis kezeivel boldogan ölelte át az elérzékenyült Hermionét. Szerencsére gyermek betege csak ritkán akadt, de miattuk érezte azt leginkább, hogy jól választott hivatást.

Miután ők is elmentek, és beírta naplójába – minden pácienséről feljegyzést vezetett – az aktuális változásokat a kisfiú állapotában, halkan kopogtattak, és a következő pillanatban Ginny dugta be a fejét az ajtón.
– Szia! – üdvözölte. – Gyere csak be, már elment mindenki.
– A többiek? – kérdezte, miután összeölelkeztek.
– A férjedet boldogítják – vigyorgott Ginny.
Hermione cinkosan nevetett. Perselus ugyan elfogadta a barátait, akár udvariasan el is beszélgetett velük, de Harryt még mindig nem kedvelte meg túlságosan, Ront pedig még annyira sem, de legalább Ginnyvel egészen jól kijött.

– Ron is veletek jött? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Ginny –, de nem hozta az éppen aktuális barátnőjét. Azt hiszem, egy mugli lány, és még nem árulta el neki, hogy varázsló – töprengett.
– Gondolod?
– Mi másért lenne ilyen titokzatos? Mert egyébként úgy látom, most tényleg szerelmes.
– Hát, az nem olyan ritka – utalt Hermione Ron zűrös nőügyeire.
– Igaz, de egyszer csak be fog nőni neki is a feje lágya – vont vállat Ginny, és ezzel le is zárta a témát. – Menjünk, nézzük meg a tortát – indítványozta.

Átmentek a Peakes család házába, ahol Hannah és Luna már izgatottan készülődött. A torta a konyhaasztalon állt, és Hannah éppen az utolsó símításokat végezte rajta.
– Elvarázsoltam a gyertyákat, úgyhogy miután McGalagony elfújja őket, apró világító bogarak röppennek majd ki belőlük – mondta Luna, miután üdvözölték egymást. – Bár gondolom, Ron tűzijátékával nem veheti majd fel a versenyt.
– Hogy visszük át ezt a sok ételt? – ráncolta a homlokát Ginny.
– Sehogy, kitaláltam rá egy remek kis bűbájt – közölte Hannah –, azt hiszem bele is fogom írni a következő könyvembe.
– Nem is hiszed mekkora segítség nekem a könyved – mondta Ginny, és Hermione egyetértően bólogatott. A nagyszerű háziasszony, Hannah „Konyhai bűbájok és egyszerű ráolvasások” című írása sokat segített neki is.

Mikor átértek a roxforti birtokra, és meglátta a kertben rohangáló gyerekekre felügyelő varázslókat, Hermione magában jót derült. A férfiak ugyanis a következő sorrendben ültek az asztalnál, vajsört iszogatva. Az egyik szélén az asztalnak Perselus, mellette Gregorius, középen – mintegy összekötő kapocsként Neville –, mellette Harry és végül Ron.

Csodálatos délutánt töltöttek el, McGalagony egészen elérzékenyült, amikor szürkületkor előkerült a torta, és a sok száz, Luna által odavarázsolt bogár fénylő csillagokként ragyogta be az eget. Az idős boszorkány még egy könnycseppet is elmorzsolt, ahogyan végignézett a vidám, őt ünneplő társaságon.
Hermione is mosolyogva tekintett körbe, számba véve egykori tanárait, aztán a barátait. Végül szemei a lányain állapodtak meg, akik két oldalról egy magas, éjfekete hajú és szemű varázsló kezeit fogták. Perselus odasétált velük hozzá. Egy pillanatig nem szólaltak meg, csak nézték egymást. A nő még mindig ugyanúgy el tudott veszni a férje tekintetében, mint régen.
– Indulhatunk, Hermione? – kérdezte tőle lágyan. – Azt hiszem, Katie már nagyon fáradt.
– Hát persze – válaszolta neki.
Mindenkitől elbúcsúzkodtak, aztán elindultak Roxmorts felé.

***

– Miért sóhajtoztál? – kérdezte Harry Ginnytől.
– Csak őket néztem – Intett Ginny fejével a távolodó család után. Piton és Hermione egymás kezét fogták, a barátnője másik kezét Bessie fogta, Katie pedig Perselus vállára borulva aludt.
– Olyan szép család!
– Tudod – mosolygott Harry a feleségére –, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt a szót Perselus Piton vonatkozásában fogom mondani, de tényleg szép család, és úgy tűnik, Hermione nagyon boldog mellette.

***

Újabb néhány év múlva


– Albus Potter! – kiáltotta Gregorius, aki ebben az évben vállalta a névsorolvasást a Teszlek Süveg előtt.
Albus teljes nyugalommal sétált ki a székhez, majd a bizonyosság tudatában ült rá. Ebben a pillanatban ugyanolyan pökhendinek gondolhatta volna, mint valaha az apját, de igazság szerint kedvelte a kis srácot. Nagyon hasonlított az anyjára.
– Griffendél – rikkantotta a süveg, azonnal, ahogy a feje fölé került.
Na persze, mi más is lenne két griffendéles gyereke? – gondolta Piton professzor.

