Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 01. A temetés

01. fejezet - A temetés


     A temetés napján dermesztő hideg volt, és erős, sarkvidéki szél fújt. Az eső is szemerkélt, mintha az ég is Ront siratta volna. A megjelent varázslók fázósan húzták össze magukon vastag, téli talárjaikat.
Hermione Mrs. Weasley és Harry között állt, és úgy érezte, az időjárás olyan, mint ahogyan jelenleg ő érzi magát. Az ólmos szürkeség, mintha a benne lévő fájdalmas sivárságot mutatná, az eső az arcán szabadon lefolyó könnyeket, a csontig hatoló hidegtől pedig alighanem már sosem melegszik fel.
Csak állt némán, és támogatta a zokogó Mollyt, aki újabb fiát veszítette el.
A koporsót leeresztették, a szertartást végző varázsló néhány pálcasuhintással betemette a sírt, és a temetésnek vége lett. Még néhányan odajöttek a Weasley családhoz kifejezni a részvétüket, aztán elindultak hazafelé. Hermione még egy darabig ott akart maradni, mert szinte csak most fogta fel, hogy valójában mi történt.

     Eddig nem láthatta Ron testét, vagy legalábbis azt, ami a robbanás után maradt belőle, de mostanra a temetést előkészítő mágusok helyrehozták annyira, hogy meg lehetett nézni a koporsóban.
Nem volt szép látvány. A varázslók valószínűleg minden tudásukat felhasználták, de még így is látszott, mekkora kárt tett a detonáció, és hogy Ronnak esélye sem volt.
Pedig mennyire örült Hermione, amikor a fiú bejelentette, hogy mégsem akar auror lenni, hanem inkább beszáll a bátyja üzletébe! Végre nem kellett állandóan attól rettegnie, hogy megsérül!
Volt is néhány csodálatos évük, és már az esküvőt tervezték, amikor Ron úgy gondolta, kifejleszt egy új terméket. „Nagy durranás lesz!” – mondta neki azon az utolsó reggelen, és az is lett, csak nem úgy, ahogyan a fiú kitalálta.
Mi lesz most velem, nélküled? – tette fel magában némán a kérdést. Mihez kezdek most?
Fogalma sem volt róla, egyszeriben tanácstalannak érezte magát. Pedig Hermione Granger mindig tudta, mit kell tenni, de mostanra mintha elfogyott volna a tudománya.
Erre a helyzetre semmit sem ajánlottak szeretett könyvei.
Legszívesebben üvöltött volna, kócos haját tépkedve, jajveszékelve, de csak állt, mozdulatlanul, mint egy szobor, és próbálta megérteni, megemészteni a benne dúló kettősséget. Összeegyeztetni a mindig higgadtan álló Hermionét a benne kétségbeesetten sikoltozó menyasszonnyal.

Nézte a sírhalmot.
Elvesztettem Ront – gondolta –, és vele együtt a fiatalságomat is!
Tudta magáról, hogy már gyereknek is koravén volt, és hogy az életében a vidámságot, és könnyedséget a fiú jelentette. Nélküle az egész semmivé fog foszlani, és itt marad majd alig huszonöt évesen, öreg lélekkel. Mindenki meglepődött, hogy végül a vörös hajú barátjával alkottak egy párt, de aki közelről ismerte őket, az tudta, mennyire jótékonyan hat a komoly Hermionéra Ron, akinek viszont sosem nőtt be a feje lágya. De most az ő lángvörös vidámsága nincs többé.
A lány odabenn tovább sikoltozott.

     Néhány órát biztosan állt így, mozdulatlanul, mert már sötétedett, amikor valaki mellé lépett.
– Haza kellene mennünk, teljesen át fogsz fagyni – mondta halkan Harry.
Hermione gépiesen oldalra fordította a fejét, és belenézett a fiú szomorú szemeibe.
– Nem akarok – válaszolta, és a sírhalomra nézett. – Nekem mellette a helyem.
– Neked az élők mellett van a helyed – ingatta fejét a fiú. – Gyere el az Odúba, várnak téged.
A lány megrázta a fejét.
– Nem! Nem szeretnék most velük lenni.
– Pedig talán jót tenne – mondta halványan mosolyogva Harry. – Amikor eljöttem, éppen Ron gyermekkori csínytevéseiről volt szó.
– Biztosan volt néhány – válaszolta, és kissé felderült az ő arca is. Eszébe jutott, mikor először meglátta a vonaton, akkor is éppen maszatos volt a fiú orra.
– Mrs. Weasley is örülne – próbálta a barátja kihasználni a pillanatnyi megingást.
– Tudom, de én most egyedül szeretnék maradni – válaszolta neki.
– Haza mész? – adta fel végül Harry a meggyőzést.
– Igen – bólintott.
– Veled tarthatok? – kérdezte a fiú. – Megbeszéltem Ginnyvel, hogy talán ma nem megyek haza, úgyhogy az Odúban alszik.
Hermione bizonytalanul nézett a varázslóra. Nem szeretett volna most a Weasley családdal lenni, mert túl sokan vannak, és biztosan vigasztalni akarnák őt, de a lány most nem erre vágyott. Egyedül akart lenni, hogy megpróbáljon rendet tenni magában, ugyanakkor, ha jobban belegondolt, félt is ettől az egyedülléttől.
– Jól van – egyezett bele végül.
Haza hoppanáltak az egykor Ronnal közös otthonukba. A kis ház London egyik nyugodt, csendes külvárosában állt, közösen vették abból a pénzből, amit a díj mellé a minisztériumtól kaptak a Voldemort elleni küzdelemben nyújtott segítségükért. A boszorkány egy belvárosi lakást szeretett volna, de Ron el sem tudta képzelni, hogy az Odú után ne kertes házban éljen. Végül megtalálták ezt a helyet, és mindketten azonnal érezték, hogy itt a helyük, ez lesz az otthonuk, és később imádtak itt élni.

     Hermione most valahogy furcsán idegennek érezte magát a saját házában. A konyhába ment, készített egy jó, forró teát, közben pedig Harry fellobbantotta a lángot a kandallóban. A varázsló jól kiismerte magát, hiszen Ginnyvel együtt gyakran vendégeskedtek náluk, néha egész hétvégéket töltöttek ott.
– Tessék! – nyújtotta át neki az egyik bögrét, aztán a lány egy jó vastag pléd társaságában bevackolódott a fotelba. Kortyolt néhányat az italból, és érezte, ahogyan a forróság jótékonyan szétáradt átfagyott testében. Ahelyett azonban, hogy felmelegítette volna, vacogni kezdett, és rázta a hideg.
Harry is elhelyezkedett, aztán lopva őt tanulmányozta.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte kisvártatva.
– Csak nagyon átfagytam – intett nemet a fejével.
– Elég hideg van mostanában – válaszolta a barátja.

     Hermione bólintott, és elgondolkodva nézett a fiúra. Nem is fiú már, inkább férfi. Az elmúlt években az arca csontosabb lett, a megjelenése határozottabb, és jó kondícióban volt, ahogyan egy aurornak lennie kellett. Kevéssé hasonlított ahhoz a Harryhez, akit a Roxfortban megismert. Leemelte tekintetét róla, és a kandallót kezdte figyelni, amiben vidáman pattogott a tűz. A lángokról azonnal Ron jutott az eszébe, talán azért, mert hasonló árnyalatú volt a haja. Szomorkás mosollyal emlékezett arra az éjszakára, amikor idekötöztek. Akkor még elég kevés bútoruk volt, nem volt ágyuk sem. Leterítettek néhány plédet a kandalló elé, hogy azon aludjanak, de végül a fél éjszakát végigszeretkezték. Élete egyik legromantikusabb estéje volt. Hermione szerette, hogy Ron olyan csodálattal érintette mindig a testét, mintha nála szebbet még soha nem látott volna. Talán így is volt, hiszen mindketten kezdők voltak a nemi életben – jött rá. Eszébe jutott, milyen zavarban voltak, amikor először lefeküdtek egymással. Kicsit olyan volt, mintha egy testvérrel lettek volna együtt, de aztán Ron megjegyezte, hogy még szerencse, hogy Hermione haja nem vörös, elnevették magukat, és ezzel túl is lendültek a kínos részen.
Vajon Harry és Ginny is ezt érezték? – töprengett. Aztán rájött, hogy nem valószínű, hiszen ők korábban nem voltak annyira közeli barátok, mint ő és Ron. Ráadásul Ginnynek mindig is tetszett Harry, és a fiúnak is mást jelentett Ron húga.
– Ginny hogy viseli? – kérdezte hirtelen. – Nem kellene, hogy mellette legyél?
– Nem, dehogy – válaszolta gondolkodás nélkül Harry. – Ő most jó helyen van, az Odúban ott az egész család, együtt emlékeznek Ronra. – Kicsit elhallgatott, aztán folytatta. – De azt is megértem, hogy te nem akartál velük lenni. Tudod, nekem is jobb most itt, mint velük.
– Igazán? – kapta fel a fejét Hermione. – Miért?
– Itt valahogy közelebb érzem magamat Ronhoz - mondta halkan a fiú. – Az élete nagyobb részét az Odúban töltötte, de amikor ma, a temetés után bementem a régi szobájába, valahogy idegennek tűnt. De most, ebben a házban olyan, mintha ő is itt lenne velünk.
– Már itt volt az otthona – magyarázta a lány könnybe lábadt szemmel. – Boldogok voltunk.
Harry csak bólintott, és hamarosan az ő arca is nedvességtől csillogott. Hermione ritkán látta a fiút sírni, úgyhogy felállt a fotelből, mellé ült a kanapéra, és átölelte. Harry, mintha csak erre várt volna, beszélni kezdett.
– Nem tudom, mi lesz velem nélküle! Mióta az eszemet tudom, Ron mindig mellettem állt. Ő volt a legjobb barátom, vagy inkább az egyetlen! Ne haragudj, Hermione, nem akarlak megbántani, hiszen te is a barátom vagy, de Ron más, hiszen ő is fiú volt. Ugye érted? - nézett rá könyörgőn Harry.
– Hát persze – válaszolta Hermione. – Én is ezen gondolkodtam ma, a temetés után. Tudod, Ron olyan volt nekem, mint azok a lángok – bökött fejével a kandalló felé –, felmelegített. De most... – Nem folytatta. Nincs többé Ron, nincs többé vörösen táncoló tűz az életében.

