13. fejezet - Temetés

 Sandor

   Ha nem egy temetésen állnék éppen, akkor úgy vigyorognék, mint egy idióta.
Amikor Sansára néztem, láttam rajta, hogy hasonlóan érezhet, mert időnként, amikor a szemeink összekapcsolódtak, az ajkába harapott. Ettől persze nekem nem lett könnyebb, mert rögtön az jutott az eszembe, amikor az éjszaka az én számat harapdálta.

    Hihetetlen volt a tegnapi éjjel. Tényleg nem akartam még tőle semmit, hagyni akartam neki időt, akármilyen nehéz is lett volna számomra, de bármennyi időre hajlandó voltam. Amikor rájöttem, hogy valóban szeretkezni akar velem, márpedig nyilván nem egy doboz óvszerrel járkál állandóan, furcsa érzés kerített a hatalmába. Meg akartam mindent adni neki, amit csak tudtam, és én is megkaptam tőle mindent. Teljesen más volt vele a szex, mint eddig bárkivel. Nyilván a prostikhoz nem akarom, és nem is lehet hasonlítani, de a kevés egy éjszakás kalandomhoz sem. Néhány nő, a fizikumom miatt, egy-egy éjszakát eltöltött velem, de az mind csak a nyers szexről szólt. Talán attól volt olyan különlegesen jó Sansával, hogy szerettem, és szeretve voltam. Vele az együttlét nemcsak a kielégülésről szólt, hanem, hogy érezni akartam őt, és boldoggá tenni. Egészen csodálatos és izgató volt látni, ahogyan átadta magát az élvezetnek, és boldoggá tett a tudat, hogy én tettem ezt vele.  Mellette aludni pedig, már amennyit aludtunk, annyira jó volt, olyan nyugodt. Én ébredtem előbb, de nem mozdultam, mert hozzám bújva aludt, és nem akartam felébreszteni. Néztem az arcát, békés volt és gyönyörű. Aztán a reggeli szex, hát, ilyenben még nem volt részem soha, mert ha valaki ébredt is mellettem, legkésőbb akkor meglátta, hogy milyen az arcom. De Sansa álmában hozzám bújt, reggel pedig rám mosolygott, megcsókolt, aztán újra szeretkeztünk. Nehezemre esett elengednem, és ő sem akart hazamenni.

   Néztem őt, ahogyan a szülei mellett állt, időnként visszatért rám a csillogó tekintete, és rohadtul boldog voltam.
 - Nem jutott eszébe esetleg valaki? - Majdnem összerezzentem a nyomozó kérdésére. Mindenképpen eljöttem volna Joffrey temetésére, de Bronn külön is megkért rá, hogy jöjjek el, hátha valakit meglátva ráismerek, hogy ki lehetett a fotón, de képtelen voltam mást is észrevenni Sansán kívül.
 - Sajnos nem - válaszoltam.
Próbáltam rávenni magam erőnek erejével, hogy végignézzem a megjelenteket.

A Targaryenek, akik közül Daenerysnek örökké az adósa leszek. Vajon miket beszélhettek Sansával a strandon? Észveszejtő volt abban a zöld bikiniben. A fenébe, ez így nem lesz jó! Na, folytassuk.  A Tyrellek. Margaery kisírt szemmel, mellette Loras a testvére, amennyire tudom, meleg. Bár titkolja, de láttam már egyszer egy "olyan" szórakozóhelyen, és egyértelmű volt. A nagyanyjuk, az öreg kavarógép.
A Baratheonok. Robert, és a testvérei. A meglehetősen puritán Stannis iderepült Angliából, de csak egyedül jött, a családját nem hozta. Renly is mellette állt, az ő felesége sem volt ott, de majd Lorassal megvigasztalhatják egymást. Hiába, sok mindent láthat az ember, ha csak egy szolga, azt hiszik, hogy nem is létezik.
Tommen, aki végre kiléphet a zsarnoki báty árnyékából.  A Lannisterek. Cersei smink nélkül, így sem láttam még az utcára kilépni, úgy látszik nagyon megviselte Joffrey halála. Az apja, Tywin Lannister, Anglia egyik leggazdagabb, és legbefolyásosabb embere magas, szikár ember. Cersei ikertestvére, Jaimie, jóképű férfi, bomlanak utána a nők, még sincs senkije. Furcsa. Végül az egyetlen, számomra kicsit is szimpatikus figura a Lannisterek közül, Tyrion, a harmadik testvér. A nővére valamilyen oknál fogva gyűlöli, vagy talán egyszerűen csak azért, mert törpe növésű. A

