– Hermione, nem élhetsz így örökké, bezárkózva! – kezdett bele Ginny Weasley az immár szokásosnak mondható mantrába.
A megszólított lány csak nézett értetlenül.
– Nem élek bezárkózva! – tiltakozott. – Járok dolgozni, és szoktam találkozni a barátaimmal is.
A vörös hajú boszorka felvonta a szemöldökét.
– Harryn és rajtam kívül mégis kivel? – kérdezte.
– Múlt héten találkoztam Lunával – válaszolta Hermione.
– Hol? Csak nem a könyvesboltban? – adott hangot szkepticizmusának Ginny.
Hermione nem válaszolt, viszont fülig vörösödött.
– Vagyis ráhibáztam? Hermione, az, hogy véletlenül összefutsz valakivel egy boltban, még nem jelenti azt, hogy társasági életet élsz.
– De utána beültünk a teázóba is! – A lány maga is érezte, hogy a védekezése meglehetősen gyenge lábakon áll, és ahogyan sejtette, a barátnője csak legyintett rá egyet.
– Azt is tudom, hogy múlt héten meglátogattad anyát, de igazából arra gondolok, hogy volt-e mostanában randevúd.
– Férfival?
– Igen, vagy nővel, nekem az is mindegy.
– De Ginny!
– Nincs abban semmi rossz – vont vállat a barátnője.
– Persze, hogy nincs – motyogta Hermione, bár nem tudott volna elképzelni egy ilyen helyzetet.
– Figyelj, ismerek néhány kviddics játékost, szerintem szívesen megismerkednének veled!
Hermione nem rajongott az ötletért, hiszen annak idején Viktor Krummal sem volt sok közös témájuk, de akkor még szinte gyerek volt, és imponált a hiúságának, hogy egy híres játékossal jár. Most viszont már felnőtt nő, aki egy férfitól nem csak azt várja el, hogy jól csókoljon. És különben is...
– Ron még csak most halt meg, és én képtelen lennék mással lenni – motyogta.
– Mio, annak már majdnem két éve! Senki sem várja el tőled, hogy még mindig feketében járj, és egyedül élj! Már anya is aggódik érted!
A lány zavartan túrt bele borzas hajába. Valójában ez a fekete öltözék nem volt annyira ellenére, mert legalább reggelente nem kellett azon töprengenie, hogy mit mivel vegyen fel, és a talár egyébként is mindent eltakart.
– Engem nem érdekel senki más – vonta meg a vállát. Nem igazán érezte magát késznek egy kapcsolatra, még akkor sem, ha nemsokára huszonhét éves lesz, és tényleg jó ideje egyedül van. Az elmúlt két évben hol a lelkiismeret furdalásával küzdött, hol Ron hiányzott neki annyira, hogy a szíve sajdult bele, de olyan időszakok is akadtak, amikor egyszerűen csak túlélni próbált. Bekövetkezett az is, amitől már a temetés után is tartott: megkomolyodott. Lélekben sokkal öregebbnek érezte magát, mint két éve. Sőt, ha jobban belegondol, Ron halála óta nem is nevetett. Egyszerűen semmi sem tudta jó kedvre deríteni.
Ginny szomorkásan felsóhajtott.
– Tudom, hogy Ron is biztosan azt szeretné, ha boldog lennél! – Szeme sarkában egy könnycsepp csillogott. – Nekem is borzasztóan hiányoznak a testvéreim, de a szívem szakad meg, ha azt látom, hogy te mennyire egyedül vagy!
– Ginny, én nem vagyok boldogtalan! – mondta megnyugtatóan. – Igaz, nem vagyok különösebben boldog sem, de tudod, talán most éppen erre az állóvízre van szükségem. Előbb-utóbb biztosan vágyni kezdek majd egy nyüzsgőbb életre, vagy egy társra, de most megfelel így nekem.
Remélte, hogy ez az apró füllentés megnyugtatja majd a barátnőjét. Tulajdonképpen néha érezte már, hogy jó lenne, ha lenne valaki, akivel bármiről beszélgethet, akivel együtt ehet az asztalnál, aki a társa lehet, és azt is muszáj volt bevallania magának, hogy egyre inkább hiányzik neki a gyengédség és a szex is. Előfordult, hogy néha éjszaka Ronra gondolva magához nyúlt, de ez a fajta kielégülés nem olyan volt, mint a fiúval együtt megélt szeretkezések.
