15. fejezet - Tűz

Sandor


    Akkor hát, ennyi volt? Öt évesen a bátyám az utolsó esélyemet is elvette, hogy valaha is boldog legyek? - kérdeztem magamtól reménytelenül, még mindig meredten bámulva a lángoló csarnokot.
Még élénken élt az emlékezetemben az érzés, ahogyan a lángok a bőrömet olvasztják, és az a borzasztó szag.
Hogyan is hagyhatnám, hogy Sansával ugyanez történjen?
Hirtelen eszembe jutottak a korábbi szörnyen üres, magányos évek, és rájöttem, hogy már soha többet nem tudnék úgy élni. Inkább meghalok a tűzben Sansával, minthogy nélküle kelljen tovább csinálnom azt a valamit, amit életnek nem is lehet nevezni.
 - A rohadt életbe! – káromkodtam, aztán vettem egy utolsó, mély lélegzetet és bementem.

   Kint már sötét éjszaka volt, viszont ami odabent fogadott, az maga volt a tüzes pokol. De már nem érdekelt, mert odakint rádöbbentem, hogy van ennél rosszabb is, amit már átéltem az elmúlt huszonöt évben, és az a fagyos, zord pokol rosszabb, mint ez itt, ahol a táncoló lángnyelvek pillanatok alatt végezhetnek velem.
A csarnok végében feltornyozva, hatalmas csomagokban régi újságok voltak. Valószínűleg azokat gyújthatta meg Viserys, mert olyan hatalmas lánggal égtek, hogy már a tetőt nyalogatták. Néhány méterre az újságoktól, összekötött kezekkel és lábakkal, egy hevenyészett priccsen feküdt Sansa, csukott szemmel, és láthatóan nem volt magánál. Arra gondolni sem akartam, hogy esetleg már nem él. A csodálatos, hosszú, vörös haja szétterült a feje fölött, és amikor megláttam, éppen akkor pattant bele egy szikra. Azonnal belekapott, a haja égni kezdett, ő pedig még mindig mozdulatlanul feküdt.
Kétségbeesetten rohantam felé, közben levettem a dzsekimet, és ahogy odaértem, azzal csapkodtam a lángokat. Végre sikerült a haját eloltani, akkor gyorsan felkaptam, és ahogy csak tudtam, száguldottam vele kifelé, mert már én is kezdtem köhögni a füsttől.

   Jó messzire, legalább húsz méterre mentem a csarnoktól, csak akkor rogytam le végre. Gyengéden leraktam Sansát magam mellé a fűbe, kioldottam kezét, lábát, és próbáltam rájönni, hogy lélegzik-e még? Akkor elkezdett esni a Brüsszelre annyira jellemző csendes, szemerkélő eső. Ahogy az első cseppek az arcához értek, Sansa kinyitotta szemét.
Amikor rám nézett, valamit mondani akart, de csak egy köhögés roham hagyta el a száját.
 - Ssss, ssss - csitítgattam -, most már minden rendben lesz.
Aztán a kezével megkereste az enyémet, és újra lehunyta a szemét, de már nyugodtabb voltam, mert láttam, hogy szépen, egyenletesen lélegzik. Akkor végre átadhattam magam az érzéseimnek, és hosszú évek óta először, kicsordult a könnyem.


Sansa


    Álmomban otthon jártam. Az otthonunk melletti gyönyörű, zöld mezőn sétáltam. Mindig imádtam a mezőnkön sétálni, mert szerintem sehol sincs olyan csodálatos zöld a fű, mint attól a rengeteg esőtől nálunk, Angliában. Szerettem azt a nyugalmat, ami a mezőn töltött el, akkor is, ha vizsgáztam, ha szerelmi bánatom volt, és gyermekkoromban is, amikor néha valami rossz fát tettem a tűzre, ide menekültem.
De most valami hiányzott. Nyugtalanul bolyongtam körbe-körbe, és kerestem valamit, de nem tudtam, hogy mit is keresek. Lehunytam a szemem, hogy kiűzzem a zöld mezőt, ami minden gondolatomba befurakodott. Mihelyst nem láttam azt a sok zöldet, azonnal tudtam, mit keresek. Egy szürke szempárt. Egy gyönyörű szürke szempárt. Most már nem itt van az otthonom, hanem ahol az a szürke szempár vár rám. Látni akarom, nem álmodni róla. Látni akarom Sandort!
 - Sandor - krákogta valaki álmomban.
 - Mit mondott? - hallottam meg Sandor hangját.
Lehet, hogy az enyém volt az a krákogó hang?
 - Úgy hallottam, a neved - Ez az anyám hangja volt.
Akkor mégiscsak álmodom.
 - Ne aggódj, nemsokára felébred - hallottam megint anyámat.
 - Annyira félek, hogy mégis valami baja esett - ez megint Sandor volt.
 - Nyugodj meg, az orvos biztosan nem tévedett - mondta anya.

