Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 12. Vitás kérdések

12. fejezet - Vitás kérdések 


– Vissza kell menned Londonba!
– Miért? – kérdezte értetlenül.
Piton arca kifürkészhetetlen volt.
– Rookwood itt van a városban – mondta olyan hangsúllyal, mintha az időjárásról csevegnének.
– Honnan tudod?
– Láttam – válaszolta a férfi.
– Nem érdekel! – jelentette ki.
– Veszélyes lenne a továbbiakban itt maradnod.
– Neked is vissza kellene jönnöd – mondta. – Shacklebolt...
– Nem! – szakította félbe a varázsló. – Nem érdekel, Shacklebolt mit üzent. Megoldom egyedül is, de most mindent el kell mondanod, amit tudsz.
– A miniszter mondta, hogy lesznek kérdéseid – mosolygott halványan Hermione, aztán elmondott mindent, amit Shacklebolttól hallott.
– Tehát, mielőtt megölöm Rookwoodot, meg kell tudnom, hogy Lucius van-e a háta mögött, mert ez nem egyértelmű.
– Így van – bólintott a lány. – De mi a bizonyíték, hogy majd az igazat mondja?
– Elfelejted, hogy legilimentor vagyok – mondta Piton.
– Nálam sem működött – vágott vissza.
– Néhány korty veritaserum is megteszi, de egyébként Rookwood fejében úgy olvasott Voldemort, mint egy nyitott könyvben. – Ahogyan ezt mondta, a férfi a karjára pillantott, ahol a sötét jegy volt. Aztán egy öntudatlan mozdulattal keresztbe fonta a mellkasa előtt, és tűnődve a lányra nézett. – Téged viszont valaki okklumenciára tanított!

A boszorkány elmosolyodott.
– Igen, Harry ragaszkodott hozzá, mielőtt elindultam.
– Potter tanított meg rá? – suhant át a csodálkozás a Perselus arcán. – Tehát ő is tud az útról?
– Hát persze, hogy tud! Ő az aurorok parancsnoka! – mondta Hermione büszkén.
– Potter, na persze! – morogta Piton, mintha egy csúszómászó nevét ejtette volna ki.
– Nagyon is jól végzi a munkáját! – jelentette ki a lány, némi sértődöttséggel a hangjában.
– Annyira, hogy téged bíz meg azzal, hogy keress meg, nem pedig egy képzett aurort – mondta gúnyosan a férfi.
– Megtaláltalak, nem igaz? – vágott vissza.
– De igen, viszont ha auror lennél, esetleg a hasznodat is vehetném!
– Te is tudod, hogy mindig, mindenben segítettem Harryt és Ront. Soha nem hagytam őket cserben – válaszolta mérgesen.
– Igen, tisztában vagyok vele, hogy az a két ütődött semmire sem ment volna nélküled, de ez most egy másik helyzet.
– Amennyiben? Én szívesen segítek neked, Perselus!
Piton arca zárkózottá vált, úgy válaszolt.
– Azzal segítesz a legtöbbet, ha szépen visszatérsz Londonba, és nem nekem kell még téged is megvédenem – közölte.
Hermione látta, hogy egy idős nő a kirakatot nézegeti, tudta, hogy hamarosan be fog jönni.
– Emlékeztetnélek rá, hogy én itt a szabadságomat töltöm, nyaralok. Addig maradok, ameddig akarok, és nincs szükségem védelemre! – Olyan mérges volt, és annyira sértődött, hogy mikor már a kilincsen volt a keze, hozzátette: – Legkevésbé a tiédre!

Felfuvalkodott mardekáros! – dühöngött magában az utcán.

***

Piton csak nézte az ajtót, amit Hermione – cseppet sem finoman – bevágott maga után.
– Meggyógyult, kedveském? – nézett rá egy mosolygós, ráncos arc.
– Igen, Kovács néni, már jól vagyok! – Az idős asszony az egyik legrégebbi visszajáró vevője volt. Bár legelső alkalommal jól összevesztek – a nő természete sem volt egyszerű eset – a hosszú évek alatt már egészen szimpatikussá vált neki, talán azért is, mert mint kiderült, kollégák, ugyanis valaha kémia tanár volt. – A szokásost?
– Nem, kedvesem, a héten már megvettem, mikor az a kedves ifjú hölgy volt itt. Ma csak azért jöttem be, hogy megnézzem, jobban van-e?
– Nos, jól vagyok – mondta bizonytalanul. Nem tudta hová tenni, hogy valakit érdekel a hogyléte. – És Kovács néni?
– Ó, én remekül! – Az öreg hölgy szemei huncutul nevetni kezdtek. – Azt ugyan várhatják, hogy én áttegyem székhelyemet a másvilágra!
Piton elmosolyodott. Tudott az idős asszony küzdelméről a rokonokkal szemben, akik már régen öregotthonba adták volna, hogy a belvárosi házát megszerezzék.
– Ennek örülök – válaszolta, aztán önkéntelenül megint az ajtó felé pillantott.
– Ne aggódjon, fiam! Majd lecsillapodik a kis hölgy, ha szereti magát, úgyis megbékél.
– Ó, félreérti, mi nem... ő csak egy régi ismerősöm! – sietett tisztázni a helyzetet.
– Hát persze, kedvesem! – Úgy tűnt, Kovács néni egy szavát sem hiszi el. – No, nekem mennem kell. Örülök, hogy jobban van!