Mégsem tett semmit a helyzet megváltoztatására, mert egyszerűen nem volt olyan férfi a környezetében, aki egy kicsit is felkeltette volna a figyelmét. Igaz, gyakorlatilag csak a munkahelyén találkozott egyedülálló varázslókkal, ott viszont már túlságosan jól ismert mindenkit. Aki intellektuálisan megfelelt volna neki, az nem tetszett, vagy már házas volt, aki viszont külsőre vonzó volt, azt nem igazán kedvelte. Mivel a minisztériumon kívül nem járt sehova, így a kör bezárult. Mindazonáltal az életét egyáltalán nem érezte olyan rossznak, hogy mindenáron változtatni akarjon rajta. Rengeteg ideje volt olvasni, a regényektől kezdve a szakkönyvekig mindent, beleásta magát a mágiatörténetbe, és mindent megtudott a varázsvilágról, amit csak lehetett. A könyvtára olyan hatalmasra duzzadt, hogy már kezdett kevés lenni hozzá a helyiség, és kénytelen volt tértágító bűbájt alkalmazni.
– Nos, jól van – csóválta a fejét Ginny. – Azért eljössz hozzánk vasárnap délután? Elhívom Lunát és Neville-t is, beszélgethetnénk egy jót!
– Hát persze – ígérte meg mosolyogva.
Következő hétfőn, a reggeli készülődés közben, Hermione még mindig dühös volt az előző nap miatt. Vasárnap délután ugyanis – ahogyan megígérte – elment a barátaihoz, egy kellemes beszélgetés reményében. Ginny viszont Lunán és Neville-en kívül mégiscsak meghívott még két kviddics játékost is, és mivel egyedül Hermione volt partner nélkül, a két férfi most az ő kegyeiért versenyzett. Ennek az lett az eredménye, hogy a boszorkány alig tudott szót váltani a barátaival, viszont a népszerű játék minden trükkjét megismerhette. Azt el kellett ismernie, hogy Ginny gondosan választott, mert mindkét varázsló igencsak kellemes fizimiskával rendelkezett, és furcsa mód mindkettőjükben volt valami, ami Ronra emlékeztetett. Nem is annyira a külsejükben, inkább a gesztusaikban. Mindazonáltal mindketten idegesítő fajankók voltak, és megelégedtek önmaguk dicsőítésével, normális beszélgetésről szó sem lehetett, viszont minden percét lefoglalták.
Este küldött Ginnynek egy baglyot (bár az is megfordult a fejében, hogy inkább rivallót kellene), és azon méltatlankodott, hogy majd szerez ő magának párt, ha akar, de az nem ilyen üresfejű lesz, mint a ma megismert varázslók. Erre a vörös boszorka nem sokkal később azt válaszolta, hogy nem feltétlenül gondolta azt, hogy ezekkel a férfiakkal kellene leélnie az élete hátra lévő részét, de egy kiadós szexre egészen biztosan mindegyik megfelelt volna, és mennyivel kellemesebb elfoglaltság lenne, mint leveleket írogatni.
Hermione most azt tervezte, hogy együtt ebédel Harryvel, és közben a lelkére köti, hogy megpróbálja megakadályozni Ginnyt, nehogy még egyszer ilyesmire adja a fejét. Ismerte már annyira a barátnőjét, hogy tudja, ha nem állítja meg időben, még számos ilyen, vagy hasonlóan kellemetlen estére kell felkészülnie. Ginny ugyanis, bár ezt ő letagadta volna, sokkal inkább hasonlít az édesanyjára, mint hiszi. Ha egyszer a fejébe veszi, hogy Hermionét férfiakkal kell összehoznia, akkor jaj lesz neki. Nem mintha Harry sokat tudna majd tenni az érdekében, de legalább megpróbálja, és egyébként sem fordulhat máshoz, mert ha jól sejti, Molly inkább beszállna a lánya mellé a „találjunk Hermionénak társat” projektbe, mintsem azt mondaná, hogy törődjön a saját dolgával.
Ilyen tervekkel indult tehát a munkahelyére, de aztán ez volt az a nap, amikor erre a beszélgetésre Harryvel nem került sor, viszont egészen más irányba fordult az élete.
Pontos volt, mint mindig, de mire beért a munkahelyére, már várta az üzenet a mágiaügyi minisztertől, hogy tizenegy órára az irodájában várja. Nem volt ebben semmi meglepő, Kingsley Shacklebolt máskor is hívatta már ilyen formában, bár az még nem fordult elő, hogy semmit ne közöljön vele előre. Hermione tehát leült az asztalához, és elkezdte végezni az aznapi teendőit, majd pontban tizenegy órakor kopogtatott a főnöke ajtaján.