   Ezt már tényleg látnom kell!
Kinyitottam a szemem. Az ágyam mellett legnagyobb egyetértésben Sandor és anya ült.
 - Ti mióta vagytok öri barik? - Sajnos, a krákogó hang tényleg az enyém volt.
 - Kislányom! - kiáltott fel anya, de én csak Sandort láttam, aki engem nézett a hatalmas szürke szemeivel, és nem bírt megszólalni.
 - A kezed - mondtam, és a hozzá közelebb lévő kezemet kinyújtottam, mert most nem fogta az enyémet. Szinte azonnal a két hatalmas tenyere közé került, vagyis, végre oda, ahová tartozik.
 - Most már jó - krákogtam.
 - Elmegyek, megkeresem az orvost - mondta anya -, kérte, hogy megvizsgálna, ha felébredtél.
 - Jó - válaszoltam, de képtelen voltam levenni a szemem Sandorról. - Kérlek – kezdtem, amikor az ajtó becsukódott anya mögött -, csókolj meg!
Erre elmosolyodott, hozzám hajolt és a számra adott egy puszit, én pedig mohón csókoltam volna, de sajnos rögtön köhögni is kezdtem.
 - Te kis mohó! - szólalt végre meg. - Vigyáznod kell még magadra.
 - Szeretlek - mondtam neki.
 - Én is nagyon szeretlek téged - válaszolta.

   Ekkor ért vissza anya, mellette az orvossal.
 - Szép napot! - mondta - szeretném önt megvizsgálni.
Aztán anyához és Sandorhoz fordult:
 - Megkérném önöket, hogy néhány percre fáradjanak ki a folyosóra.
Megszorítottam Sandor kezét:
 - Kérem, hadd maradjon!
 - Jól van - biccentett az orvos.
 - Ha jól tudom, a barátja mentette ki önt, éppen időben - kezdte az orvos, és közben végezte a vizsgálatot is. Sandor nem engedte el a kezem, de tapintatosan elfordult. - A mentőben, és nálunk
oxigént kapott, és úgy tűnik, hogy nincsenek maradandó károsodások. Most negyvennyolc órán
keresztül ágynyugalom javasolt, amiből tizenhét óra már eltelt, ennyit aludt. Megkérem, hogy a
következő harmincegy órában csak a mellékhelyiségbe menjen ki, és oda sem egyedül. Ha nincs itt
valaki önnel, akkor hívjon egy nővért, rendben?
 - Igen - bólintottam.
 - Ne aggódjon - paskolta meg a vizsgálat végén a karomat - minden rendben lesz, nemsokára haza mehet.
 - Köszönöm - válaszoltam.
 - Nekem nincs mit - mondta az orvos, és Sandorra nézett.
 - Viszontlátásra!

   Mikor anya is visszaült az ágyam mellé, megkérdeztem:
 - Szóval, hogy-hogy ilyen jóban vagytok?
 - Belátom, hogy igazad volt - mondta nekem anya -, jó ember és szeret téged.
Nem hittem el, de mégis azt láttam, hogy Sandor elpirult.
 - Felhívtam apádat, hogy felébredtél.
 - Most hány óra van?
 - Kedd van, és délután négy óra múlt.
Szétnéztem a kórteremben. Hasonló volt, mint ahol Sandor feküdt, de itt csak egy ágy volt, mellette egy fotelágy és rendes székek voltak, nem ilyen kis háromlábú valamik.
 - Hol vagyok? - kérdeztem.
 - Az Egyetemi kórházban, egy alapítványi szobában. Azt mondták, itt benn lehet maradni veled a látogatási idő után is.
Akaratlanul is Sandorra néztem.
 - Természetesen, Sandor is itt marad veled, és ma este még én is, rendben lesz így? - kérdezte anya.
Sandor nyúzott arcára pillantottam, és tudtam, hogy valószínűleg azóta sem aludt, hogy engem kihozott. Szerettem volna, ha marad, de jobb érzés lett volna, ha tudom, hogy ki tudja aludni magát.
 - Sandor, nem aludnál inkább ma otthon? Szeretném, ha kialudnád magad, mert neked is szükséged lenne egy kis pihenésre!
 - Tudod, hogy szívesen vagyok itt veled - válaszolta Sandor, és talán kicsit rosszul is esett neki, hogy haza küldtem.
 - Tudom, és remélem, holnap este itt is leszel! Csak egy hete volt a baleseted, ne felejtsd el! - kértem.
 - Jól van! - Adta meg magát.
 - Én most elmegyek haza, hogy főzzek valamit vacsorára, aztán visszajövök a többiekkel - mondta anya. - A nyomozó is szeretne majd kikérdezni, de neki holnap is ráér.
 - Jó, köszönöm!

    Amikor elment, Sandor megszólalt:
 - Az anyukád igazán kedves. - Aztán kicsit elkomorodott. - Emlékszel arra, ami történt?
 - Igen. A vacsora után valahogy a háta mögé kerültem Viserysnek, aki éppen pontosan abban a testhelyzetben volt, mint a képen. Igaz, most öltöny volt rajta, de úgy éreztem, hogy talán ő az. Kimentem ahhoz a padhoz, amelyiken a Joffrey születésnapján ültünk, és felhívtalak, hogy neked mi a véleményed erről, de leütött. Aztán amikor magamhoz tértem, már ott voltunk abban a csarnokban. Meg voltam kötözve, de egyébként nem bántott. Egyfolytában arról beszélt, hogy nem engedheti meg, hogy a húga egy olyan senkiházié legyen, mint Drogó, mikor az övéké egy ősi család. Aztán valaki felhívta, akkor feldühödött. Utána meggyújtotta az újságokat, és ott hagyott.
   Nehezemre esett még a beszéd, ezért nagyon lassan mondtam ki a szavakat, de azt akartam, hogy tudja.
 - Amikor meggyújtotta a tüzet, tudtam, hogy benn fogok égni. Addig reménykedtem, hogy meg fogsz találni, de amikor a tűz égni kezdett, akkor feladtam. Én - tétováztam -, nem hittem, hogy oda bejössz értem, és nem is akartam, hogy bajod essen, tudom, mit jelent számodra a tűz. - Lesütöttem a szemem. - Inkább jó mélyeket szívtam a füstből, hogy minél előbb meghaljak. Amikor odakint felnyitottam a szemem, és megláttalak, azt hittem, hogy már meghaltam, és egy angyal vagy. Aztán, megéreztem, hogy esik az eső, akkor gondoltam, hogy nem lehet olyan hülye hely a másvilág, hogy ott is essen.
 - Az a szörnyű, hogy egy ideig én sem hittem, hogy bemegyek érted. Teljesen leblokkoltam. Ha nem féltem volna annyira a tűztől, most nem lenne két centis a hajad - csóválta a fejét.
 - Majd megnő - mosolyodtam el. - Nem tudom, honnan vetted a bátorságot, hogy oda utánam gyere? - Hitetlenkedtem.
 - Nem volt választásom. - Egy pillanatra elkomorodott. - Nem hagyhattam, hogy a bátyám tőled is elszakítson. Megígértem, hogy megvédlek mindenkitől, és rájöttem, hogy nemcsak Viserystől kellett, hanem Gregortól is. Valószínűleg senki másért nem mentem volna be, de te voltál ott. Téged nem hagyhattalak benn.
 - Szerencsés lány vagyok - mondtam csendesen.
 - Nem, a szerencsés én vagyok - válaszolta.