     Piton újra magára maradt az ajtóval, amit ismét fixírozni kezdett, mintha attól visszajönne Granger. Persze az még jobb lenne, ha már visszahoppanált volna Londonba.
Kellemesen érezte magát a lánnyal, sőt a legszórakoztatóbb nőszemély volt, akit eddig ismert – talán még Lilyt is beleértve –, de veszélyes lenne itt maradnia, és nem csak Rookwood miatt. Érezte, hogy óriási önuralom kellett ahhoz, hogy nemrég ne csókolja meg a vállát. Már a reggeli bikinis bevonulása a strandra is kissé kiverte a biztosítékot, de az, hogy a meztelen hátát kellett krémmel kenegetnie, az már majdnem túl sok volt számára, még szerencse, hogy jött az a vevő, és volt ideje összeszedni magát.
Vajon Hermione mit érzett? – töprengett. Látta, hogy az érintése nyomán libabőrös lett, és a halk sóhajt is hallotta, de nem volt benne biztos, hogy a lány szívesen venné a közeledését. Hiszen mégiscsak a tanára volt egykor, és húsz évvel idősebb is nála. Ugyanakkor már rég nem tanítja, és a korkülönbség akkor egyiküket sem zavarta, amikor még muglinak hitték egymást. Ráadásul már nem is lány, hanem gyönyörű, fiatal nő – jutott eszébe az úszástól kipirult boszorkány arca.
Vajon Kovács néni miből gondolta, hogy közük van egymáshoz? Hiszen együtt nem is látta őket, leszámítva Hermione előbbi kirohanását.
Persze nagyon is szívesen ágyba vitte volna a lányt, ha valaki másról lenne szó. De éppen Hermione Griffendél Büszkesége Granger? Na, azt már nem, szó sem lehet róla!

     Félretett magában mindent, és aznap már kizárólag a vevőkkel, és a rendeléseikkel foglalkozott. Azt azért kénytelen volt észrevenni, hogy egyrészt a vevőknek – akik találkoztak Grangerrel – szimpatikus volt a „helyettesítő lány”, másrészt mégiscsak lehetett abban valami, amit Hermione a strandon mondott reggel. Természetesen tudta, hogy a muglik megbecsülik, de úgy gondolta, ez leginkább a tudásának szól, ami persze még mindig jóval több, mint ami a varázsvilágban a részéül jutott. De ma hárman is megkérdezték, hogy jól van-e már, és azt is látta, hogy nem felületes az érdeklődés. Ez a gondolat felderítette.

     Délelőtt még úgy tervezte, hogy otthon fog ebédelni és vacsorázni is, de aztán a nap végére kedve támadt kimozdulni. Este hét körül, mikor már nem volt olyan meleg, elindult a Kis-Dobó tér felé. Az egyik borozóba tartott, ahol könnyű vacsorára is volt lehetőség. Lassan sétált felfelé, és nézelődött. Tudatosan visszatartotta a gondolkodást, és csak élvezte a kellemes, nyári estét. A téren álló pavilont ilyenkor zenészek veszik birtokba, és ez ma sem volt másként. Már a hídról hallotta a dallamos jazz zenét, ráadásul kiváló előadásban.
Aztán mégsem úgy alakult ez az este, ahogyan tervezte.

