Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 19. fejezet

19. fejezet - Felismerés


     Hermione némiképp csüggedten lépett be a lakásába. Máris megbánta, hogy olyan hirtelen eljött a minisztériumból, de akkor úgy érezte, képtelen tovább ott ülni Perselus mellett anélkül, hogy megérinthetné. Most viszont bármit megadott volna, ha legalább messziről láthatná. Felsóhajtott. Persze, a férfi érdekében talán jobb ez így.
Szüksége volt valamilyen monoton, gépiesen elvégezhető, de mégis hasznos tevékenységre, úgyhogy felnagyította a táskáját, és elkezdett kipakolni. Minden ruhát tisztítóbűbájnak vetett alá, mielőtt elrakta volna. Mikor ezzel kész lett, főzni akart, de nem volt semmi olyasmi otthon, amiből ehetőt tudott volna varázsolni, hiszen, mielőtt elment, kidobott minden romlandót. Végül talált egy zacskó kekszet, azt kezdte el eszegetni, és igyekezett nem gondolni arra, hogy utoljára Perselusszal reggelizett együtt, a férfi otthonában.

Néhány óra múlva kopogtattak a bejárati ajtón.
A boszorkány szinte repült kinyitni. Talán Piton valahonnan megtudta a címét, és idejött hozzá?
Nem, persze hogy nem – gondolta, amikor meglátta a belépő Harryt.
– Szia! – vigyorgott a barátja, és felemelte a kezében tartott ételhordót. – Ginny küldött neked vacsorát, hátha nincs itthon semmi.
– Ó, Harry! Köszönöm! – A nyakába borult, és sírni kezdett. Még maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Talán a csalódás miatt, mert nem Perselus jött, vagy a barátai gondoskodása volt az oka? Az igazság inkább az lehetett, hogy ezek együtt, megfűszerezve az elmúlt hetek felfokozott idegállapotával. Sokáig sírt, Harry pedig a hátát simogatta közben. Végül nagy nehezen sikerült abbahagynia. Kivörösödött szemekkel nézett a barátjára. – Ne haragudj!
– Ennyire szörnyű volt? – kérdezte aggódva a fiú. – Annyira sajnálom, hogy odaküldtünk!
– Összességében nem, de azért, amikor Rookwood elkapott, az eléggé durva volt – mondta.
– És Piton? Ő nem kellemetlenkedett? – gyanakodott Harry.
– Nem, dehogy. Ő teljesen normális volt – válaszolta, és igyekezett, hogy a hangja ne remegjen meg.
– Tényleg? Nekem úgy tűnt, nem nagyon változott.
– Miért?
Harry megvonta a vállát.
– Miután visszatértem a minisztériumba, elvittem kihallgatni. Először bocsánatot kértem, amiért nem hittem, hogy a jó oldalon állt. Ő azt válaszolta, hogy még csak gyerek voltam, aztán lerázott, hogy inkább kezdjük a kihallgatást.
– Mégis mit kellett volna tennie? – mosolygott halványan a lány. – Talán a nyakadba kellett volna borulnia? Hiszen Perselus Pitonról beszélünk, már az is kedves volt tőle, hogy a fiatal korodnak tulajdonította az egészet.
– Piton kedves? – szörnyülködött a fiú. – Hermione, biztosan jól vagy már?
– Hát persze! – kezdett kuncogni Hermione. – Tényleg rendes volt, akkor is, amikor ápolnia kellett.
– Ápolt? Ezt nem is mondta! – csodálkozott Harry.
– Biztosan nem tartotta lényegesnek az eset szempontjából – mondta a boszorkány, és kissé megrémült. Fogalma sem volt, mit mondhatott Perselus Harrynek, nem beszélték meg előre.
– Majd téged is ki kell hallgatnom – nézett bocsánatkérőn a barátja.
– Ó! – A tekintetében megjelenő rémületet a varázsló félreérthette, mert így szólt: – Ha nehéz róla beszélni, akkor elmondom, hogy Piton mit mondott, te pedig kiegészíted, ha másként emlékszel, rendben? Nem szabályos eljárás ugyan, de a barátom vagy és amennyire lehet, kímélni szeretnélek.
– Köszönöm! – válaszolta némi lelkiismeret-furdalással.