Meglepetésére Shacklebolt nem egyedül várta, az ablak előtt ugyanis Harry Potter állt. Hermione zavartan ráncolta a szemöldökét, hiszen nehezen tudta elképzelni, milyen közös ügyük lehet nekik, hármójuknak. Természetesen a mágiaügyi miniszter Harrynek is a főnöke volt, de a lány csak ritkán botlott olyan ügyekbe, amikhez egy aurornak, pláne azok főnökének köze lenne. Sőt, ha jobban belegondolt, még egyáltalán nem volt ilyen eset, már csak a munkájából kifolyólag sem. Hermione ugyanis azzal foglalkozott, hogy biztosítsa minden varázslény és varázsló jogait. Ha bárkivel vagy bármivel, legyen az házimanó, mágus, vagy akár egy kentaur, jogtalanság fordult elő, hozzá bízvást fordulhatott, mert minden igazságtalanságot alaposan kivizsgált. Ugyanakkor már a megelőzésre is nagy hangsúlyt fektetett, rendszeresen adott ki közleményeket, melyekben ismertette az egyes varázslények jogait és kötelességeit. Imádta ezt a munkát, igazán neki való volt.
Miután becsukta az ajtót, Shacklebolt és Harry elvégzett néhány védő varázslatot, mire Hermione még jobban elképedt. Tudta, hogy a minisztérium nagyon komoly védelem alatt áll, és hogy a miniszter irodája szinte a legbiztonságosabb az egész épületben, így aztán el sem tudta képzelni, hogy mi szükség van az újabb megerősítésre. Mikor befejezték, a miniszter intett a lánynak, hogy foglaljon helyet, majd ő is az asztala mögé ült, Harry pedig visszatért az ablak elé, de most már a szoba felé fordult. A helyiségben tapintani lehetett a feszültséget.
– Remélem, jól telt a hétvége, Hermione! – szólalt meg Shacklebolt, és a hangja semmit nem árult el, nyugodtan zendült, mint mindig.
– Remekül – válaszolta a lány, és szúrósnak szánt tekintetet vetett Harry felé, akinek az arcát erre enyhe pír futotta át, és bocsánatkérő grimaszt vágott.
A miniszter nem adta jelét, hogy észrevette az apró közjátékot, de Hermione ismerte már annyira, hogy tudja, a mágus figyelmét semmi sem kerülheti el. Egy pillanatra kutatva nézett a lányra, de inkább úgy, mintha fel akarná mérni. Hermione kényelmetlenül érezte magát a pillantás súlya alatt. Nem tudta, hogy mire számítson, de egyre inkább úgy tűnt, komoly dologról lesz szó. Végül a két varázsló összenézett, azután Shacklebolt szólalt meg.
– Mindenekelőtt szeretném, ha tisztáznánk valamit. Hermione, azért hívattalak ide, mert szeretnélek megbízni egy feladattal. Azt tudnod kell, hogy nem lesz könnyű, és segítséget sem adhatok melléd, az viszont elképzelhető, hogy nem lesz teljesen veszélytelen. Mivel a saját munkakörödhöz egyáltalán nem kapcsolódik, semmilyen formában sem, ezért természetesen mondhatsz nemet is a megbízatásra. Biztosíthatlak, hogy a döntésed semmiféle negatív hatással nem lesz a további előmeneteledre. Azonban, mivel a küldetés szigorúan titkos, ha a válasz, amit még most itt, ebben a szobában meg kell majd hoznod, nemleges, nos, abban az esetben alkalmaznom kell a felejtésátkot. Természetesen kizárólag csak a most elhangzó dolgokra vonatkozóan – tette még hozzá a mágiaügyi miniszter.
Hermione agyában sebesen száguldoztak a gondolatok. Titkos és esetleg veszélyes megbízatás? Mi lehet az? És miért éppen rá gondoltak? Egyáltalán, miért van itt Harry? A felejtésátoktól ugyan kissé visszarettent, de azt is tudta, hogy ha valaki, akkor Shacklebolt egészen biztosan képes úgy végrehajtani, hogy ne történjen semmi baj, és tényleg csak az itt elhangzottakra vonatkozzon.
– Miről lenne szó? – kérdezte.
– Fel kellene kutatnod egy személyt, akiről nem tudjuk pontosan, hogy hol van – válaszolta a miniszter.
– Egy varázslót? – érdeklődött.
– Igen – hangzott a válasz.
– De én hogyan tudnám megtalálni? – vetette közbe.
– Nagyjából azért tudjuk, hogy hol lehet – szólt közbe Harry. Ellépett az ablaktól, és közelebb jött az asztalhoz. Leült a harmadik székre, és úgy helyezkedett el, hogy mind a lánnyal, mind az idősebb varázslóval szemben legyen. Hermione még nem látta ilyennek a barátját. Mintha egy pillanat alatt céltudatosabbá, komolyabbá és karizmatikusabbá vált volna. Most már világos lett a lány számára is, hogy miért alkalmas az aurorok parancsnokának. Persze nyilván eddig is tudta, hogy az, mégis meglepő volt Harryt munka közben látni. – Tudjuk, hogy a kontinensre ment, és azt is, hogy melyik országban van, nagyjából még a várost is sejtjük, bár több lehetőség is szóba jöhet.