Bosszúsan vette észre, hogy a Szenátor-ház egyik asztalánál Hermione ül.
– Mit keresel itt? – kérdezte tőle.
A lány felemelte a szemöldökét.
– Neked is szép estét, Perselus!
– Nem válaszoltál a kérdésemre!
– Mégis mit keresnék egy étteremben este fél nyolckor? Természetesen vacsorázom – közölte.
– Parancsoljon az itala, hölgyem! – tett le a pincér egy nagy pohár limonádét Hermione elé, aztán Pitonra nézett. – Önnek is hozzak étlapot?
A varázsló látta, hogy a boszorkány tiltakozni akar, úgyhogy gyorsan megelőzte.
– Igen, köszönöm! – válaszolta, és azonnal le is ült.
A lány alig észrevehetően felvonta a vállát, mintha beleegyezett volna.
– Inni mit hozhatok? – kérdezte a pincér, miközben elé is tett egy étlapot.
Piton egy pohár bort kért, aztán lapozni kezdte a menüt.

Nem igazán tudta, hogy miért ült ide, és nem oda, ahova eredetileg tartott. Talán azért, mert látta, hogy Granger nemmel akart válaszolni a pincér kérdésére, ő pedig bosszantani akarta.
– Azt hittem, már Londonban vagy – jegyezte meg.
– Nos, amint látod, tévedtél!
A pincér közben meghozta a bort, és felvette az ételekre vonatkozó rendelésüket. Piton jólesőn belekortyolt a hűvös italba, és kissé megenyhült a lány iránt.
– Veszélyes itt lenned – mondta jó szándékúan.
Hermione az arcát fürkészte, és csak néhány pillanat múlva válaszolt.
– Tudod, mikor a Roxfortba kerültem, csak egy átlagos diák voltam, aki szeretett tanulni, és imádta a könyveket. Aztán olyan barátaim lettek, Harry és Ron, akik néha talán maguk is keresték a veszélyt, de leginkább az találta meg őket. Harry minden évben azzal a reménnyel érkezett, hogy hátha végre lesz egy nyugodt éve – mosolyodott el. – Végül a Voldemort halála utáni utolsó évben adatott ez meg, de akkor már semmi sem volt olyan, mint régen. Már nem voltunk gondtalan gyerekek, az előző évek mindenkiben nyomot hagytak. Meghaltak barátok, rokonok, nem volt ott az iskolában Dumbledore, és te sem.
Piton elhúzta a száját.
– Gondolom, mennyire hiányoztam – szólt közbe.
– Pedig így van – mosolygott rá a lány. – A Roxfort nem volt az igazi Piton professzor nélkül, akitől bár néha rettegtünk, de vele volt teljes az iskola. Mi soha nem akartunk hősködni, valójában sokkal terhesebb volt az egész, mint hinnéd. Néha borzasztóan nehéz volt, és olyan is előfordult, hogy legszívesebben nem törődtem volna az egésszel, csak éltem volna a saját kis életem. De egyszerűen nem tehettünk mást. Voldemort élt, és hatalomra éhes volt. Ron elvesztette miatta a testvérét, Harry a szüleit és a keresztapját, és az én szüleim, bár élnek, de már sosem leszek a lányuk. Voldemort elvette tőlünk őket, de megfizetett érte! – Hermione tekintete egészen elszánt volt, úgy folytatta. – Sok mindent feladtam Voldemort miatt, de elég volt! Soha többé nem hagyom, hogy a félelem irányítsa a tetteimet. Nem fogok Rookwood miatt elmenni, megfutamodni. Óvatos leszek és körültekintő, de nem megyek el.

     Meghozták a vacsorájukat, és csendben enni kezdtek. Piton még örült is, hogy nem kellett azonnal válaszolnia. Egészen érdekes volt megtudni másvalaki álláspontját, és hogy mások hogyan élték meg az elmúlt éveket. Rá kellett jönnie, hogy nemcsak ő veszített el sokat az életéből. Lopva a lányt figyelte. Nem lehetett könnyű önként lemondani a szüleiről, még akkor sem, ha ezzel megvédte őket. Nem véletlenül került a Griffendélbe, ehhez nagy bátorság kellett. Na és Potter. Mindig úgy gondolta, hogy a fiú az apjától örökölte a feltűnési viszketegséget, hogy mások orra alá dörgölhesse, ő a kiválasztott. Furcsa belegondolni, hogy csak egy nyugodt évre vágyott. Persze nem csoda, hiszen Lily fia is. Felsóhajtott.

– Azt hiszem, megértelek! – mondta a főétel elfogyasztása után Grangernek. – Addig maradsz, ameddig szeretnél, nem ellenkezem.
– Köszönöm! – nézett rá komolyan a lány. – Gondolkodtál már Shacklebolt ajánlatán?
– Igen – válaszolta –, de még nem jutottam döntésre. Mindig úgy gondoltam, csak azért tanítok, mert Dumbledore erre kért. Már elegem volt az egészből. De néha hiányzik – vallotta be őszintén.
– Akkor gyere vissza!
– Ez nem olyan egyszerű – rázta meg a fejét. – Megszoktam már, hogy itt élek.
– Azt elhiszem, bűbájos kis város! – értett egyet a boszorkány. – De nem hiányzik a varázsló lét?
– Otthon természetesen használom a pálcám – vont vállat. – Persze könnyebb lenne, ha az üzletben egy intéssel a helyükre kerülnének az üvegek, és egy házimanó is jól jönne.
Hermione rosszallóan húzta össze a szemöldökét, de még mielőtt megszólalt volna, Piton csúfondárosan elmosolyodott.
– Csak tréfáltam! – mondta, bár inkább ironikus megjegyzésnek szánta.
– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha egy mugli étteremben ülök a rettegett Piton professzorral, aki tréfálni fog – csóválta meg a lány nevetve a fejét. – Olyan, mint egy álom.
A bájitalmester felvonta a szemöldökét.
– Rémálom? – kérdezte.
– Nagyon is kellemes! – válaszolta a boszorkány, és elöntötte a pír az arcát.

A pincértől rendeltek még egy-egy pohár bort, aztán mikor meghozták, Granger mesélni kezdett, hogy milyen változások történtek a varázsvilágban az elmúlt években. Úgy tűnt, az élet ugyanolyan mederben folyt tovább, mint korábban, bár az nyilvánvalóan kitűnt számára, hogy Shacklebolt lényegesen jobb mágiaügyi miniszter, mint Caramel volt. Persze ez nem volt nehéz, hiszen a mérce nem volt túl magasan.

– Nos, azt hiszem, mennem kell, már elég későre jár – mondta a lány, és csodálkozva vette észre, hogy majdnem este tizenegy óra van. Szinte elrepült az idő.
– Szeretnélek elkísérni – kezdte. – Tudom, Eger csendes és biztonságos város, de nyugodtabb lennék, amíg nem tudom, hogy Rookwood mit tervez.
– Jól van! – egyezett bele a lány.

     Lassan sétáltak a szálloda felé, végig a patak partján. Egy olyan részen, ahol rengeteg árnyas fa volt, egy gyanús alak lopódzva közeledett. Piton a pálcájára tette a kezét, de Hermione leállította.
– Szerintem ez egy mugli – mondta halkan.
– És ha Rookwood? – morogta. – Nem tetszik ez nekem. Gyere! – Azzal a fák közé vitte a lányt, egészen pontosan úgy, hogy egy nagy tölgy mellé állította, háttal a járdának, hogy neki viszont tökéletes legyen a rálátása.
A fickó egyre közeledett, de úgy tűnt, nem a halálfaló az, mert hamarosan rázendített egy mugli nótára.
Hermione kuncogni kezdett, Piton rosszallóan nézett rá.
– Még így is belénk köthet, és nincs kedvem verekedni!
A lány azonban még jobban nevetgélt, ezért, hogy elhallgattassa, de a kezei is szabadon maradjanak, ha szükség lenne rájuk, az ajkát a szájára rakta. Eszébe sem jutott megcsókolni, de Hermione talán félreértette, mert ő viszont megcsókolta, sőt döbbenten érezte, hogy a nyelvével megérinti, és bebocsájtást szeretne. Perselus nem állta útját, és hamarosan érezte a lány finom ízét.

Visszacsókolt. A boszorkány erre a karjait a nyaka köré fonta, és a nyelveik vad, szenvedélyes táncot jártak. Olyanok voltak, mint két szomjazó, akik szédülten öntik magukba az enyhet adó italt. Hermione egészen közel húzta magához, és a vékony ruhán keresztül érezte, amint a karcsú test forrón hozzásimul. Az agyára valamilyen köd szállt le, mert mikor szétváltak, rekedten suttogta a lány fülébe: – Gyere!
Átölelte, és hazahoppanált vele a hálószobájába.
Grangert akarta, mégpedig ma éjjel. Napok óta kívánta, még ha ezt el is nyomta magában. Végig akarta szexelni vele az éjszakát, és annyiszor a gyönyörök csúcsára juttatni, hogy többé ne is gondoljon a vörös hajú Weasley fiúra. Mindenütt meg szerette volna ismerni, ott is, ahol a reggel látott falatnyi bikini eltakarta. A józanság utolsó cseppjével még meg tudott állni, hogy megkérdezze:
– Biztos vagy...?
De a boszorkány a szájára tette egy ujját és elhallgattatta, aztán közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogott.
– Akarlak!

