Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 17. fejezet

17. fejezet - Lábadozás


A lakásban csodálatos illatok terjengtek, amikor Hermione legközelebb felébredt. Üres volt mellette az ágy, de Perselus párnájára oda volt készítve az a póló, amit legutóbb viselt. Elmosolyodott a gondolatra, hogy van egy ruhadarabja Perselus Pitonnál.
A karjáról hiányzott a sínpólya, és már csak alig érzett fájdalmat itt-ott. Megmozgatta a törött karját, úgy tűnt már rendbe jött, úgyhogy felvette a pólót, és kiszállt az ágyból. Kifelé indult volna, de hirtelen megszédült. Próbált megkapaszkodni, de nem sikerült, csúszott lefelé. Erős karok tartották meg, hogy ne essen a padlóra.
– Még nem kellene járkálnod! – dorgálta meg Perselus. – Holnapra valószínűleg kutya bajod sem lesz, de ma még pihenned kell!
– A mosdóba szeretnék menni – mondta pirulva.
– Rendben! – válaszolta a férfi, és a karjába kapta. Mikor odaért, kinyitotta neki az ajtót, és letette. – Szólj, ha végeztél, addig megnézem az ételt.

Mikor végzett, Piton újra felvette, de nem a hálóba vitte, hanem a nappali kanapéjára ültette, félig fekvő helyzetben. Valahonnan elővarázsolt egy plédet, ráterítette, azután mellé ült, és a kezébe vett egy napilapot. Gyorsan átlapozta, de az egyik oldalon hosszabban is elidőzött.
– Jól van, a mugliknak nem tűnt fel semmi a várban történtekből – közölte, miután összehajtotta az újságot. – Mindössze annyit írnak, hogy a biztonsági őr az éjszakai járőrözése során szívinfarktust kapott.
– Szegény őr! – dünnyögte Hermione. – Rookwood még csak rá sem nézett igazán, mielőtt megölte volna.
– Nem véletlenül volt halálfaló – mondta szárazon Piton, és elfelhősödött a tekintete.
Hermione gyorsan témát változtatott.
– Milyen nap van ma? – kérdezte.
– Szerda, tizenegy óra – válaszolta a férfi.
– Egy teljes napot átaludtam? – döbbent meg a lány. – Micsoda léhaság!
– Nem aludtál végig, néha felébredtél – magyarázta a varázsló. – Egyébként a főbenjáró átkokat muszáj kipihenni, különben nyomot hagyhatnak.
Hermione akaratlanul is odanyúlt, ahol a talizmán a bőrébe égett.
– Természetesen a cruciatusra gondolok, a másikat nem szokás túlélni – jegyezte meg Perselus.
A lány nem akart most erről beszélni, túlságosan is jól esett itt ülni a nappaliban.

– Nagyon jó illatokat érzek! – áradozott, és a konyha felé tekintgetett, de csak annyit látott, hogy a tűzhelyen lévő lábosban valamit egyenletes tempóban keverget egy fakanál, az asztalnál pedig egy kés vagdosta serényen a burgonyákat.
– Marhapörkölt – tájékoztatta a férfi. – Hagyományos magyar étel, bár azért kicsit változtattam rajta, hogy kevésbé legyen megterhelő. Ebben az országban valamiért imádják a nehéz ételeket – csóválta meg a fejét.
Intett egyet, mire az asztalon felemelkedett a vizeskancsó, és a lábosba loccsantott egy keveset. Hangos sercegés volt a válasz, a fakanál pedig átmenetileg gyorsabb iramra fogta a tempót.
Hermione azon töprengett, mi lehet Perselusszal? Most úgy beszélt vele, mint egy egyszerű, és talán nem túl kedves ismerőssel, a tettei viszont azt mutatták, hogy igenis fontos neki. Odarakta mellé a pólót, hogy kényelmesen fel tudjon öltözni, elkapta, amikor majdnem elájult, ami azt jelenti, hogy figyelte őt, miközben főzött is. Aztán mosdóba vitte, utána pedig nem a szobába, hanem ide, maga mellé. Na persze – gondolta –, végül is Perselus Pitonról van szó, nem várhatja, hogy a férfi semmiségekről kezdjen vele csevegni, vagy lelkesen ecsetelje a tegnap este látott kviddics meccset – nem mintha őt egyébként érdekelte volna –, mint egykor Ron.

Ron.
Napok óta eszébe sem jutott. Jó, a tegnapi napra van magyarázat, de előtte csak akkor gondolt rá, amikor Perselus kérdezett róla. Milyen hűtlen szerelmes is ő! Hiszen még két éve sincs, hogy a fiú meghalt, ő pedig, miután lefeküdt valakivel, már el is felejtkezett róla. Most minden a lelki szemei elé vetült, attól kezdve, hogy először meglátta Ronald Weasleyt a Roxfort Expressz járatán, az együtt átélt kalandokig. Csakhogy egy idő után arra lett figyelmes, hogy a gondolatai minduntalan másvalaki felé kanyarodnak. A közös étkezéseknél a nagyteremben nem a mellette ülő fiút látta, hanem a tanári asztalnál ülő fekete alakot. Az órák menthetetlenül a bájitaltan felé vették az irányt, az udvaron pedig a lobogó taláros professzort látta, ahogyan magányosan vág át a tiltott rengeteg irányába.
Már nem is tudok Ronra gondolni! – fonta össze a mellkasán a kezét, a szemében pedig megjelent egy könnycsepp.

Észre sem vette, hogy mikor állt fel Piton a kanapéról, csak akkor tért magához, amikor meglátott maga előtt egy pohár vizet tartó kezet.
– Tessék, idd meg! – szólította fel a férfi, ő pedig engedelmesen tette a dolgát.
Perselus egy pillanatig még nézte, azután a konyhába ment. Belenézett a lábasba, csökkentette a lángot, azután beledobta a burgonyákat. Visszament a nappaliba, és felvette a lányt a kanapéról, de most nem ment vele sehová, csak leült, ölében a boszorkánnyal.
– Ha sírni szeretnél, tedd csak azt, jót fog tenni – mondta nagyon csendes, megnyugtatóan mély hangon. – A cruciatus nem csak a testre van hatással, hanem a lélekre is, ami olykor csak napokkal később mutatkozik meg. Gondold csak el, Longbottom szülei még mindig a hatása alatt vannak, mert őket hosszú ideig kínozták.
– Olyan gyengének éreztem magam – suttogta Hermione –, és annyira féltem!
– Most már minden rendben lesz – ígérte Piton, és gyengéden simogatni kezdte a hátát, mire a lány tényleg sírni kezdett.
A férfi nem csitítgatta, nem is mondott semmit, csak ott volt vele, és sugározta felé a megértést, és ez most mindennél többet jelentett neki.


Abban a pillanatban, ott a kanapén, Perselus karjai között sírva értette meg, hogy a férfi igazi rokonlélek. Végre valaki, aki megérti őt! Akivel lehet könyvekről, tudományról beszélgetni, nem csak a kviddicsről, és aki lélekben közel áll hozzá. Mindketten magányosak, de együtt nem azok. Pitonról sosem gondolta volna, hogy majd az ölébe veszi, és hagyja, hogy telesírja az ingét, a férfi mégis gondolkodás nélkül megtette, mert neki erre volt szüksége. Lehet, hogy szavakkal nem osztja meg az érzéseit, de a gesztusai, a tettei megmutatják. Még jobban az ölelő karok közé simult, és megnyugvást talált. Sőt, nem csak azt, hanem az egymáshoz tartozás érzését is. Talán nem egyfelé fog majd vezetni az útjuk – bár ő ezt egyre jobban szeretné –, de a szívében mindig lesz egy darabka hely a férfinak, és tudta, hogy ez fordítva is igaz.

***

Mindeközben Piton egyáltalán nem ilyen megnyugtató gondolatokkal volt elfoglalva.
Hát, ennyit tud ő adni a lánynak. Néhány perce, mikor még egymás mellett voltak a kanapén, érezte, hogy mondania kellene valami kedveset, de fogalma sem volt, hogy mit. Járt az agya, de semmi sem jutott eszébe. Soha nem volt a nagy szavak embere, hacsak nem a bájitaltanról volt szó. Nem csoda, hogy Lily is inkább Pottert választotta. Ő nem tud bókolni, vagy kedveskedni.
Mindazonáltal úgy vélte, a lány jelenlegi állapotában feleslegesek a szavak, és többet ér, ha a sírás által megkönnyebbülhet. Remélte, hogy közben az étel nem megy teljesen tönkre, bár már majdnem készen volt, ezért ez nem tűnt valószínűnek. Egyébként is az a legfontosabb, hogy Hermione jobban legyen.

A boszorkány lassan megnyugodott, egy idő után már nem is szipogott, de még mindig szorosan hozzásimult.
– Köszönöm! – dünnyögte a mellkasának.
Piton elővett egy zsebkendőt a zsebéből és felé nyújtotta, amit a lány hálásan el is fogadott.
– Jobb egy kicsit? – kérdezte.
– Sokkal – mondta Hermione, még mindig a könnyeit törölgetve. – Tudod, mindenféle gondolat kavarog bennem, és úgy érzem, nem tudok rendet tenni közöttük.
– Majd ha lecsillapodik ez a felfokozott idegállapot, akkor könnyebb lesz. Ne felejtsd el, hogy nemrégiben majdnem meghaltál.
– Tudod, nem is az volt a legrosszabb, amikor az átok elért, mert akkor igazából már mindegy volt. De amikor a vár udvarán, a földön magamhoz tértem, tudtam, hogy a sérüléseim annyira súlyosak, hogy elvérezhetek akár ott, a földön fekve is. A halálos átok egy pillanat alatt megöl, de én nem tudtam, hogy egy órám, vagy egy fél napom, esetleg több van hátra. Rettegtem attól, hogy újra bánthat Rookwood.
– Nagyon aggódtam érted! – Miközben ezt mondta, azon töprengett, mennyire nem fejezi ki az aggódás szó azt, amit érzett. – Azt hittem, Rookwood nem bánt téged többet, ha úgy hiszi, engem nem érdekelsz.
– Tudom – válaszolta Hermione.

Egy kis ideig csendben voltak, azután a lány elhúzódott, hogy ránézhessen. Alaposan szemügyre vette, Piton szinte kellemetlenül érezte magát miatta. Hétfő reggel ivott utoljára az átváltoztató szérumból, és tudta, hogy amit a boszorkány lát, az nem szép. Bár a kinézete sosem érdekelte, ezért nem foglalkozott azzal sem, hogy Kígyósi Péter megnyerőbb legyen, mindössze annyi volt a cél, hogy ne ismerjék fel. De most a haja szokás szerint zsírosodik, a bőre fakó, a szeme között örökké ott lévő ránc miatt pedig még komornak is tűnik. Pedig már nem akart a lánnyal mogorva lenni, nem akarta elüldözni maga mellől. Szívesen tartotta volna bármeddig a karjában.
Hermione felemelte a kezét, és megsimogatta az arcát, a szeme pedig egyáltalán nem azt tükrözte, hogy nem tetszik az, amit lát. A tekintetében gyengédség volt, és valami más, amit Piton nem tudott beazonosítani. Aztán a lány hozzá hajolt, és lágyan puszilgatni kezdte, mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejében, és el akarná űzni a gondolatait. A férfi lehunyta a szemét, és úgy élvezte a még soha nem tapasztalt gyengédséget. Furcsán érezte magát, de nem volt kellemetlen. A boszorkány alapos volt, egy négyzetcentimétert sem hagyott ki, még az orra görbületére is jutott, utoljára pedig a szájára. Mikor befejezte, visszabújt a karjába, és szorosan átölték egymást.

Nem igazán tudta, meddig ültek így, ebben a jóleső csendben, de véget vetett neki, hogy Hermione hasa hangosan megkordult, mire a lány kuncogni kezdett.
– Miféle vendéglátó vagyok én, hmm? Hagylak éhen halni! – morgott Piton.
– Igazából én vagyok az, aki nem hagy téged főzni – válaszolta a lány, aztán lecsúszott róla, hogy a férfi fel tudjon állni. – Segíthetek valamit?
– Inkább pihenj, rendben?
– Igenis, professzor úr! – mosolygott a boszorkány.
– Ez a griffendéles szemtelenség nem fog jóra vezetni, hidd el nekem! – fenyegette meg, miközben felállt a kanapéról.
– Pedig én bízom benne, hogy jó lesz! – replikázott a lány.
– Mégis micsoda? – érdeklődött.
– Az ebéd, vagy – nézett Hermione a faliórára – korai vacsora, és ami utána következik.
– Mi következik utána? – értetlenkedett szándékosan.
– A desszert! – bökte ki diadalmasan a lány.
– Nos, azzal nem készültem – válaszolta némileg tanácstalanul.
– Akkor kénytelen leszek mással beérni – mondta a boszorkány, és végigsimított a férfi mellkasán. – Hm, talán jobb is lesz, mint holmi sütemény.
Piton nyelt egyet, és jobbnak látta, ha gyorsan megnézi a pörköltet a konyhában, mielőtt még előételre is sort kerítenének.

Már beesteledett, mire a desszertnek is a végére értek, bár a legtöbb időt azzal töltötték el. Lassan, ráérősen szeretkeztek, úgy, mint akik a halál torkából jönnek, örülnek annak, hogy élnek, és ezért újra fel akarják fedezni egymást. A férfi annyira gyengéd volt, amennyire csak tudott, nagyon vigyázott, nehogy a lánynak fájdalmat okozzon. Bár elvileg a testi sérülések már begyógyultak, megtalálták a módját, hogy mindkettőjüknek jó legyen, de amennyire lehetséges, kíméljék Hermionét.
Utána összeölelkezve feküdtek, és Piton azon tűnődött, volt-e már valaha ilyen boldog? Érezte-e már ezt a nyugodt, derűs elégedettséget, ami most tölti el? Ez sokkal jobb volt még annál is, mint amikor kitalált egy különlegesen bonyolult, nehéz bájitalt, és a legvégén bedugaszolta az elkészült szer üvegét.

De minden jónak vége szakad egyszer, ezt nagyon is jól tudta.
– Van valami terved már Rookwoodot illetően? – kérdezte.
A boszorkány nagyot sóhajtott.
– El kell vinnem Londonba – mondta.
Sejtette, hogy ez lesz a válasz.
– Nem lenne jobb, ha inkább egyszerűen mi elintéznénk? – próbálkozott még. Már bánta, hogy nem ölte meg a halálfalót a vár udvarán. A probléma meg lenne oldva.
– Nem akarom, hogy a vére a kezemhez tapadjon – rázta meg a fejét a lány.
– Megteszem én – ajánlotta. – Bántott téged, és meg is ölt volna mindkettőnket. Van rá okunk.
– Tudom, de... – Hermione tépelődött. – Az általa megölt aurorok családjai megérdemlik, hogy igazságot szolgáltassanak nekik.
– Igen, ebben igazad van – sóhajtott. – Mikor akarod odavinni?
Hermione egy kicsit gondolkodott.
– Ha holnapra megerősödöm a hoppanáláshoz, akkor már holnap. Túl szeretnék esni rajta mielőbb.
– Megértem – bólintott komoran. – Veletek megyek.
– Tessék? – nézett rá a lány.
– Nem hagylak magadra vele, arról szó sem lehet!
– De úgy gondoltam, egyenesen a minisztériumba viszem, akkor nem lehet gond. Az irodámba tudok hoppanálni is.
– Hermione, erről nem vitatkozom! Nem lehetsz vele kettesben, és kész! – Nem tudta volna elviselni, ha azért történik valami a lánnyal, mert magára hagyta a halálfalóval.
– De ha oda jössz te is, akkor meg fogják tudni, hogy...
–... hogy élek – fejezte be helyette a megkezdett mondatot. Tisztában volt ezzel a lehetőséggel, de mivel már elhatározta, hogy elfogadja a roxforti állást, ennek nem volt jelentősége. – Semmi gond, ha visszamegyek tanítani, úgyis megtudnák.
– Biztos vagy benne? Mi lesz itt az üzlettel?
– Valahogy majd megoldom – vonta meg a vállát. – Veszek fel valakit, vagy bezárom, de az is lehet, hogy csak a nyitvatartáson változtatok. Erről még beszélnem kell McGalagonnyal.

Piton, bár nem volt az érzelmek mestere, de most ő is érezte, hogy valami megváltozott. Hermione még mindig a karjában volt, de mégis, mintha a lelke eltávolodott volna tőle.
– McGalagony biztosan örülni fog – mondta a lány.
– Nem érdekel McGalagony – közölte szárazon. – Kizárólag magam miatt megyek vissza.
És talán néha láthatlak majd – tette hozzá magában.
– Akkor jó – mosolygott halványan Hermione.

Talán azt hiszi, azért akarok visszamenni, mert folytatni szeretném, ami itt elkezdődött? – töprengett a férfi. Ez így is van, de csak akkor, ha ő is erre vágyik. Ha nem, azt is el kell fogadnom, hiszen a jövőjéről dönt, nem lenne nagy csoda, ha nem egy volt halálfalóra vágyik, aki korát tekintve az apja lehetne.
– Hermione, ha visszamegyünk Angliába, akkor mi majd... – elhallgatott, mert azt akarta, a lány mondja ki, amit ő képtelen lenne, bár tisztában volt vele, hogy az lenne az egyedüli helyes megoldás.
–… úgy teszünk, mintha nem történt volna közöttünk semmi – fejezte be a mondatot halkan a boszorkány.
– Igen – válaszolta csendesen.
Tudta, hogy most megkönnyebbültnek kellene lennie, amiért megmarad a megszokott élete, és nem forgatja fel a nyugalmát egy kócos boszorkány, de nem volt az, mert csak a fájdalmas veszteséget érezte. De azzal is tisztában volt, Hermionét a saját érdekében nem kérheti arra, hogy maradjon vele. Talán jobb is ez így, most úgyis meglehetősen felfordul majd az élete.

Furcsa módon mintha a lányban is hasonló gondolatok kavarogtak volna, mert hirtelen még szorosabban ölelte, mint addig. Ráemelte a tekintetét, és csak ennyit mondott:
 – De ez az éjszaka még a miénk!