Egy darabig egymást ölelve hallgattak, aztán Harry megrázta a fejét.
– Hogy tehetted ezt velünk, Ron? – kérdezte hangosan. – Mit akartál bizonyítani?
– Én vagyok az oka – közölte Hermione alig hallhatóan.
– Te? De hát miért? – nézett rá értetlenül a varázsló.
A lány egy darabig némán ült, és magában idézte vissza, hogy mi is történt annak a végzetes napnak a reggelén. Azóta már számtalanszor visszajátszotta magában, és az önvád egyre inkább erősödött benne. Eddig nem mondta el senkinek, de már nem bírta tovább, annyira nyomta a lelkét. Talán megmenthette volna Ron életét, ha..,
– Nem figyeltem oda rá – kezdett bele. – Aznap reggel, miután felébredtünk Ron beszélt nekem arról, hogy készül valamire. A konyhában voltam, és reggelit készítettem. Ron bejött hozzám, felült az asztalra, és azt mondta, mire George visszajön Angelinával az üdülésből, addigra készen lesz vele. Csillogó szemmel mesélte, hogy milyen nagy durranás lesz, de én igazából oda sem figyeltem. Tudod, a Minisztériumban volt egy elég súlyos ügyünk, és én már reggel is csak azon töprengtem. Akkor jutott eszembe a megoldás, és arra gondoltam, hogy talán ha beválik az ötletem, akkor majd előléptetnek. – Most már szörnyen kicsinyesnek tűnt. Hiszen a Mágiaügyi miniszter egyik közvetlen alkalmazottja, ami huszonöt évesen nem kis dolog. De hát, ő mindig is többet akart. – Csak bólogattam, aztán amikor megláttam, hogy Ron az asztalon ült, akkor elkezdtem vele vitázni, hogy hogyan képzeli ezt, ő pedig azt mondta, imádja, amikor mérges vagyok, és megcsókolt. Később már nem esett szó az új termékről, nekem pedig eszembe sem jutott rákérdezni. Nem igazán érdekelt. Pedig, ha érdeklődtem volna, akkor talán rájöhettem volna, hogy az a vegyület, akkora mennyiségben, fel fog robbanni.
Hermione a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Most, hogy kimondta, már biztos volt benne, hogy megmenthette volna Ron életét, ha aznap reggel figyel rá. De nem tette, és most már nem tudja jóvá tenni, vagy visszacsinálni a múltat.

     Mikor kisírta magát, ránézett Harryre, és várta az ítéletet. Vajon szóba fog még vele állni, azok után, hogy megmenthette volna a barátja életét, de nem tette? Meglepetésére Harry úgy tűnt, zavarban van.
– Ha te vagy az oka, akkor legalább annyira én is az vagyok – mondta, miután megköszörülte a torkát.
– Ezt hogy érted? – csodálkozott Hermione.
Harry egy hatalmasat sóhajtott, aztán hozzákezdett.
– Találkoztunk a halála előtti nap. Az volt megbeszélve, hogy a Foltozott Üstben megiszunk néhány vajsört, miután bezárta az üzletet. Ő már ott volt, mire odaértem, mert engem feltartóztattak. Információt kaptam Augustus Rookwoodról, és egész idő alatt az járt a fejemben, hogy talán végre elkaphatjuk.
– Rookwood él? – döbbent meg Hermione.
– Nem tudjuk, mi lett vele, de mivel holttestet nem találtunk, úgy kell kezelnünk az esetét, hogy csak eltűnt. Rajta van a körözési listán is.
– Értem – bólintott a boszorkány.
– Ron nekem is elmondta, hogy egy új terméket fejleszt – folytatta Harry –, sőt, el is hívott, hogy menjünk el a varázsvicc boltba, és a hátsó helyiségben megmutatja. De én nem figyeltem rá. Végig azt tervezgettem, milyen módon tudjuk legjobban felhasználni a kapott fülest. Az ajánlatot visszautasítottam, megittam a sörömet, aztán visszamentem a minisztériumba, hogy beszéljek Shacklebolttal. Ha akkor figyelek Ronra, és megnézem, hogy mit fejleszt, talán figyelmeztethettem volna.
A varázsló belekortyolt a teába, aztán letette a bögrét az asztalra.
– Nincs valami erősebb italod? – kérdezte.