– Veszélyes? – Nem tudta, miért éppen ez a kérdés jött az ajkaira.
– Nem – rázta meg a fejét azonnal Harry. – Viszont elképzelhető, hogy az illető veszélyben van. Ha helyesek a ma reggel kapott értesülések, akkor nagy valószínűség szerint meg akarják ölni.
– De én nem tudom megvédeni!
– Nem is kell – mosolygott a barátja –, neked csak figyelmeztetned kell a veszélyre, és visszahívni Angliába, ahol már a mi oltalmunk alatt állhat.
– Miért nem te, vagy valamelyik auror megy? – kérdezte. Nem értette, miért kell ő ehhez a feladathoz? Ő csak egyszerű minisztériumi alkalmazott, nyilván lennének a feladatra sokkal megfelelőbb varázslók is.
– Ebben az esetben nem bízhatunk senki másban – szólalt meg Shacklebolt. – Az ügy rendkívül kényes, ráadásul egy auror megjelenése túl feltűnő lenne.
– Ha én mennék, az biztosan gyanút keltene. Ahelyett, hogy figyelmeztetném a veszélyre, inkább én sodornám bele – ingatta a fejét a barátja.
– Aurort tehát nem küldhetünk, a lebukás veszélye miatt – folytatta a miniszter. – De egy egyszerű minisztériumi alkalmazott, aki már évek óta nem volt szabadságon, és végre vakációra indul, az talán nem gyanús. Természetesen nem kell hozzá felhasználnod a szabadságodat, de jobb, ha mindenki úgy tudja majd, hogy üdülni mentél.
– Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e erre a feladatra – szabadkozott bizonytalanul.
– Hermione, mind tudjuk, hogy nélküled valószínűleg nem sikerült volna leszámolni Voldemorttal – válaszolta bátorítóan Shacklebolt. – Biztosak vagyunk benne, hogy nem találhatnánk nálad megfelelőbb embert.
– Ráadásul, ennél a feladatnál inkább az agyafúrtság, a leleményesség számít – folytatta Harry –, benned pedig mindkettő megvan, hogy megtaláld az illetőt.
– De mégis kit kellene megkeresnem? – kérdezte, hiszen erről eddig nem volt szó.
– Mielőtt a név elhangzana, tudnunk kell, hogy mi a válaszod – felelte a mágiaügyi miniszter. – Még véletlenül sem szeretnénk kockázatot vállalni.
– Értem – bólintott a lány. Valójában nem teljesen értette, inkább csak elfogadta. – Kaphatok néhány percet, hogy átgondoljam?
– Hogyne! Addig magadra hagyunk – mondta Shacklebolt, és intett Harrynek.
Miután becsukták maguk mögött az ajtót, Hermione felállt, és az ablakhoz lépett. Kinézett az elvarázsolt ablaküvegen, és egy temetőre látott rá. Valahol a sorok között ott volt Ron sírja is. Mély sóhaj szakadt fel a lány torkából.
Természetesen tisztában volt vele, hogy az ablak mágikus tulajdonsággal rendelkezik, és azzal is, hogy nem a valóságot, hanem mindenkinek mást mutat. De azt hitte, ha kinéz, akkor valamiféle segítséget kap arra nézve, hogyan döntsön. Nézte a sírokat, és könnyek folytak le az arcán. Ezzel egy időben odakint is elborult az ég, és esni kezdett az eső, szürkén csapkodva a márványlapokat.
Ahogy ott állt, egyszerre belé nyílalt a felismerés: amit az ablakon keresztül lát, az az élete! Éppen ilyen szürke, sivár és halott. Meg kellett kapaszkodnia az ablakpárkányban, mert hirtelen megszédült. Mire összeszedte magát, döntésre jutott. Elfordult az ablaktól, és azon kezdett töprengeni, vajon Harry mit látott, amikor kinézett?
Néhány perc múlva halkan kopogtattak, aztán a két varázsló belépett.
– Vállalom! – közölte velük határozottan.
Harry megkönnyebbülve rámosolygott, Shacklebolt pedig kezet rázott vele.
– Tehát, kit kell megtalálnom? Ismerem?
– Igen, ismered – válaszolta Harry, aztán a mágiaügyi miniszterre nézett, mire az bólintott, és végre felvilágosította.
– Perselus Pitont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése