Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 16. fejezet

16. fejezet - A halál érintése 


– Avada Kedavra! – harsogta Rookwood, és Piton a zöld fényt is látta, de a halál mégsem jött.

– Stupor! – kiáltott azonnal, kihasználva a pillanatnyi döbbenetet, és mikor a halálfaló összeesett, megkötözte és lefegyverezte: – Incarcerandus! Capitulatus!
– Invito pálca! – kiáltotta még, hogy magához vegye a halálfaló kezéből kiesett pálcát, de meglepetésére kettő is hozzá röppent, a második valószínűleg Hermione tulajdona volt.

Rettegve rohant a lányhoz, és amikor látta, hogy tényleg bekövetkezett, amitől tartott, akkor összerogyott előtte. Az ölébe emelte az élettelen testet, és huszonöt év után újra sírni kezdett.

Már megint megtörtént! Nem vigyázott rá eléggé, és meghalt, aki fontos volt számára. Igen, fontos volt neki a lány, nagyon fontos! Csak ma délután fedezte fel magában az érzést, amikor aludni látta az irodájában, de akkor még önmaga előtt is tagadta. El kellett veszítenie ahhoz, hogy elfogadja. Most már nem volt értelme becsapnia magát, és úgy érezte, megszakad a szíve. A fájdalom kibírhatatlan volt, talán rosszabb, mint először Lilyvel, mert Hermione nem a gyermekét, hanem őt védte. Elé állt a halálos átoknak, hogy ő megmeneküljön, pedig az élete semmit sem ér, még egy knútot sem.

Meghalt helyettem, és még csak nem is tudta, hogy mit érzek iránta! – A gondolat pokoli volt.
És vajon mennyit szenvedett ma este? Jól látta a zúzódásokat, vérfoltokat a lányon, és legszívesebben hozzá futott volna, hogy ápolja, de azt hitte, ha leplezi az érzelmeit, akkor felülkerekedhet a halálfalón. Végül csak annyit ért el, hogy a boszorkány úgy érezhette, nem érdekli, hogy mi történt vele.

– Hermione! – kiáltotta a nevét. – Tudnod kellett volna, hogy mennyire fontos vagy nekem! – Ráborult, és megcsókolta a homlokát.

– Hhhhh! – szakadt fel egy hangos sóhaj a lányból, és kinyitotta a szemét.
– Életben vagy! – kiáltotta hitetlenkedve, és még jobban magához szorította volna, de a boszorkány erre felnyögött a fájdalomtól. – Ne haragudj! – lett gyorsan óvatosabb és gyengédebb. – Hogyan...? – kérdezte értetlenül.
– A medál – suttogta a lány. Aztán összeszedte a maradék erejét, és újra megszólalt. Reszkető hangja alig volt hallható. – Túl... sok... sérülés – mondta, és elájult.

A következő egy óra azzal telt, hogy megpróbált életet lehelni a boszorkányba. Félő volt, hogy a végén nem a halálos átokba hal bele, hanem a Rookwoodtól kapott sérüléseibe. Valamilyen csoda folytán életben maradt, és tudta, ha nem sikerül megmentenie, abba beleőrül.
– Hippokrax! – mondta el számtalanszor, Hermione minden egyes testrészére használva a gyógyító varázslatot. A nyomában zúzódások kezdtek begyógyulni, sebek behegedni, csontok összeforrni.
– Ferula! – pólyálta be a lány nemrég még törött karját, hogy a gyógyulás folyamata tökéletesen menjen végbe.
Mikor a boszorkány néha magához tért, minden szóba jöhető elixírt beadott neki, ami csak nála volt. Áldotta az eszét, hogy hozott magával ilyesmit is.
A lány még nem volt teljesen magánál, de érezte, hogy lassanként visszatér belé az élet. El sem tudta hinni, hogy ilyen szerencséjük lehet.

– Gyenge vagy, Piton! Mindig is az voltál, te áruló! – tért magához Rookwood. Mozdulni nem tudott, hiszen a kötöző ártás erősen tartotta, de a nyelve semmivel sem lett kevésbé csípős.
– Petrificus totalus! – varázsolta sóbálvánnyá a halálfalót, mert elege volt belőle, aztán egy pálcaintéssel megfordította, hogy Rookwood ne láthassa őt.

Körbenézett.
Tudta, hogy valamit kezdenie kell a vár udvarával, hogy a mugliknak reggel ne tűnjön fel, ami történt. Bizonytalanul pillantott a lányra, de tudta, egyelőre nem tud többet tenni érte. Fél órát szánt az udvarra, azalatt helyreállította a ledőlt falakat, bástyákat. Megtalálta a megölt biztonsági őrt, és úgy helyezte el, hogy egyszerű szívinfarktusnak tűnjön a halála. Mikor úgy érezte, hogy minden készen van, a boszorkányt és a halálfalót is lebegtetve elindult a föld mélye felé. A kazamaták lejárata mellett ott volt az átjáró az érseki pincerendszerbe, ezért egyenesen oda tartott.
Az alagútban a zárkához ment, és belökte Rookwoodot. A sóbálvány átkot nem szándékozott feloldani, felőle aztán ott rohadhatott volna meg a halálfaló a pincében.

Amikor végzett, Hermionét gyengéden a karjába vette, úgy vitte fel a lakásba. A hálószobában lefektette az ágyra, aztán levette magáról a cipőjét, talárját, és kimerülten melléfeküdt. Nem akarta magára hagyni egy pillanatra sem.

Nézte a lányt, aki ájultan aludt, és a vörös, kék és lila foltok ellenére is gyönyörű volt. Hihetetlennek tűnt, hogy sosem látta meg a szépségét, amíg a Roxfortban tanított. Persze, amikor odakerült, még csak egy kislány volt, kusza hajjal – bár ez nem sokat változott – és szabálytalan fogsorral. Még szerencse, hogy néhány évig nem látta, mert így el tudott vonatkoztatni az emlékeiben élő gyerektől, és képes nőként tekint rá.
Megmentette az életem – csóválta meg tűnődve a fejét. Vajon miért? Csak egy valamit tudott elképzelni indokként: a lány griffendéles forrófejűségét, és bátorságát. Na persze, ez szerinte inkább meggondolatlanságnak nevezhető. Mindenesetre mindketten élnek, pedig lehetett volna rosszabb vége is a dolognak.
Vajon hogyan lesz ezután? Itt marad még Egerben a boszorkány, vagy visszatér Londonba, és éli tovább az életét? Sajnos, erre megvan a lehetőség – látta be –, és neki el kell engednie. Talán egy nyári kalandnak jó volt Hermione számára, ő pedig örülhet, hogy ennyit is kapott belőle. Ha tényleg fontos neki, akkor nem állhat az útjába, hiszen a lány még fiatal, előtte az élet. Ráadásul saját magában sem biztos. Természetesen kedveli, és talán – ha nagyon magába néz – szereti is a boszorkányt, és pokoli érzés volt azt hinni, hogy meghalhat, de egy kapcsolathoz ennyi nem biztos, hogy elég.

És mit kezdenek Rookwooddal? Már egy kicsit sajnálta, hogy nem ölte meg a vár udvarán, akkor meg lenne oldva a probléma. Úgy tűnik, az elmúlt, muglik között töltött időszak gyengévé tette, ahogyan a halálfaló is rámutatott.
Felsóhajtott. Hermionéra fogja bízni, hiszen majdnem elvette az életét, joga van ítélkezni felette.

Az állapota reményt keltett benne, már sokkal jobban volt, Piton úgy gondolta, a testi bajok nagy részét sikerült meggyógyítania, de persze még időbe telik, mire teljesen rendbe jön. A cruciatus szörnyű hatással van nem csak a testre, de a lélekre is, és az volt az érzése, nem az volt az első átok, amit a jelenlétében kapott a lány, mert rémálmok gyötörték.
– Ne, kérem, ne! – ismételgette állandóan. Néha rángatózott és rúgkapált álmában, pedig minden mozdulat kínokkal járt még neki.
Végül Perselus megitatott vele egy álomtalan álom elixírt, és attól lecsendesedett.

Valamikor hajnal felé őt is legyűrte a fáradtság. A rendszeres úszástól jó volt az erőnléte, de már régen párbajozott varázslóval, ráadásul korábban alig pihent.
Úgy aludt el, hogy fogta Hermione kezét, hogy érezze, ha felébred, vagy bármi egyéb történik vele.

**– Avada Kedavra! – harsogta Rookwood, és Piton a zöld fényt is látta, de a halál mégsem jött.

– Stupor! – kiáltott azonnal, kihasználva a pillanatnyi döbbenetet, és mikor a halálfaló összeesett, megkötözte és lefegyverezte: – Incarcerandus! Capitulatus!
– Invito pálca! – kiáltotta még, hogy magához vegye a halálfaló kezéből kiesett pálcát, de meglepetésére kettő is hozzá röppent, a második valószínűleg Hermione tulajdona volt.

Rettegve rohant a lányhoz, és amikor látta, hogy tényleg bekövetkezett, amitől tartott, akkor összerogyott előtte. Az ölébe emelte az élettelen testet, és huszonöt év után újra sírni kezdett.

Már megint megtörtént! Nem vigyázott rá eléggé, és meghalt, aki fontos volt számára. Igen, fontos volt neki a lány, nagyon fontos! Csak ma délután fedezte fel magában az érzést, amikor aludni látta az irodájában, de akkor még önmaga előtt is tagadta. El kellett veszítenie ahhoz, hogy elfogadja. Most már nem volt értelme becsapnia magát, és úgy érezte, megszakad a szíve. A fájdalom kibírhatatlan volt, talán rosszabb, mint először Lilyvel, mert Hermione nem a gyermekét, hanem őt védte. Elé állt a halálos átoknak, hogy ő megmeneküljön, pedig az élete semmit sem ér, még egy knútot sem.

Meghalt helyettem, és még csak nem is tudta, hogy mit érzek iránta! – A gondolat pokoli volt.
És vajon mennyit szenvedett ma este? Jól látta a zúzódásokat, vérfoltokat a lányon, és legszívesebben hozzá futott volna, hogy ápolja, de azt hitte, ha leplezi az érzelmeit, akkor felülkerekedhet a halálfalón. Végül csak annyit ért el, hogy a boszorkány úgy érezhette, nem érdekli, hogy mi történt vele.

– Hermione! – kiáltotta a nevét. – Tudnod kellett volna, hogy mennyire fontos vagy nekem! – Ráborult, és megcsókolta a homlokát.

– Hhhhh! – szakadt fel egy hangos sóhaj a lányból, és kinyitotta a szemét.
– Életben vagy! – kiáltotta hitetlenkedve, és még jobban magához szorította volna, de a boszorkány erre felnyögött a fájdalomtól. – Ne haragudj! – lett gyorsan óvatosabb és gyengédebb. – Hogyan...? – kérdezte értetlenül.
– A medál – suttogta a lány. Aztán összeszedte a maradék erejét, és újra megszólalt. Reszkető hangja alig volt hallható. – Túl... sok... sérülés – mondta, és elájult.

A következő egy óra azzal telt, hogy megpróbált életet lehelni a boszorkányba. Félő volt, hogy a végén nem a halálos átokba hal bele, hanem a Rookwoodtól kapott sérüléseibe. Valamilyen csoda folytán életben maradt, és tudta, ha nem sikerül megmentenie, abba beleőrül.
– Hippokrax! – mondta el számtalanszor, Hermione minden egyes testrészére használva a gyógyító varázslatot. A nyomában zúzódások kezdtek begyógyulni, sebek behegedni, csontok összeforrni.
– Ferula! – pólyálta be a lány nemrég még törött karját, hogy a gyógyulás folyamata tökéletesen menjen végbe.
Mikor a boszorkány néha magához tért, minden szóba jöhető elixírt beadott neki, ami csak nála volt. Áldotta az eszét, hogy hozott magával ilyesmit is.
A lány még nem volt teljesen magánál, de érezte, hogy lassanként visszatér belé az élet. El sem tudta hinni, hogy ilyen szerencséjük lehet.

– Gyenge vagy, Piton! Mindig is az voltál, te áruló! – tért magához Rookwood. Mozdulni nem tudott, hiszen a kötöző ártás erősen tartotta, de a nyelve semmivel sem lett kevésbé csípős.
– Petrificus totalus! – varázsolta sóbálvánnyá a halálfalót, mert elege volt belőle, aztán egy pálcaintéssel megfordította, hogy Rookwood ne láthassa őt.

Körbenézett.
Tudta, hogy valamit kezdenie kell a vár udvarával, hogy a mugliknak reggel ne tűnjön fel, ami történt. Bizonytalanul pillantott a lányra, de tudta, egyelőre nem tud többet tenni érte. Fél órát szánt az udvarra, azalatt helyreállította a ledőlt falakat, bástyákat. Megtalálta a megölt biztonsági őrt, és úgy helyezte el, hogy egyszerű szívinfarktusnak tűnjön a halála. Mikor úgy érezte, hogy minden készen van, a boszorkányt és a halálfalót is lebegtetve elindult a föld mélye felé. A kazamaták lejárata mellett ott volt az átjáró az érseki pincerendszerbe, ezért egyenesen oda tartott.
Az alagútban a zárkához ment, és belökte Rookwoodot. A sóbálvány átkot nem szándékozott feloldani, felőle aztán ott rohadhatott volna meg a halálfaló a pincében.

Amikor végzett, Hermionét gyengéden a karjába vette, úgy vitte fel a lakásba. A hálószobában lefektette az ágyra, aztán levette magáról a cipőjét, talárját, és kimerülten melléfeküdt. Nem akarta magára hagyni egy pillanatra sem.

Nézte a lányt, aki ájultan aludt, és a vörös, kék és lila foltok ellenére is gyönyörű volt. Hihetetlennek tűnt, hogy sosem látta meg a szépségét, amíg a Roxfortban tanított. Persze, amikor odakerült, még csak egy kislány volt, kusza hajjal – bár ez nem sokat változott – és szabálytalan fogsorral. Még szerencse, hogy néhány évig nem látta, mert így el tudott vonatkoztatni az emlékeiben élő gyerektől, és képes nőként tekint rá.
Megmentette az életem – csóválta meg tűnődve a fejét. Vajon miért? Csak egy valamit tudott elképzelni indokként: a lány griffendéles forrófejűségét, és bátorságát. Na persze, ez szerinte inkább meggondolatlanságnak nevezhető. Mindenesetre mindketten élnek, pedig lehetett volna rosszabb vége is a dolognak.
Vajon hogyan lesz ezután? Itt marad még Egerben a boszorkány, vagy visszatér Londonba, és éli tovább az életét? Sajnos, erre megvan a lehetőség – látta be –, és neki el kell engednie. Talán egy nyári kalandnak jó volt Hermione számára, ő pedig örülhet, hogy ennyit is kapott belőle. Ha tényleg fontos neki, akkor nem állhat az útjába, hiszen a lány még fiatal, előtte az élet. Ráadásul saját magában sem biztos. Természetesen kedveli, és talán – ha nagyon magába néz – szereti is a boszorkányt, és pokoli érzés volt azt hinni, hogy meghalhat, de egy kapcsolathoz ennyi nem biztos, hogy elég.

És mit kezdenek Rookwooddal? Már egy kicsit sajnálta, hogy nem ölte meg a vár udvarán, akkor meg lenne oldva a probléma. Úgy tűnik, az elmúlt, muglik között töltött időszak gyengévé tette, ahogyan a halálfaló is rámutatott.
Felsóhajtott. Hermionéra fogja bízni, hiszen majdnem elvette az életét, joga van ítélkezni felette.

Az állapota reményt keltett benne, már sokkal jobban volt, Piton úgy gondolta, a testi bajok nagy részét sikerült meggyógyítania, de persze még időbe telik, mire teljesen rendbe jön. A cruciatus szörnyű hatással van nem csak a testre, de a lélekre is, és az volt az érzése, nem az volt az első átok, amit a jelenlétében kapott a lány, mert rémálmok gyötörték.
– Ne, kérem, ne! – ismételgette állandóan. Néha rángatózott és rúgkapált álmában, pedig minden mozdulat kínokkal járt még neki.
Végül Perselus megitatott vele egy álomtalan álom elixírt, és attól lecsendesedett.

Valamikor hajnal felé őt is legyűrte a fáradtság. A rendszeres úszástól jó volt az erőnléte, de már régen párbajozott varázslóval, ráadásul korábban alig pihent.
Úgy aludt el, hogy fogta Hermione kezét, hogy érezze, ha felébred, vagy bármi egyéb történik vele.


                                                                    ***


Élek.
Ez volt Hermione első gondolata, amikor reggel felé először ébredt fel tiszta tudattal. Bár még fájt minden porcikája, de már nem volt olyan rossz, mint az éjjel, amikor azt hitte, bele fog halni a sérüléseibe.
Érezte, hogy puha ágyban fekszik, és amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Perselus hálószobájában van. Ha nem fájt volna mindene, akár azt is hihette volna, hogy a tegnap este nem történt meg, és még csak ezután indulnak a színházba.
Végtelenül fáradt volt, mintha hosszú heteket töltött volna gyaloglással. Valaki a kezét fogta, és oldalra nézve látta, hogy Perselus alszik mellette. Egyszerre eszébe jutott, amikor éjjel, még a vár udvarán magához tért. A férfi a karjában tartotta, és könnyes volt a szeme. Miatta. Most már tudta, hogy csak azért viselkedett úgy, mintha nem érdekelné Hermione sorsa, hogy a halálfaló ne tudja vele zsarolni. Végül mégis az ő kínzásával győzte volna le. Hermione azon tűnődött, vajon honnan vette az erőt, hogy még fel bírt állni? Aztán már tudta, hogy nem is erő kellett hozzá, hanem szeretet. Az húzta fel, hogy meg kellett mentenie a férfit, mert egyszerűen nem lett volna képes elviselni, ha meghal.

Közelebb akarta tudni magához, szüksége volt arra, hogy érezze. Még fájtak a mozdulatok, de óvatosan mégis mellé araszolt. Legszívesebben átölelte volna, de azt még nem bírta, ezért csak mellé feküdt annyira, hogy oldalával teljesen hozzá érjen, és érezze, hogy mellette van.
Most már nyugodtabban aludt vissza.

Amikor legközelebb újra felébredt, megint csak jobban érezte magát valamivel. Perselus még mindig ott volt mellette, de már ő is ébren volt. Most felkönyökölt, és aggódva nézett rá.
– Jó reggelt! – üdvözölte gyengéden. – Hogy érzed magad?
– Jobban – válaszolta, és ő is mosolyogni akart, de felszisszent, mert még fájt a feje és az ütések nyomai is.
Perselus lágyan megsimogatta az arcát.
– Hamarosan nem fog fájni.
Az éjjeliszekrényre készített üvegcsék közül elvett kettőt.
– Ezeket be kellene venned – mondta. – Segítek.
Kissé megemelte a lány fejét, úgy itatta meg vele előbb a regeneráló elixírt, aztán pedig az erősítőt.

– Rookwood? Mi történt vele? – kérdezte, miután mindkettőt bevette. Remélte, hogy Piton megölte a halálfalót, hogy örökre eltűnjön a világból.
– Lent van a pincében, van ott egy zárka kialakítva. Ne aggódj, nem fog tudni kijönni.
Kicsit mindketten hallgattak. Hermione arra gondolt, talán jobb is így; a halálfalónak az Azkabanba kell kerülnie, hogy megkapja a dementorcsókot.

– Köszönöm! – szólalt meg Perselus, és komolyan nézte őt. – Megmentetted az életemet.
– Az egész az én hibám volt – válaszolta bűnbánóan –, pedig azt ígértem, óvatos leszek.
– Hogyan maradhattál életben? – kérdezte a férfi csodálkozva.
– Azt hiszem, a talizmán miatt volt – mondta. – Már indultam volna vissza hozzád, és előtte még a nyakamba akasztottam Shacklebolt láncát. Nem is tudom, hogy miért.
– Szóval tényleg varázsereje van – mondta Perselus elgondolkodva. – Tudod, Kingsleyvel sok időt töltöttünk a vizsgálatával, és nem találtunk rajta semmi különöset, de egy egyszerű medál nem lett volna képes megvédeni egy halálos átoktól. Megnézhetem?
– Persze!
A varázsló óvatosan kibontotta a ruháját és félrehúzta az anyagot. Hermione látta, hogy a medál kiégett, eltűnt belőle a kő, de a talizmán lenyomata a szíve felett a bőrébe égett. Olyan volt, mintha tetoválás lenne. Most már neki is van egy sebhelye, szerencsére kevésbé látványos helyen, mint a Harryé.
– Hozzáérhetek? – kérdezte Perselus óvatosan.
– Természetesen – válaszolta. Igazából örült neki, hogy a férfi nem idegenkedik a sebhelytől.
Annyira finoman nyúlt hozzá, mint egy lepkeszárny érintése. Hermione azon csodálkozott, hogy nem hallja meg, mennyire hangosan dobog miatta a szíve.
Felemelte azt a kezét, amelyik nem volt bepólyálva, és Perselus arcára tette, hogy megsimogassa. Válaszul a férfi fekete szeme felragyogott, és fölé hajolt, hogy megcsókolja. Finoman ért hozzá, nehogy fájdalmat okozzon, de Hermione legszívesebben semmivel sem törődve magához szorította volna, mert érezni akarta, hogy itt van vele. Annyira kétségbeejtő érzés volt azt hinni, hogy meghalhatnak, hogy semmi sem érdekelte, csak hogy mindketten élnek. Ölelni akarta, és minél közelebb lenni hozzá, hogy érezze.
Nem foglalkozva a fájdalommal visszacsókolt, és az ép karját Perselus hátára csúsztatta. Ki akarta húzni az inget a nadrágból, hogy be tudjon nyúlni alá, de egy kézzel túlságosan ügyetlen volt.
– Levennéd a ruhád? – kérdezte. – Érezni akarlak!
Perselus megértette, hogy mit szeretne, gyorsan levetkőzött, aztán gyengéden őt is óvatosan kihámozta a maradék ruhájából. Újra mellé feküdt, és hosszú karjaival átölelte.
– Köszönöm! – motyogta, mielőtt ismét elaludt volna. – Így már jó!


Az ablakon kinézve úgy tűnt, késő délutánra járt az idő, amikor ismét felébredt. Már egészen jól érezte magát, csak annyi fájdalmat érzett, mintha egy sportolással eltöltött nap után izomláza lenne. Perselus még mindig ölelte, és álmában egyik tenyerével a melléhez ért. Egy pillanatra eszébe jutott, hogyan markolta Rookwood, de a gondolatot gyorsan el is hessegette. Szerencsére nem sikerült a halálfaló terve, amiért Hermione hálát adott Merlinnek.
Perselus érintése nagyon is jól esett, sőt, a lány úgy érezte, hogy gyengédsége gyógyír a lelkére is. A férfi felébredt, és gyorsan elhúzta a kezét.
– Ne haragudj! – mondta. – Ugye nem okoztam fájdalmat?
– Nem! Ez... – pirult bele a vallomásba – kellemes volt.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a varázsló, és úgy nézett rá, mintha azt találgatná, hogy félrebeszél-e?
– Igen, már egészen jól vagyok! – válaszolta. – Olyan, mintha csak izomlázam lenne.
A férfi fellélegzett, és mintha kissé zavarba jött volna.
– Kérdeznék néhány dolgot, rendben? – Hermione bólintott. – A cruciatust többször is használta Rookwood?
– Igen – mondta. – Egyszer a szállodában is, akkor hosszabban.
– És mitől lettek ezek a súlyos sérülések? A kínzás átoknak nincsenek ennyire látható jelei.
Hermionénak össze kellett szednie magát, hogy elmondja.

– Meg akart erőszakolni, de ellenálltam. Nem engedhettem, azt képtelen lettem volna elviselni, és azt hiszem, ezen nagyon feldühödött. Annyira, hogy már nem is varázslatot használt, hanem a kezével ütlegelt, és a lábával rugdalt. Nem is tudok mindent pontosan, mert elájultam.
Perselus nem szólt semmit, csak magához ölelte, de Hermione érezte, hogy a férfi keze ökölbe szorult, a szemében pedig tehetetlen düh csillant meg.
– Pihenned kell még egy-két napot, addig arra kérlek, maradj nálam. Tudom, hogy már nincs veszély, de megnyugtatna, meg aztán az elején ágynyugalom javasolt. Nemrég lementem az üzletbe, és az ottani telefonról felhívtam a hotelt, hogy néhány napig tartsák a szobád, amíg távol vagy. Nem szerettem volna, ha értesítik a rendőrséget, amiért eltűntél – tette hozzá, Hermione pedig egyetértően bólogatott. - Aztán majd eldöntjük, mi legyen Rookwooddal. Sóbálvány átok alatt van, és egy olyan zárkában, ahonnan egyébként sem tudna kiszabadulni. Ha akarod, ott maradhat, sosem találnak rá. De meg is ölhetjük, talán az lenne a legcélszerűbb – tette hozzá.
– Amit Malfoyról mondott, szerinted igaz? – kérdezte a lány.
– Igen. Vittem magammal veritaserumot, de nem volt rá szükség. Nem tudja, hogy legilimentor vagyok, és miközben elhencegte, hogyan talált meg, megbizonyosodhattam róla az elméjében, hogy tényleg úgy történt minden.

– Ma nem nyitottál ki? – kérdezte.
– Nem, és holnap sem fogok. Veled maradok – közölte Piton.
– Köszönöm! – Aztán végül kibukott belőle, ami nyomta a lelkét. – Annyira ostoba és meggondolatlan voltam! Levédtem varázslatokkal a szobámat, aztán egyszerűen kinyitottam neki az ajtót. Bekopogott, hogy szobaszerviz, és nekem eszembe sem jutott, hogy más lehet. Egyszerűen hagytam besétálni!
– Már vége, most már csak az számít, hogy mindketten élünk – vigasztalta a férfi. – De nem szabadott volna elé állnod egy halálos átoknak!
– Azt hittem, hogy meg fogok halni, nekem már úgyis mindegy volt – válaszolta.
– Hogyan is lehetne mindegy? – kérdezte a férfi, és még szorosabban ölelte.

Olyan végtelenül jó érzés volt Perselus karjában lenni, beszívni az illatát, élvezni csupasz bőrük érintkezését! Legszívesebben szeretkezett volna vele, de tudta, hogy még nincs itt az ideje. Pihennie kell, hogy kiheverje a sérüléseket, sőt a pihenés valószínűleg a férfira is ráfért, mert most ő aludt el hamarabb. Egy ideig még azon tűnődött, vajon mi lesz most majd velük? A feladatát elvégezte, és ha felépül, nem maradhat tovább, mert Rookwoodot Angliába kell vinnie. Muszáj, nem akarta, hogy a halálfaló vére a kezükhöz tapadjon, inkább feleljen a bűneiért a Wizengamot előtt! Ha Perselus itt marad, akkor talán nem is találkoznak többet. Ha visszatér Angliába, akkor esetleg folytathatnák, ami itt elkezdődött. Persze, ha a férfi is akarná, ami azért nem annyira biztos.
Még ha tényleg érez is irántam valamit, az még nem jelenti, hogy szeretné is ezt a kapcsolatot. Hiszen egyrészt évtizedekig egyedül élt, másrészt, ha újra roxforti tanár lesz, az megbonyolíthatja a dolgokat. Ráadásul az sem biztos, hogy én készen állok rá – csapongtak a gondolatai.
Mindenesetre bármit dönt is, el fogom fogadni, mivel a saját jövőjéről kell majd határoznia. Talán akar majd benne részt adni nekem, talán nem. Hiszen a varázsvilágban nem volt könnyű élete, nem csoda, ha itt jobban érzi magát.
Szereti, szóval bárhogyan dönt Perselus, támogatni fogja benne, nem tehet mást.

Talán nem is kellene most ezzel foglalkozni – gondolta félálomban. Itt van vele, és átöleli – jelenleg csak ez számít!