 Starkok. Ned Stark, aki köszönt, amikor meglátott, még Sansa édesanyja is felém biccentett, pedig gondolom, sejtik, hogy mivel töltöttük a tegnapi éjszakát. Arya is itt van, aki viszont nyíltan rám vigyorgott, sőt kacsintott is. A kis Brant nem hozták, talán túl fiatalnak gondolták egy temetéshez.
Sansa. Az én gyönyörű kismadaram. Hogy a fenébe lehetek ilyen szerencsés? Miután ma hazament, elővettem a szekrény mögül a tükröt. Hát, szebb nem lett az arcom égett fele, az egyszer biztos, de őt mégsem zavarja. A félelmet már régen nem láttam a szemeiben, és úgy tűnik, nem is viszolyog tőle, pedig én magam sem szeretek hozzáérni. De ő mindkét arcomat megsimogatta, és meg is csókolta. A legelső puszikat az Atomiumnál sosem fogom elfelejteni, leheletfinomak voltak, igazából nem is nagyon éreztem, de a tudat, hogy valaki ott csókol meg, az leírhatatlan volt. Még a saját anyám sem volt képes sohasem megsimogatni, gyermekkoromban is egyedül Kata ért hozzá, és azóta sem volt senki, aki megérinthette. Eddig.

   A francba, koncentrálnom kéne, ehelyett itt álmodozom, mint egy szűzlány.  Hoppá, már el is indultak, ezek szerint vége a temetésnek. Sansa odafordult a szüleihez, valamit mondott nekik, és már jött is felém.
 - Szia! - mondta nekem, aztán a nyomozó felé fordult: - Jó napot kívánok!
 - Jó napot, kisasszony, észrevett esetleg valakit? - kérdezte meg őt is a nyomozó.
 - Sajnálom, senkit sem - rázta a fejét Sansa -, de talán a vacsorán szerencsésebb leszek.
 - Arra kérem, hogy ne csináljon semmit, egyszerűen majd hívjon fel, ha felismerné a képen látható személyt. A többi a mi gondunk, kinyomozzuk.
 - Rendben - válaszolta neki Sansa -, sajnos most mennem kell, de örültem, hogy találkoztunk.
Gyorsan felém fordult, egyik kezét a nyakamra tette, amitől automatikusan hozzá hajoltam, kaptam egy puszit a számra, és már ott sem volt. Visszament a szüleihez, akik már az autóban várták, még egyet rám mosolygott, és elmentek.

   A nyomozó rám nézett, a szemeiben hitetlenkedést és talán csodálatot láttam, pont, ahogyan én is éreztem.
 - Elvigyem valameddig? - kérdezte.
- Igen köszönöm, az jó lenne!
Útközben elmondta, hogy néhány emberről készített felvételt, aki esetleg szóba jöhet, majd utánuk néz. Persze az is lehet, hogy nem is jött el a temetésre a tettes. Majdnem hazáig vitt, de két sarokkal előbb kiszálltam az autóból. Volt ott egy virágüzlet, és bár nem voltam biztos benne, hogy ma még találkozunk Sansával, szerettem volna neki adni egy szál rózsát. Kiválasztottam a legszebb, vörös szálat, aztán hazáig sétáltam. Otthon nem volt vázám, erre persze nem gondoltam, de jobb híján, egy sörösüveg is megtette.

   Bevittem a hálóba, aztán bekapcsoltam Sansa iPodját, és kihangosítottam. Ha így haladok, még megkedvelem Robbie Williamst. Elővettem a könyvet, amit olvastam, de a gondolataim minduntalan másfelé kalandoztak. Pontosabban másvalaki felé.
   Álmodozásomból a telefon csörgése ébresztett fel. Ránéztem a kijelzőre: Kata.
 - Szia, Kata!
 - Szia, öcsikém, mi újság?
 - Nemrég jöttem haza a temetésről.
 - Sansa?
 - Ő is ott volt, de még megy a vacsorára is.
 - Hogy érzed magad?
 - Nagyon jól - válaszoltam, és erre persze egyből lecsapott.
 - Sansa ott aludt?
 - Miből gondolod?
 - Láttam, ahogyan rád nézett, ha nem lettem volna ott, már délelőtt elkapott volna - vihogta.
 - Ami azt illeti, tényleg itt aludt - vallottam be.
 - Nagyon aranyos lány, örülök nektek!
 - Hát még én! A fiúk jól vannak? - Próbáltam gyorsan elterelni a témától.
 - Igen, nagy puszit küldenek, Péter külön is üdvözöl.
 - Köszönöm.
 - Jól van, most mennem kell.
 - Szia!

   A könyvvel továbbra sem haladtam semmire, úgyhogy inkább feladtam. Csak feküdtem az ágyon, és néztem ki a fejemből, hagytam, hogy csapongjanak össze-vissza a gondolataim. Valószínűleg el is aludhattam, mert megint a telefon csörgése riasztott fel. Sansa.
 - Szia, Kismadár!
 - Szia!
 - Jól vagy? - kérdeztem tőle, mert egy kicsit furcsa volt a hangja.
 - Igen, persze, de már nagyon unom ezt az egészet, remélem, ha leléptünk innen, még el tudok menni hozzád.
 - Én is remélem, várni foglak!
 - Figyelj, van itt valami.
 - Most már tisztán lehetett hallani az izgatottságot a hangjában.
 - Igen?
 - Azt hiszem, rájöttem, hogy ki van a képen. Tényleg nem téged akart...
Ezzel megszakadt a vonal.

Azonnal megpróbáltam visszahívni, de csak az üzenetrögzítő automata kapcsolt be. Felhívtam a nyomozót. Nem is köszöntem, csak rögtön kérdeztem.
 - Beszélt most Sansával?
 - Nem, miért?
 - Azt hiszem, megtalálta, akit keresünk. - Gyorsan beszámoltam a beszélgetésünk erre vonatkozó részéről.
 - Aztán megszakadt? - kérdezte.
 - Igen, próbáltam visszahívni, de csak a rögzítő kapcsolt be.
 - Ez nem jó, azonnal indulok a Baratheon házba.
 - Én mit tegyek?
 - Maradjon otthon kérem, amint megtudok valamit, felhívom. Talán csak a telefonja merült le.
 - Igen, az lehetséges - kapaszkodtam bele ebbe a lehetőségbe.

   Fel-alá járkáltam a lakásban, amikor eszembe jutott, hogy felhívom a Baratheon ház vonalas telefonját. Ha tényleg csak a telefonja merült le, akkor az rögtön kiderül. Ahogy kicsengett, egyre idegesebb lettem, mert nem vette fel senki. Négyszer is próbáltam hívni, de semmi, így aztán abba is hagytam, hogy ha véletlenül engem akarna hívni valaki, akkor elérhető legyek. Bő fél óra múlva, addigra körülbelül százszor jártam körbe idegesen a lakást, hívott vissza a nyomozó.
 - Mi történt? - kérdeztem tőle.
 - Sajnos rossz híreim vannak. A hölgyet nem találtuk meg, csak a telefonját, összetörve a kerti tó mellett. Egyelőre úgy tűnik, valaki, vagy valakik elrabolták.
 - Micsoda? De ki?
 - Nem tudjuk, ráadásul a helyzetet nehezíti, hogy mire ideértünk, a legtöbb vendég elment. A Stark család is csak azért volt még itt, mert nem találták Sansát, és nélküle nem indultak haza.
 - És most mit csinálnak?
 - A járőreink elmennek mindenkihez, aki a vacsorán itt volt, és kihallgatjuk azokat is, akik még itt voltak.
 - Ennyi? - kérdeztem.
 - Mindent megteszünk - válaszolta -, kérem, próbáljon megnyugodni!
 - Kösz! - mondtam, és letettem.

   Megnyugodni? Hogy a picsába tudnék most megnyugodni? Én itt nyugodjak meg, ők nyugodtan kihallgatást tartanak, eközben pedig valami elmebeteg őrült Sansát fogva tartja. Továbbra is fel-alá járkáltam, és magamat ostoroztam. Hogy lehettem ekkora barom? Az a valaki ott volt már a temetésen is, és én nem vettem észre, mert kizárólag csak a tegnapi éjszakán járt az eszem. Most mi a szart csináljak? Megrémített, hogy bárki is van a dolog mögött, Joffrey halála már az ő lelkén szárad, engem is csak a Sansa által bekapcsolt biztonsági öv mentett meg, tehát bármire képes.
Megbolondulok, ha történik vele valami!