A házbeosztási ceremónia a szokásos mederben folyt, de a bájitaltan tanár az idén soha nem érzett izgalommal figyelte. Ahogy az elsős diákok egyre fogytak, növekedett benne az érzés, pedig tudta, hogy valójában teljesen mindegy, Bessie melyik házba kerül be.
Kár, hogy Hermione nem lehet itt – gondolta –, biztosan megnyugtatná a jelenléte.
– Elizabeth Eileen Piton – jutott el Peakes végre a nagyobbik lányáig.
Bessie vidáman, minden zavar nélkül ült le. A süveg hosszan hezitált – a lánya közben jókedvűen lóbálta a lábát –, talán a mai nap ez volt a legnehezebb döntése, de végül megszólalt.
– Mardekár!
A mardekárosok tapsoltak, Bessie pedig, miközben odaszökdécselt hozzájuk, boldog mosolyt villantott a tanári asztal felé, az apjának.
Piton professzor büszkén nézett rá vissza. Tudta, hogy nagyobbik lánya okos, mint egy hollóhátas, bátor, mint egy griffendéles, ugyanakkor ravasz, mint egy mardekáros. Az persze várható volt, hogy nem a Hollóhátba kerül, de a Griffendélre komoly esély volt, és ő azt sem bánta volna, hiszen régen Hermione is griffendéles volt, de így legalább, hogy az ő házába került, jobban vigyázhat rá. Nem mintha manapság a Roxfortban bármilyen veszély fenyegetne, inkább a jövendőbeli udvarlókra gondolt. Ahogy a tekintete körbejárt, látta, hogy Albus Bessie felé mosolyog, és feltartott hüvelykujjal gratulált neki.

Milyen sokat változott a Roxfort világa – állapította meg magában. Az utóbbi néhány évben már majdnem akkora dicsőség volt a Mardekárba kerülni, mint a Griffendélbe, a két ház jó barátságban állt. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy a két házvezető tanár is jóban volt. Mert ő, ha nem is volt már annyira rettegett, mint régen, de azért egy népszerűségi versenyt nem nyert volna meg. Bár, ez ma legalább annyira nem érdekelte, mint valaha.

– Gratulálok! – mondta Gregorius, miután befejeződött a házbeosztás, és visszaült mellé az asztalhoz. – Ráadásul most nyertem Hagridtól tíz galleont, hétvégén meghívlak belőle egy vajsörre a Három Seprűben.
– Jól hangzik, de mivel is nyertél? – kérdezte gyanakodva.
– Fogadtunk, és Hagrid azt mondta, szerinte Bessie a Griffendélbe megy majd, én meg, hogy bár nagyon örülnék egy ilyen tehetséges boszorkánynak a házamban, de biztos voltam benne, hogy mardekáros lesz. Tíz galleon volt a tét.
Piton fintorogva mosolygott, ami manapság már egyáltalán nem tűnt vicsorgásnak, csak annak, ami.
– Szóval, ti a lányomra fogadtatok, mint valami lóra? – kérdezte vészjósló hangon. Peakes csak felvonta a vállát. – Tehettél volna nagyobb tétet is, akkor belefért volna egy lángnyelv is – folytatta. Hízelgett a hiúságának, hogy Gregorius ennyire biztos volt a Mardekárban.
– Jó, azért lássuk be, komoly esély volt a Griffendélre is – mentegetőzött Peakes.
– Ez igaz – látta be Perselus –, és most majd a Mardekár nyeri a tanulmányi versenyt.
– Viszont Albusszal miénk lesz a kviddics kupa – vágott vissza Gregorius.
– Csak amíg Katie el nem kezdi a tanulmányait, mert ő aztán egészen biztos, hogy a Mardekárba fog kerülni – vágott vissza.
Ez tényleg így volt, Katie ravaszsága néha még őt is meglepte, pedig kisebbik lánya annyira hasonlított hozzá, hogy hat évesen már azt vették észre, hogy a kertben repkedett seprű nélkül.
– Igen, Merlin mentsen meg bennünket Katie Piton csibészségétől, ha egyszer roxfortos lesz! – vigyorgott vissza a sötét varázslatok kivédése tanár.

Vacsora után még elbúcsúzott Bessie-től, azután Gregorius és Neville társaságában hazaindult. Otthon Hermione izgatottan várta.
– Nos? – kérdezte. Nem kellett bővebb magyarázat, hogy mi iránt érdeklődik.
– Albus a Griffendélbe került – kezdte, de Hermione azonnal közbe vágott.
– Ó, az nyilvánvaló volt! – legyintett. – Bessie?
– Mardekár – árulta el, és árgus szemekkel figyelte a felesége rezdüléseit, de nem látott csalódottságot, csak egy nagy mosolyt. – Nem bánod? – kérdezte tőle gyengéden.
– Ugyan, biztos voltam benne! Különben is, a legjobb házvezető tanárhoz került – válaszolta Hermione.
– Köszönöm – ölelte át a nőt.

Csak egyetlen szó volt, de ebben a pillanatban számára mindent jelentett. Az elmúlt gyönyörű éveket, és az előttük állóakat. Hosszan, mérhetetlen szeretettel egymásra néztek, és látta a felesége szemében, hogy pontosan értette, mire gondolt.
– Katie már alszik? – kérdezte rekedtes hangon.
– Igen – válaszolta Hermione, és a tekintetében szikrákat szórt a vágy.
Gyengéden karjaiba vette a szeretett nőt, és a hálóba sietett vele.


Vége.