     Piton intett egyet a pálcájával, mire a lány ruhájának lecsúszott a válla, aztán szép lassan lehullott a padlóra.
– Nem akartam szétszaggatni – mondta magyarázatképpen.
Hermione elmosolyodott, de ő viszont nem varázslatot alkalmazott, hanem ügyes, fürge ujjakkal kigombolta az ingét, aztán a kezével végigsimított Piton mellkasán, majd a hátán, miközben elől csókolgatta. A férfi átölelte, aztán megszabadította a lány melleit a melltartótól, és kezébe vette, simogatta, becézte. Aztán felkapta a vágytól megrészegült griffendélest, és az ágyra fektette. Fölé került, és előbb újra az ajkait vette birtokba, aztán végigcsókolta a nyakát, vállát, mellkasát, végül szájába vette az egyik mellét. Megérintette a nyelvével, picit megszívta, és mikor erre Hermione elégedetten felnyögött, erősebben folytatta. Észrevette, hogy a lány már ennyitől hamarosan a csúcsra ér, ezért az egyik kezével végighaladt a hasán, majd a bugyin keresztül simogatta. Még mindig a leheletnyi anyagon át megtalálta a legérzékenyebb pontját, gyengéden masszírozni kezdte, miközben tovább csókolta a mellét. A boszorkány hangosat kiáltva élvezett el, de ő nem hagyott neki sok időt a magához téréshez. Fürgén lehúzta róla a bugyit, és széttárta a lábait, hogy jobban megcsodálhassa. Hermione már kezdett lecsillapodni előző orgazmusa után, neki viszont más tervei voltak, úgyhogy az öléhez hajolt, és előbb puszilta, csókolta a combjait, aztán a nyelvével kezdte kényeztetni a lányt. Az ujjaival a nedves és forró bejáratot kezdte simogatni, és alig tudta megállni, hogy ne az ágaskodó férfiasságát vezesse be. De még nem akarta, ezért előbb az egyik, aztán a másik ujjával merült el a lányban. Felemelkedett, és szájon csókolta a boszorkányt, aki boldogan ölelte magához. Miközben a nyelveik vadul kergették egymást, már három ujját mozgatta a lányban, míg a hüvelykujjával a csiklóját kezdte előbb finoman, aztán egyre erősödve dörzsölgetni. Nem kellett sok idő, hogy a boszorkány újra a gyönyör kapujába lépjen, és Piton érezte, ahogy megremegett, amikor elélvezett. Sosem hallott még izgatóbbat attól, ahogyan a lány belenyögött a szájába.
Úgy játszott a boszorkányon, mint egy zenész a hangszerén, és még folytatni akarta, de Hermione megelégelte a félig-meddig passzív szerepet, és enyhe nyomással a hátára fektette. A felsőtestét csókolgatva lassan jutott el a még mindig rajta lévő alsónadrágjáig, ami már nagyon feszítette a férfit. Hermione megszabadította a ruhától, és csodáló pillantást vetett az előkerülő méretes testrészre. Most Piton nyögött fel vágyakozva, mikor Hermione nyelve a férfiassága hegyét érintette. De a boszorkány sem elégedett meg ennyivel, lassan lejjebb csúsztatta az ajkait, és a mardekáros először érezhette meg, milyen érzés, ha griffendéles lelkesedéssel kényeztetik odalent. Mikor érezte, hogy hamarosan orgazmusa lesz, kezeivel felhúzta a lányt, aki azonnal megértette, hogy mit szeretne, és ráülve magába vezette. Előbb lassan mozgott rajta, aztán egyre gyorsabban, és most már Pitonnal egyszerre felkiáltva léptek a gyönyörök csúcsára.


     Hajnalban aludtak el néhány órára, és mikor a varázsló a szokásos időben felébredt, a lány szorosan ölelte, úgy aludt. Azon kezdett tűnődni, hogy Hermione talán nem is volt senkivel az elmúlt időben, annyira ki volt éhezve a szexre. Nos, ő megtett minden tőle telhetőt.
Tudta, hogy a bájital hatása már elmúlt, és ha nem issza meg az újabb adagot, akkor a boszorkány reggel nem Kígyósi Pétert találja majd maga mellett, hanem a cseppet sem vonzó Piton professzort. Mégsem kelt fel bevenni az újabb adagot. Az volt az érzése, hogy hiába tudja, még sincs tisztában azzal Granger, hogy kivel feküdt le az éjjel. Ha felébred, és meglátja, valószínűleg elmegy majd. Mond néhány kínosan finomkodó megjegyzést, és talán azt is megbánja, ami az éjjel történt. Piton tudta, hogy rosszul fog neki esni, de az legalább majd mindkettejüket kijózanítja.