   Hirtelen megálltam. A nyomozónak igaza volt, ha képtelen vagyok megnyugodni, akkor képtelen vagyok hideg fejjel gondolkodni, ha nem tudok hideg fejjel gondolkodni, akkor nem tudom megmenteni Sansát. Márpedig meg kell mentenem őt! Most már nem tudok majd nélküle élni, mert nem tudok visszatérni a régi életemhez, ez egészen biztos, tehát ha élni akarok, akkor meg kell mentenem.

    Először is hideg vízzel hosszan letusoltam, kezdetnek jó volt. Aztán nekikezdhettem gondolkodni. Vagy megpróbálom újból átgondolni, hogy kik voltak a temetésen, vagy más szempontból kell megközelíteni kérdést. Az utóbbit választottam. Az egyetlen információ, amire még Sansának volt ideje átadni, az volt, hogy: "tényleg nem téged akart". Mire gondolhatott? Nyilván arra, hogy tényleg nem engem akartak megölni. De akkor kit? Rajtam kívül három ember jöhet szóba: Joffrey, Sansa és Drogó. Felírtam a három nevet egy papírra.

1. Joffrey
Szinte azonnal ki is húztam. Bár azt nem tudom, hogy mit keresett az utcán a kocsim előtt, de teljesen véletlenül mentem arra. Ha nem jut eszembe, hogy bemenjek azért a pulóverért, akkor valószínűleg még ma is élne.  Kirázott a hideg a gondolattól, hogy milyen dolgokon múlhatnak emberi életek.

2. Sansa
Őt már nem tudtam határozottan kihúzni, kérdőjeles maradt. A listán maradása ellen szólt, hogy tulajdonképpen csak indulás előtt derült ki, hogy velem jön. Másrészt viszont kérdés, hogy most csak azért rabolták el, mert rájött a tettesre, vagy azért, mert eleve ő volt a célpont? Ez egyelőre két esélyes, viszont ezen a szálon nem igazán tudok elindulni.

3. Drogó
Ösztönösen éreztem, hogy ő lesz az. Töprengtem, hogy vajon miért akarhatja őt megölni valaki? Kinek lehet útjában? Egy autószerelő műhelyben dolgozik, ott talán megtudhatott bizonyos dolgokat. De miket?  Azt nehezen tudtam elképzelni, hogy valamilyen személyes oka lenne, mert bár közeli ismerősök nem voltunk, de nyílt, és őszinte embernek tűnt. De, ha nem ő az igazi célpont, akkor Sansa. Viszont ahhoz, hogy Sansával kapcsolatban megtudjak dolgokat, el kell mennem a szüleihez, és velük kell rájönnöm, hogy mi történhetett. Még nem éreztem erre készen magam, és a hatodik érzékem is azt súgta, hogy másutt kell keresnem a megoldást.

   Előkerestem Drogó telefonszámát, és felhívtam:
 - Üdv, Sandor Clegane vagyok.
 - Helló, hogy vagy?
 - Én jól, de sürgősen beszélnem kell veled. Ha lehet, akkor személyesen.
 - Rendben.
 - Odamehetek most?
 - Persze, a műhelyben vagyok.
 - Oké, bő fél óra múlva ott vagyok.
 - Jó, várlak!

   Miután letettem, csengeni kezdett a telefonom. Ránéztem a kijelzőre, egy ismeretlen szám volt, de nem titkos. Felvettem.
 - Sandor Clegane - szóltam bele.
 - Halló! - Egy nagyjából középkorú női hang. - Én Catelyn Stark vagyok, Sansa édesanyja. Robert adta meg a számát.
 - Üdvözlöm - köszöntem, és nem tudtam, mit is mondhatnék még.
 - Sansa eltűnt - közölte elhaló hangon.
 - Tudom - válaszoltam neki
 - Akkor nem tudja, hogy hol van, ugye?
 - Sajnos nem.
 - Szereti magát. Nem tudom, hogy miért, de szereti.
 - Én is nagyon szeretem őt - válaszoltam csendesen.
 - Ha megtalálja, örökké hálás leszek.  
 - Meg fogom találni - ígértem -, meg kell találnom!
 - Köszönöm! - mondta, és letette.

   A beszélgetés után a rózsára pillantottam, és nagyot sóhajtottam. Jaj, Sansa, nem tudom, mi lenne most már velem nélküled!  Szükségem van a Kismadaramra.
Tiszta fej, tiszta fej! - mantráztam, aztán hívtam egy taxit, mert a francnak sem volt kedve most a tömegközlekedéssel tökölni, ahhoz meg túl ideges voltam, hogy motorral menjek.