     Hermione nem válaszolt, csak némán a konyhába ment, és elővette azt az üveg Lángnyelvet, amit azért tartottak otthon, hogy a vendégeket legyen mivel kínálni. Ron ugyanis inkább a vajsört szerette, a boszorkány pedig csak ritkán ivott meg egy-egy pohárka manóbort. Most azonban két pohárral ment vissza a nappaliba, és mindkettőjüknek öntött az erős italból. Harry szó nélkül vette el, és egy hajtásra meg is itta. Hermione újra töltötte a fiú poharát, aztán ő is ivott a sajátjából.
– Szegény Ron – mondta utána – te voltál a legjobb barátja, én a menyasszonya, és hagytuk meghalni.
– Gondolod, hogy tudtunk volna rajta segíteni? – kérdezte Harry az újabb ital után. – Én lehet, hogy nem is jöttem volna rá, hogy amit tervez, annak ez lesz a vége! Neked pedig talán el sem mondta volna, hogy pontosan mit csinál, hiszen neked is folyton bizonyítani akart! Fogalmam sincs, hogy miért, de mindig úgy gondolta, hogy ő nem elég jó hozzánk!
A lány is megitta az italát, csak azután válaszolt.
– Talán igazad van. Tudod, én sosem éreztem magam kevesebbnek nálatok, és persze tisztában voltam vele, hogy te vagy a kis túlélő, és azt is tudtam, hogy egyszer nagy tetteket fogsz véghezvinni, de ezek a dolgok sosem zavartak. Egyszerűen csak örültem, hogy a barátaim vagytok, később pedig igyekeztem, hogy legjobb tudásom szerint segítselek. De Ron, ő mindig más volt – ingatta a fejét. – Emlékszel, amikor ott hagyott bennünket az erdőben? Majdnem összeroppantam miatta! – Hermione zokogni kezdett, Harry pedig a hátát simogatta.
– Persze, hogy emlékszem – válaszolta –, ahogyan arra is, hogy milyen sokáig haragban voltunk, amikor a Trimágus tusa zajlott.
– Nem tudom, miért volt ilyen? – kérdezte, mintegy magától a lány. Ron tényleg egész életében kisebbségi komplexussal küzdött, még akkor is, amikor már ők ketten együtt voltak. Auror nem akart lenni, mert – mint arra Hermione rájött – nem akart örökké Harry Potter árnyékában élni. Az üzlet ugyan jól ment, de az már akkor is bejáratott volt, amikor Ron csatlakozott George-hoz. Valószínűleg ezért érezte úgy, hogy új terméket kell fejlesztenie, és talán igaza volt Harrynek, őt nem avatta volna be Ron a részletekbe. Nem akarta volna, hogy beleszóljon.

Miközben Hermione így tépelődött magában, Harry kiöntötte magának a harmadik pohár italt is. A lány máskor kifejezte volna a nemtetszését, de most tudta, mindkettőjüknek szükségük van az alkohol adta őszinte beszélgetésre.
– Szerinted miért volt ilyen? – kérdezte hirtelen Harry. - Egész életemben vigyáznom kellett arra, hogy meg ne sértsem valamivel Ront.
– Talán azért volt, mert a Weasley családban ő volt a legkisebb fiú, de közben mégis ott volt Ginny, aki miatt mégsem lehetett ő a legifjabb – töprengett a boszorkány. – Nem tudom, nekem nincsenek testvéreim.
– Én pedig Dudley mellett labdába sem rúghattam a nénikémnél – vonta meg a vállát Harry. – Mindig irigyeltem azt a nagy, összetartó családot.
-–És bármilyen sokan is voltak, még mindig adódott közöttük hely, számunkra is – mosolyodott el a lány.
– Igen – hagyta jóvá a fiú. – Tudod, Hermione, nagyon szerettem Ront, soha többet nem lesz olyan barátom, mint ő volt. De hidd el nekem, nem mi tehetünk a haláláról. Nem tudtuk volna megakadályozni.
– Igen, azt hiszem, igazad van - mondta végül a lány.
– Mihez fogsz kezdeni? – kérdezte Harry.
Hermione egy darabig nem válaszolt, csak nézett maga elé.
Aztán megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs.