Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 20. fejezet

20. fejezet - A meghívás


     Molly Weasley már sokadszorra dörömbölt a fiatalok bejárati ajtaján.
– Ginny! – kiabált újra, de semmi válasz nem érkezett.
Már megbánta, hogy nem a kandallón keresztül jött, de az az igazság, hogy azóta a kellemetlen incidens óta inkább a lakáson kívülre érkeztek, és megvárták, amíg beengedik őket. Örökre beleégett a retinájába és egészen biztos, hogy Arthuréba is, ahogyan a Kis Túlélő az ő egy szem lányukat...
Nem, jobb lesz, ha erre nem is gondol. Végül is Harry elveszi Ginnyt feleségül, szóval így már minden rendben, nem igaz?
– Ginny! – Ma hétfő van, Harry biztosan nincs is itthon, ilyenkor már az auror-parancsnokságon dolgozik. Ginevra pedig valószínűleg mélyen alszik a tegnapi meccs után. De vajon miért nem nyit ajtót Sipor?
Molly fel nem foghatta, miért nem volt képes a lánya valamilyen rendes foglalkozást találni? Még hogy kviddicsjátékos? Bármelyik fiáról előbb gondolta volna, hogy sportoló lesz. Persze, még mindig jobb, mintha auror lenne, akkor aggódhatnának érte is, nemcsak Harryért. Úgy szereti azt a fiút, mint a sajátját! Főleg mióta Ron...
Nem! Erre sem gondolhat! – Vett egy mély levegőt, azután kifújta. – Főleg a mai nap nem!
– Ginevra Weasley, ébredj! – kiáltotta mérgesen.
– Jövök már! – hallatszott végre valahára a lánya hangja.

Mihelyst Ginny kinyitotta az ajtót, robogott is befelé, egyenesen az ablakokra irányította a pálcáját, hogy kinyissa őket.
– Merlinre! Hogy lehet így élni? Nem csoda, hogy nem bírsz felébredni, ha ilyen levegőtlen ez a lakás! Mikor szellőztettél utoljára?
– Anya! – kezdett méltatlankodni Ginny. – Tegnap meccsem volt, tudod, hogy ilyenkor másnap fáradt vagyok.
– Hol van Sipor?
– Kapott néhány nap szabadságot, úgyis lesz majd elég dolga az esküvő előtt.
– Ugye most nem tört el semmid? – kérdezte számonkérően, szemével aggódva átfutva a lánya testén. A kviddicsnél előfordultak sérülések, még edzéseken is.
– Nem – nyomott el egy ásítást a fiatal boszorkány –, de majdnem hat órás volt a játékidő, éjfél után értem haza.
– Te választottad! – vont vállat az anyja. – Lesz még meccs az esküvő előtt?
– Nem, csak edzések – mondta Ginny. – Meg sem kérdezed, hogy mi lett az eredmény?
– Mi lett?
– Nyertünk, naná! Kifüstöltük őket a pályáról! – vigyorgott.
– Csodásan hangzik, kislányom – válaszolta Molly –, és légy szíves, most már ne sérülj meg az esküvő előtt!
– Téged csak ez érdekel? – ingatta a fejét Ginny.
– Ginevra drágám, tudod, hogy most ez a legfontosabb! – Aztán végre a tárgyra térhetett, amiért jött. – Nézd, mit hoztam! Készen vannak a meghívók!
Vett elő a táskájából egy helyes kis dobozt.
– Milyen lett? – érdeklődött a lány.
– Honnan tudnám? – nézett szemrehányón. – Nem bontottam ki.
Ginny elismerően pillantott rá.
– Képes voltál megállni?
Molly a megjegyzést egyszerűen elengedte a füle mellett.

Lerakták a dobozt az asztalra, aztán izgatottan nyitották fel a tetejét.
– Gyönyörű! – suttogta a fiatalabb Weasley.
– El kell ismernem, tényleg az! – értett egyet az idősebb. Nem lelkesedett az ötletért, hogy aranycikesz legyen az esküvői meghívón, de a kivitelezés pazar volt.
A gyönyörű fehér pergamenre arany dombornyomással ábrázolták a cikeszt, és ha kézbe vették a meghívót, az kinyílt és szárnyalni kezdett. Mikor megállt, akkor gravírozódott fel a lapra a házasulandók neve: Ginevra Weasley és Harry Potter. Ők persze csak annyit akartak, hogy Ginny és Harry, na de milyen meghívó már az olyan? Nem csak a barátaik fognak kapni, hanem fontos emberek is!
– Megvan a lista? – kérdezte.
– Milyen lista? – húzta fel Ginny a szemöldökét.
– Jaj, hát a vendéglista! Légy szíves add ide, hadd nézzem meg!


A lány előkotorta a listát az egyik fiókból, és odanyújtotta. Mrs. Weasley elvette, Ginny pedig kiment a konyhába, ahol az asztalon talált egy bögre kávét, és szendvicset. Elmosolyodott, mert tudta, hogy Harry hagyta neki ott, még mielőtt elment dolgozni. Egyik kezében a fekete itallal, a másikban a szendviccsel tért vissza az anyjához. Leült az asztalhoz, és mosolyogva figyelte, hogyan olvassa át sokadszorra a listát.
– Anya! Már legalább ötször elolvastad!
Molly éppen csak felnézett volna, de amikor meglátta, mit csinál Ginny, ráripakodott.
– Édes lányom, hogy gondolod ezt? Ide ülsz azzal az étellel a meghívók mellé? Mi van, ha összemaszatolod, vagy leöntöd kávéval? Menj, és edd meg a konyhában!
– Igenis! – sóhajtotta a lány, és elindult kifelé.
– Hagyd abba a szemforgatást, kisasszony! Tudod, hogy igazam van! – szólt még utána az anyja.

Miután megreggelizett, visszament a szobába, remélve, hogy anyja hamarosan elmegy, ő pedig alhat még néhány órát. A tegnapi meccs elég kemény volt, jól elfáradt a végére. A család persze – Harry kivételével – azt hiszi, hogy ez neki szórakozás, pedig ő ezért ugyanúgy fizetést kap, mint például bármelyik alkalmazott a minisztériumban.
A nappaliban aztán a földbe gyökerezett a lába. Az anyja már előkészítette a tintát, pennát, és a lista is ott volt mellettük.
– Most pedig szépen megcímzed a borítékokat! – közölte lelkesen csillogó szemmel a lányával.
– De...! – kezdett volna védekezni, bár tudta, hogy esélye sincs.
– Már szeptember második hete van, kislányom! Úgy illik, hogy még ebben a hónapban megkapja minden meghívott. Ma ráérek, tehát tudok neked segíteni. Na persze nem megírni, de amíg te dolgozol, én készítek nektek vacsorát.
– Remek – morogta az orra alá. Tudta, hogy kénytelen lesz egész nap körmölni, de legalább a főzéssel nem kell vesződnie.

Mire az összes borítékot megcímezte, úgy érezte magát, mintha büntetőmunkán lett volna Pitonnál. Megmozgatta fájó ujjait, aztán hátradőlt a széken.
Hmm, Perselus Piton. Már majdnem három hete történt, de nem hagyta nyugodni az a jelenet, amit a Foltozott Üstben látott.
Már korábban is feltűnt neki, hogy mióta Hermione visszajött a titkos küldetéséről, mintha jobban lett volna. Legalábbis nem látszott olyan összetörtnek, és nem tűnt úgy, mintha elhagyta volna az életkedv. A barátnője végre túljutott a gyászon. Viszont valamiért mégis lehangolt volt, boldogtalan. Tekintete gyakran a semmibe révedt. Ginny azt hitte, hogy a Rookwooddal történtek miatt ilyen, de aztán, amikor elhívta ebédelni az Üstbe, és összetalálkoztak a bájitalmesterrel, hirtelen minden megvilágosodott számára. A barátnője szerelmes volt. Még Ronra sem nézett soha olyan tekintettel, mint Pitonra. Na és a tanár? Az arca egészen átalakult, rajongva merült el a lányban. Szinte forrt körülöttük a levegő, ami még rá is olyan hatással volt, hogy este szabályosan letámadta Harryt. De vajon miért nincsenek együtt? Hiszen szeretik egymást, ez nyilvánvaló!

Kezébe vett egy üresen maradt meghívót, és elgondolkodva forgatta a kezében. Egy terv kezdett körvonalazódni benne, de tudta, segítségre lesz hozzá szüksége. Kell hozzá a tanúja, és az édesanyja is, ráadásul úgy, hogy ne sejtsenek semmit. Pitont ismerve, még így sem biztos a siker, de legalább megpróbálja.
Kiballagott a konyhába.
– Elkészültem! – jelentette be.
– Nagyszerű, akkor el is vihetitek majd azoknak, akiknek személyesen akarjátok átadni. A többinél pedig, ha Hedvig nem győzi, Errol is segíthet – mondta az anyja.
– Maradt néhány darab – kezdett hozzá. – Azon gondolkodtam, kiket hívjunk még meg?
– Szerintem mindenki rajta volt a listán – válaszolta Molly, de azért elgondolkodni látszott.
– A Rend tagjai mind ott lesznek? Én már nem emlékszem, hogy kik voltak a tagok, mert még eléggé gyerek voltam.
– Hmm, lássuk csak! A legtöbben ugyebár sajnos meghaltak, de... – Ginny már látta is az anyja arckifejezéséből, hogy az ötlete bevált. – Merlinre! Perselus Piton él! Ez eddig nem is jutott eszembe! Feltétlenül meg kell hívnunk őt is!
– Piton professzort? – kérdezte a lány.
– Hát persze! – Molly egy kissé elbizonytalanodott. – Valószínűleg nem jön el, de borzasztó udvariatlanság lenne lehagyni a vendéglistáról.
– Igen – fintorgott Ginny –, de Harryt neked kell meggyőznöd!
– Miért? – hökkent meg az édesanyja.
– Tudod, hogy nem igazán kedveli...



Aznap este Harry Potter a leendő felesége mellett a leendő anyósát is a lakásukban találta. Természetesen bármikor szívesen látta a Weasley házaspárt, hiszen úgy szerette őket, mintha az édes szülei lennének. Na persze volt az az eset, amikor éppen azt találták ki Ginnyvel, hogy kipróbálnak egy pózt abból a hülye mugli regényből… az elég kellemetlen volt. Ginny kikötözve feküdt a nappaliban az ággyá varázsolt kanapén, ő pedig egy szál kviddicstalárban volt felette, amikor Molly és Arthur kilépett a kandallóból. Remélhetőleg a George-tól kapott játékszert nem vették észre. Mindenesetre azóta a család csak a ház elé érkezik, nem egyenesen a nappaliba, és azt is megfigyelte, hogy Mrs. Weasley többé nem ült le a kanapéra.
Ott volt tehát a két nő, az asztal szépen megterítve három személyre. A vacsorát Molly készítette, akinek lényegesen nagyobb volt e téren a tudománya, mint a lányának, és ráadásul a kedvencét főzte.
– Mit csináltatok ma? – kérdezte vacsora után, amikor egy korsó vajsörrel a kezében elégedetten hátradőlt a székén.
– Megcímeztem a meghívókat – közölte Ginny mártír arccal.
– Készen lettek? – Tehát ezért volt itt Molly, hogy biztosan megcsinálja Ginny a címzést. – Milyenek?
– Gyönyörűek! – hozta elé a dobozt Mrs. Weasley.

Harry vigyorgott leendő anyósa lelkesedésén, de lehervadt a mosoly az arcáról, amikor az első borítékot meglátta.
– Piton? – nézett Ginnyre.
– Anya ötlete – vonta meg a vállát a lány.
– De hát nem is volt rajta a listán! – próbált tiltakozni.
– Harry, drágám! Mert még nem tudtuk, hogy él, amikor összeírtuk a vendégeket – magyarázta Molly. – Legalábbis rajtad kívül más nem tudta – nézett rá megrovóan.
– Titkos információ volt – védekezett. – De minek hívjuk meg a vén denevért?
– Először is, mert ő is a Rend tagja volt, másodszor pedig, ha ő vén, akkor én mi vagyok? – háborodott fel leendő anyósa. – Piton professzor tíz évvel fiatalabb nálam!
– Tényleg? Nem látszik – vigyorgott a fiú.
– Harry drágám, ne légy tiszteletlen a tanár úrral – jegyezte meg Molly.
– Jó, majd Errol elviszi neki a meghívót – mondta, remélve, hogy az az őrült bagoly soha nem találja meg Pitont.
– Nos, arra gondoltam, mivel McGalagonyt úgyis személyesen hívjátok el... – kezdte Mrs. Weasley, és Harry tudta, hogy nincs esély a menekülésre, elé kell állnia a bájitaltantanárnak, és át kell adnia a meghívót.
– Jól van! – sóhajtott végül egy nagyot. – Elvisszük neki.


Így történt, hogy Harry csütörtökre szabadságot vett ki, és Ginnyvel együtt délelőtt hoppanált a Roxfort szélére. Amíg a kastély felé sétáltak, és a gyönyörű zöld tájban gyönyörködtek, a fiú még mindig zsörtölődött.
– De minek kell Pitont is meghívni? – kérdezte.
– Udvariasságból – mondta a lány nagyjából huszadszorra. – Különben is, valószínűleg úgysem jön el.
– Remélem – morogta a vőlegény.

McGalagony őszinte örömmel fogadta őket.
– Annyira örülök, maguknak! Természetesen ott leszek az esküvőn! Meghívnak mást is a tanári karból? – érdeklődött.
– Hagridot, Madam Hoochot és Piton professzort – nyögte ki végül kelletlenül Harry.
– Kedves gondolat! – bólintott az igazgatónő. – Azt javaslom, most menjenek a professzorhoz, mert hamarosan kezdődik a szünet, délután pedig ma csak kettőig van az iskolában.
– Köszönjük, tanárnő! – mondta Ginny, és fel is állt.

Ahogy közeledtek a pincéhez, Harry gyomrában egyre nagyobbra nőtt a gombóc. Bármit tett is, nem kedvelte Pitont. Talán az indokait jobban megérti most már, mint gyerekként, de annyi kellemetlen emléket köszönhetett neki, hogy azok nem tudtak nyomtalanul eltűnni. Ha most nem sétálna mellette a menyasszonya, talán meg is futamodna, és mégis valamelyik bagolyra bízná a feladatot. Így azonban már ott is álltak a bájitaltan terem előtt. Az óra végét megvárták a folyosón, és csak akkor léptek be, amikor az első diákok kifelé kezdtek szállingózni. A fiú meglepve látta, hogy a mostani elsősök nincsenek megrémülve tanáruktól, és nem menekültek hanyatt-homlok a teremből, mint ahogyan ők tették egykor. Sőt, hárman is ott álltak Piton körül, aki valamit komolyan magyarázott nekik. Komolyan, de egy cseppet sem ridegen. A legnagyobb meglepetés pedig akkor érte, amikor a három diák megfordult. Egy mardekáros és egy hollóhátas mellett egy griffendéles is volt, és ahogy elmentek mellettük, a legnagyobb egyetértésben beszélgettek valamilyen kísérletről.

Mikor Piton észrevette őket, gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
– Jó napot, Piton professzor! – üdvözölték kórusban.
– Miss Weasley, Mr. Potter! – biccentett a tanár.
– Szeretnénk ezt átadni – vágott bele Harry, hogy mielőbb végezhessenek.
A tanár átvette a Ginny által felé nyújtott levelet.
– Az esküvői meghívónk, megtisztelne, ha eljönne – mondta leendő felesége, és Harry legnagyobb rémületére Ginny még rá is mosolygott Pitonra.
A bájitalmester kivette a borítékból a lapot, és bár a cikesz láttán felemelkedett az egyik szemöldöke, nem kommentálta, pedig Harry azt hitte, lesz néhány gúnyos megjegyzése ízlésekről és pofonokról.
– Nos, köszönöm a meghívást, de... – mondta olyan hangsúllyal, ami után Harry már reménykedve várta, hogy miért nem tud eljönni, azonban Ginny közbevágott.
– Nem kell most azonnal válaszolnia! Gondolja át, hogy tud-e rá időt szakítani!
– Rendben – válaszolta lassan Piton, és a meghívót az asztalára tette.
– Akkor viszontlátásra! – indult volna máris a fiú.
– Hogy haladnak Rookwood vallatásával? – kérdezte akkor Piton.
– Nem túl jól – ismerte be kelletlenül, és újból a megjegyzéseket várta, de most sem jöttek.
– Várjanak egy pillanatot! – mondta a tanár, és bement a laborjába. Kezében egy kis üveget hozott, ránézésre veritaserumot. – Tessék, ez majd megoldja a nyelvét. Az adagolást gondolom tudja, ugye?
– Igen – bólintott, magában pedig teljesen elhűlt. Piton nem kezdte el tudálékosan kioktatni, hanem feltételezte, hogy tudja használni a bájitalt. Ez merőben új volt. – Köszönöm!
Szerencsére már kezdtek érkezni a következő órára a diákok, úgyhogy menniük kellett.
– Viszontlátásra! – köszöntek el.
– A szüleim nagyon örülnének, ha eljönne! – mondta még Ginny kifelé menet.
– Nem kellett volna ennyit udvariaskodni vele – morogta Harry Hagridhoz tartva.
A lány megvonta a vállát.
– Ő is tök normális volt velünk – közölte.
– Oké, ez igaz – adta meg magát a fiú.


– Harry! Ginny! Jaj, de régen láttalak benneteket! – ropogtatta meg Hagrid a csontjaikat.
– Minden rendben? – kérdezték tőle.
– Hát persze! – válaszolta az óriás.
A kunyhóban beszélgettek néhány órát, aztán még megkeresték Madam Hoochot is; egészen este volt már, mire hazaértek.


Következő hétfőn, amikor Sipor visszaérkezett a szabadságáról, Ginny megvárta, amíg Harry elmegy otthonról, aztán a manóhoz fordult.
– Sipor, vannak neked ismerőseid a Roxfortban? – kérdezte.
A manó arca felragyogott. Valamilyen különös oknál fogva rajongott a vörös hajú boszorkányért.
– Igen, kisasszonyom, többen is – mondta.
– Nagyszerű! Nemsokára beszélned kellene valamelyikkel – kezdett hozzá Ginny a terve következő részéhez.