Harry elmondása alapján Perselus úgy adta elő, ahogyan a dolgok megestek, kivéve azt, ami kettőjük között történt.
– Így volt minden – válaszolta –, bár Pe... Piton professzor nem tudja, mi történt, amikor csak ketten voltunk Rookwooddal – hadarta, és remélte, hogy a barátja nem veszi észre az elszólást.
– El tudod nekem mondani? Nem muszáj ma, ráér később is.
Hermione nagyot sóhajtott.
– Talán jobb lesz, ha itthon mondom el, nem olyan könnyű erről beszélnem. Piton professzor mondta, hogy látta őt Egerben, de én nem tulajdonítottam rám nézve veszélyesnek – kezdett hozzá, és ő is elmondta a finomított verziót, de Rookwood kegyetlenségéről is beszámolt.
Harry egészen elsápadt a végére.
– Merlinre! Csoda, hogy életben maradtál! Ne haragudj, hogy kitettelek ennek! Én sem hittem volna, hogy Rookwood téged is meg fog támadni. De vajon miért tette?
– Biztosan úgy gondolta, hogy a professzor segítségére siet az egykori diákjának – mondta.
– Igen, elképzelhető – gondolkodott el Harry. – A megölt aurorokról te sem tudsz semmit? – kérdezte.
– Sajnálom, de nem. Csak akkor beszélt róluk, amikor már a vár udvarán voltunk, de én akkor már nem igazán voltam magamnál. Mit mondott Rookwood?
– Hát ez az! Semmit! Egyszerűen meg sem szólal – válaszolt a fiú. – De persze majd a veritaserum megoldja a nyelvét!
– Igen – tűnődött Hermione. Már nem akart ezzel a témával foglalkozni, ezért inkább másra terelte a beszélgetést. – Még nem is mondtad, hogy sikerült a lánykérés?
– Ó! Az nagyon jól! – csillant fel büszkén a barátja arca. – Igent mondott! Egyébként meg is akarunk téged látogatni a hétvégén Ginnyvel. Esküvői meghívót hoznánk.
– Merlinre! Harry, gratulálok, ez csodálatos! Mikorra tervezitek az esküvőt?
– November elejére – mondta a fiú. – Tudod, Ginny azt szeretné, ha ez az ősz kevésbé lenne nehéz Mollynak. Azt gondolja, hogy a lakodalom szervezése talán egy kissé eltereli a figyelmét Ron halálának évfordulójáról.
– Igen, ez valószínűleg jó ötlet – bólogatott. Az októbert mindannyian nehezen viselték, a tavalyi borzalmas volt.
– És beválni látszik – motyogta Harry. – Mi csak szűk körű esküvőt terveztünk, de a leendő anyósom szerint, ha Billnek, Percynek és George-nak nagy lakodalmakat szerveztek, akkor az egyetlen lányuk ne is álmodjon másról. – Aztán rövid vacillálás után vigyorogni kezdett. – Szóval, ez még titok, csak szombaton lehetne elmondanom, de szeretnélek téged megkérni, hogy legyél az esküvőn a tanúm. Vállalnád? Te vagy az egyetlen családtagom!

A lány tudta, hogyan érti Harry, hiszen egyiküknek sem voltak már szülei. A varázslóé régen meghaltak, a boszorkányé pedig ugyan éltek, de meg sem ismerték volna. Ron halála óta csak ők maradtak egymásnak.
– Hát persze, hogy vállalom! – ölelte át boldogan Harryt. – Ez annyira csodálatos!
– Köszönöm! – mosolygott a barátja. – De majd tegyél úgy, mintha akkor hallanád először, rendben?
– Hát persze! – nevetett a lány is.

– Szóval, tényleg ápolt Piton? – hitetlenkedett később a fiú.
– Persze, talán túl sem éltem volna, ha nincs ott – mondta őszintén.
– És milyen volt? Úgy értem, olyan, mint bájitaltanon? – Harry nagyon kíváncsi volt.
– Nem, hiszen már nem vagyok a tanítványa – válaszolta.
Ha elmondaná, hogy milyen volt egykori tanáruk, Harry valószínűleg sokkot kapna – gondolta szomorkásan.
– Végül is, az a lényeg, hogy megmentett, vagy inkább megmentettétek egymást – csóválta fejét a barátja.
– Igen – értett egyet Hermione.
Még egy darabig beszélgettek, aztán a boszorkány egyedül maradt.

***

     Augusztus végére járt már, mire Rookwood első tárgyalását kitűzték. Piton a szokásos fekete öltözékét vette fel az alkalomra, és talárt. Az elmúlt néhány hétben futótűzként terjedt el a hír a varázsvilágban, hogy a hős bájitaltantanár mégis életben van, de szerencsére Shackleboltnak sikerült odahatni a Reggeli Prófétánál és a Szombati Boszorkánynál is, hogy mindössze egy-egy rövid hírben hozták az olvasóik tudomására. Ez nem volt nehéz, tekintve, hogy Rita Vitrol néhány éve az Egyesült Államokba költözött, utódai pedig sokkal jobban tiszteletben tartották a magánéletet. Így aztán továbbra sem tudta senki, hogy eddig Magyarországon élt, ahogyan azt sem, hogy ezután is ott fog, dacára annak, hogy szeptembertől újra roxforti tanár lesz.
Ezért szabta ugyanis a feltételeit McGalagonynak. Tényleg tanítani akart, de emellett nem szerette volna feladni az egri életét sem. Úgy tervezte, hogy tanítás után hoppanál Egerbe, megissza az átalakított, rövidebb hatóidejű szérumot, hogy újra Kígyósi Péter legyen, kinyitja négytől hétig az üzletet, szombati napokon pedig reggeltől estig nyitva fog tartani. Így a mugli ügyfeleit sem hagyja cserben. Pontosan tudta, hogy vannak olyanok – mint Kovács néni is – akiket gyakorlatilag az ő keveréke tart életben.

Várta már, hogy taníthasson. Nemrég a Roxfortban járt, és átvette Horatiustól a bájitaltant. Pitont megdöbbentette, hogy egykori tanára mennyire megöregedett. Na persze, néhány éve elmúlt már száz éves is, de azért ezt tudva is meglepő volt. Az öreg varázsló átadott minden szükséges információt, azután megittak a laborban egy-egy pohár manóbort.
– Köszönöm, hogy felmentést ad a feladataim alól, Perselus! – mondta Lumpsluck. Aztán valahová messze révedt a tekintete. Mikor újra ránézett, fájdalom volt a tekintetében. – Nem kellett volna visszajönnöd!
Piton hirtelen nem tudta, hogy a tegezéstől lepődött meg jobban, vagy attól, amit a professzora közölt.
– Hogy érti? – kérdezte.
– A saját életedet kellene élned! – mondta. – Én már öreg vagyok, sok mindent megéltem, vagy inkább túléltem. Tettem, amit tennem kellett, éppen úgy, ahogyan te is, Perselus. – Horatius szeme könnybe lábadt. – De gyáva vagyok. Láttam, hogy mit tett veled Voldemort, azután Dumbledore, hogy milyen dolgokra vettek rá, és sosem léptem közbe. Nem volt hozzá elég erőm. Mindkettőjüktől féltem, hogy ellenségemmé válnak, ha kiállok melletted.
Piton csak hallgatott, nem igazán tudta, hová akar kilyukadni Lumpsluck. Tényleg ideje már, hogy nyugdíjba vonuljon – gondolta.
– Perselus, élj! Ne foglalkozz senkivel és semmivel. Ha szeretsz tanítani, akkor tedd azt, de ha nem, akkor hagyd itt a fenébe ezt az egészet! Ne hagyd, hogy elmenjen melletted az élet! Én már csak tudom, higgy nekem!
A fiatalabb férfi lassan, megfontoltan bólintott.
– Köszönöm a tanácsot! – válaszolta.
A mágus a vállára tette a kezét. – Élj is vele! Legyél boldog, fiam!

Azóta gyakran eszébe jutott ez a néhány szó. Lumpsluck professzor a házvezető tanára volt, még roxforti diák korában, de ő sosem gondolta úgy, hogy Horatiusnak meg kellett volna védenie bárkitől is. Mindazonáltal azon a tanácson, hogy ne hagyja elmenni maga mellett az életet, gyakran elgondolkodott. Úgy gondolta, most elégedettnek kellene lennie. Hiszen újra tanítani fog, de az egri élete is megmarad. Mindkét világból azt kapja majd, amit a legjobban kedvel.
Mégis úgy érezte, mintha hiányozna valami – kedvetlenül vagy ingerülten teltek a napjai. Feszült volt, és nehezen találta a helyét. Talán, ha végre szeptember lesz, és ténylegesen megkezdi az oktatást a Roxfortban, akkor helyükre kerülnek a dolgok. Legalábbis ebben reménykedett.

     Mikor elérkezett az idő, a Mágiaügyi Minisztériumhoz hoppanált, és a telefonfülkén keresztül belépett az épületbe. Ahogyan korábban megbeszélték, egyenesen Kingsley irodájához ment. Shacklebolt már várt rá, együtt indultak a tizedik szintre. Egy kis helyiségbe kísérték, ahol a többi tanúval együtt arra vártak, hogy behívják őket. A mai nap nem voltak sokan, rajta kívül csak a megölt temetkezési varázsló munkatársa ült a padon. Bár tisztában volt azzal, hogy Hermione nem lesz ott – Kingsley azt mondta, elintézte, hogy csak akkor kell a tárgyaláson is vallomást tennie, ha elengedhetetlenül szükséges – mégis remélte, hogy láthatja. Sajnos erről lemondhatott.

Előbb a temetkezési alkalmazott ment be, azután hívták őt. Amikor belépett az ajtón, minden szempár rátapadt. Kérdő, hitetlenkedő tekintetek, némi csodálkozással vegyítve. Ő csak annyira nézett körül, amíg felmérte, hogy Hermione ebben a teremben sincs, ezután a tanúk emelvényéhez ment. Rookwood mellett aurorok ültek, a halálfaló mindössze egyszer nézett fel rá, egyébként egykedvűen a földet bámulta. Piton megtette a vallomását, ezután – ahogyan megbeszélték – újra visszament Shacklebolt irodájába, hogy ott várakozzon. Azon tűnődött, vajon hol lehet Hermione irodája? Úgy gondolta, talán az ötödik szinten. Esetleg meglátogathatná. Nincs abban semmi furcsa, hiszen ismerik egymást, és különben is, az a legzavaróbb számára, hogy nem tudja, vajon, hogy érzi magát a lány? Vajon teljesen rendben van már? De mivel kérdezősködni nem akart utána, inkább a helyén maradt, és az elvarázsolt ablakhoz lépett, mert kíváncsi volt, mit mutat számára. Sokkal okosabb nem lett, kinézve ugyanis a Fátyol-vízesést látta. Hirtelen az erdőből előjött egy őz, gyönyörű suta volt, mint az, amelyiket a boszorkánnyal együtt láttak. Az állat a patakhoz ballagott, és ivott belőle. Egy darabig állt, nézte a vizet, amiből egyszer csak előbukkant egy vidra. Az állatok összedörgölték az orrukat, aztán játszadozni kezdtek. Végül, amikor elfáradtak, az őz leült a fűre, a vidra pedig mellébújt, egészen közel. Kedves, meghitt jelenet volt, csak éppen semmi értelme.
– Mégis mi az ördögöt akar ez jelenteni? – morogta Piton, és otthagyta az ablakot. Úgy tűnik, már a mágikus ablakokban sem lehet bízni!