   Ezen egy kicsit mindketten elméláztunk, és én arra gondoltam, hogy mennyire szerethet, ha képes volt értem bejönni abba a pokolba, azok után, amiken keresztül ment?
Hogy oldjam a csendet, megkérdeztem:
 - És te hogyan találtál meg?
 - Azt hiszem, ez az egész nem történt volna meg, ha jobban figyelek a temetésen, de egyszerűen nem láttam meg rajtad kívül mást - sóhajtott.
 - Ez rám is igaz - mosolyodtam el -, a vasárnap éjszaka után másra sem tudtam gondolni, csak rád. Remélem, hamarosan jobban leszek, és megismételhetjük - böktem ki pirulva.
 - Hihetetlen vagy - nevette el magát, és megpuszilta a kezem. - Szóval, átgondoltam, amit utoljára mondtál, és elmentem Drogóhoz, hátha ketten rájövünk valamire, de végül is Daenerys, aki éppen nála volt, ismerte meg a bátyját a képen. Azt nem tudta, pontosan hová járnak Viserysék, de elmentünk egy haverjához, akitől megtudtuk. Lehet, hogy ő hívta fel Viseryst, nem néztük meg, hogy van-e vonalas telefonjuk - töprengett el egy pillanatra.
Az alapján, amit az arcán láttam, jobbnak láttam nem megkérdezni, hogy hogyan is tudták meg, hol vagyok.
 - Amikor odaértünk, Viserys akkor menekült el az autóján, úgyhogy Drogó Danyvel utána ment, én pedig ott maradtam. A többit már tudod.
 - Viserys? - kérdeztem.
 - Meghalt. Drogóék mentek utána, és majdnem sikerült is meglépnie előlük, de akkor érkeztek oda szemből a rendőrök. Amikor ezt meglátta, elkanyarodott, és teljes gázzal nekihajtott a szemben lévő betonkerítésnek. Be sem volt kötve, úgyhogy ott helyben szörnyethalt.
 - Szegény Dany! - mondtam.
 - Hát igen, ő sem volt túl szerencsés, amikor a fiútestvéreket osztogatták - fintorodott el.
 - Te hogy vagy? Nem szabadott volna még engem cipelned, gondolom.
 - Jól vagyok, édesanyád addig nyaggatott, hogy délelőtt lementem, és megvizsgált a doki, akinél feküdtem. Minden rendben.
 - Örülök! Remélem, hamarosan megszabadulunk már ettől a kórháztól.
 - Nyugi, csak néhány napot kell kibírni - simított végig az arcomon.
 - Egy hete bezzeg nem így vélekedtél - vihogtam.
 - Egy hete nem volt füstmérgezésed - mondta.
 - Bent lehetsz majd velem itt? Nem kell még visszamenned, dolgozni?
 - Nem megyek vissza. Nem akarom tovább csinálni ezt az egészet. Indítani akarok egy vállalkozást, ami biztonsági rendszerekkel foglalkozik. Mindig is ez volt a tervem, de tőke kellett hozzá. Igazából már meg is volt a pénzem, nem tudom, miért voltam még mindig Joffrey testőre? Talán csak rád vártam - tette hozzá elgondolkodva.

   Néztem rá, és úgy éreztem magam, mintha a szívem egy teáscsésze lenne, amiben tea helyett szerelem van, de annyi, hogy éppen nem csorog ki.
Mosolyogva kérdezte tőlem:
 - Mire gondolsz?
 - Hm, valójában egy csésze teára. Tudod, angol vagyok, és öt óra körül van.
Zavartan nézett, valószínűleg azt fontolgatta, hogy mennyire lehetek rosszul.
 - Kérjek neked teát a nővérektől? - jutott arra az eredményre, hogy talán csak szomjas vagyok.
 - Nem, köszönöm, nem igazán szeretem a teát.
 - Jól érzed magad? - ráncolta össze a homlokát.
 - Igen, jól vagyok. Sőt, boldog vagyok! Élek, te itt vagy velem, szerelmes vagyok, és akit szeretek, viszont szeret. Legszívesebben táncra perdülnék, úgy érzem, tele vagyok energiával - mosolyogtam, és a jókedvem ragadós volt. - Tudod, azt hiszem, már nem kapnék köhögő rohamot egy kis csókolózástól! - És a távirányítóval ülésbe emeltem az ágyat.

   Hat körül megérkezett a család, és öröm volt látnom, hogy amikor Sandor kezet nyújtott apának, akkor apa éppen úgy ölelte meg, ahogyan Robbot, vagy Jont szokta. Úgy tűnt, Sandor teljes jogú családtaggá lépett elő, és ez örömmel töltött el. Láttam rajta, hogy ő még nem szokta ezt meg, de azt is éreztem, hogy jól esik neki. Hirtelen tele lett az egész szoba, és az addigi csendes beszélgetésünkből nyüzsgő vidámság lett.



Ui: A 16. - egyben utolsó - fejezet 19-én, pénteken érkezik.