– Azt hiszem, teljesen tiszta minden – lépett be nem sokkal később Shacklebolt. – Biztosan el tudjuk ítélni, hogy örökre az Azkabanban maradjon, és a dementorcsókot is megkapja.
– Vallott a megölt aurorokról? – kérdezte Piton.
– Nem, meg sem szólal – rázta fejét Kingsley. – Kapott egy hónap gondolkodási időt az ítélethirdetésig, azalatt majd Harryék megdolgozzák.
Piton orra idegesen megrándult. Potter és a vallatás? Abszurd gondolat.
– Bármikor tudok adni hozzá veritaserumot – közölte végül, azután felállt, mert menni készült.
– Perselus! Eljönnél velem ebédelni?
Először vissza akarta utasítani, de aztán eszébe jutott, hogy nincs más olyasvalaki, akit a barátjának nevezhetne.
– Örömmel – válaszolta hát.

A minisztériumból egyenesen a Foltozott Üstbe hoppanáltak, ahol viszonylag sokan voltak. Ahogy körbepillantott, a szíve hirtelen kihagyott egy dobbanást, mert az egyik asztalnál Hermione Granger ült. A lába automatikusan indult el felé, és már egészen közel ért, amikor észrevette, hogy a lány nincs egyedül.
– Miss Granger! – üdvözölte, amikor odaért, aztán nagy nehezen ránézett a másik lányra is. – Miss Weasley!
– Piton professzor! – A férfi legszívesebben megcsókolta volna, amikor látta, hogyan pattan fel, és pirul el a kócos boszorkány.
– Jól van? – kérdezte meg azonnal, ami a legjobban érdekelte.
– Igen, köszönöm! Minden rendben – hangzott a válasz, de a varázsló kihallotta belőle a bizonytalanságot. Egy hosszú, csodálatos pillanatra megállt az idő, és elvesztek egymás tekintetében. Hermione ajkai résnyire szétváltak, mire Pitonnak emelkedni kezdett a keze, hogy megsimogassa a lány arcát, aztán átölelje, hogy hosszan, amíg csak levegővel bírják, csókolhassa.
– Á, Hermione és Ginny! Jó étvágyat! – érkezett melléjük Shacklebolt is. – Gyere Perselus, arra van az asztalunk!
Piton keze megállt félúton, és jobb híján úgy tett, mintha egy láthatatlan szöszt söpörne le a boszorkány talárjának ujjáról. Nyelt egyet, aztán ölelés és csók helyett vonakodva követte a minisztert. Szívesebben maradt volna Hermione mellett.
– Örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott rá a lány, mielőtt visszaült, de úgy, hogy a varázsló gyomra bukfencet vetett.
– Én is örülök. Nagyon – tette még hozzá kissé rekedt hangon.

Az ebéd további részében alig tudott odafigyelni Shackleboltra. Szerencsére kém múltjából adódóan képes volt rá, hogy beszélgessen vele, miközben Granger körül járt az agya. Még ha csak az agya járt volna! De a szemének képtelen volt parancsolni, egyfolytában a két lány asztala felé pillantgatott. Szerencsére majdnem szemben ültek egymással, így azért nem volt annyira feltűnő. Néha összekapcsolódott a tekintetük, olyankor meg sem hallotta, hogy mit mond neki a másik varázsló, csak elmerült abban a csodálatos, barna szempárban.
Szinte itta Hermione látványát, megjegyezve minden apró kis részletet, hiszen ki tudja, mikor láthatja legközelebb.

Már otthon volt Egerben, amikor rádöbbent, hogy miért érzi magát még mindig elégedetlennek. Azt is tudta, hogy ezen aztán nem fog segíteni az sem, ha már tanítani fog végre. Mert az életéből hiányzik valami.
Pontosabban valaki.

Hermione Granger.