Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 18. fejezet

18. fejezet - Visszatérés


Hermione uralkodott magán, hogy ne látszódjon rajta, mennyire rosszul esik neki ez az egész. Persze valahol már érezte, hogy ez lesz, azért nézte meg ma olyan alaposan a férfi arcát. Minden egyes vonását, az apró ráncokat, mindent az emlékezetébe akart vésni. Hiszen az agya leghátsó zugában tisztában volt vele, hogy ez túl nagy változás lenne Perselus életében, sőt, valószínűleg neki is szüksége van időre, de ha nem lenne még mindig az ölelő karjában, most levegő után kellene kapkodnia.
A józan eszével azért tudta, hogy egyelőre neki is így lesz jobb. Muszáj magában helyretennie a dolgokat, az érzéseit. Most túlságosan felfokozott idegállapotban van, nem tudna józan döntést hozni.
Azt is elképzelte, micsoda felhördülés lenne a varázslótársadalomban, ha amellett, hogy kiderülne, Perselus Piton él, még ráadásul kapcsolata is van Hermione Grangerrel.

Befejezte a férfi elkezdett mondatát, mert tudta, hogy így folytatná, de nem akarta tőle hallani. Azt még nehezebben lett volna képes elviselni. Azt is érezte, hogy talán Perselus is bizonytalan. Talán csak azt kellene mondania, hogy vele akar lenni? Csábító gondolat volt, de tudta, hogy a férfi érdeke ez a mostani döntés.

Felkönyökölt, hogy nézhesse, ahogyan alszik. Meglepetésére a varázsló szeme nyitva volt.
– Te sem tudsz aludni? – kérdezte halkan.
– Nem – válaszolta Piton. A hangja rekedt volt.
– Azért néha még találkozhatnánk – mondta tétován. Maga is meglepődött azon, hogy azt javasolja a férfinak, legyenek titokban szeretők.
– Nem hiszem, hogy értelme lenne – felelte Perselus rövid gondolkodás után.
– Talán igazad van – értett egyet.

Másnap sokáig aludtak, aztán kényelmesen, bár szótlanul megreggeliztek. Hermione már teljesen jól érezte magát, úgyhogy visszament a szállodába, és kijelentkezett. Miközben a szobájában összepakolta a holmiját, igyekezett nem gondolni arra, hogy mi történt vele legutóbb azon a helyen. Persze már nem látszott semmi, hiszen a személyzet időközben rendet rakott, sőt, a dulakodásnak igazából egyébként sem volt jele, hiszen leginkább csak Rookwood verte őt. Mikor becsukta a szobája ajtaját, vett egy nagy levegőt, és eldöntötte, hogy örökre maga mögött hagyja az itt történteket.
Amíg sétált Perselus lakása felé, igyekezett búcsút venni Egertől, ahol olyan sok csodálatos órát töltött. Az utcán megállt az Apotheca előtt. Az ajtón lévő tábla szerint az üzlet ezen a héten zárva tart.
A lakásban úgy találta Perselust, hogy már útra készen, talárban volt.
– Indulhatunk? – kérdezte.
– Igen – bólintott.
A férfi levitte a pincébe, megmutatta a laborját, aztán pedig a titkos átjárót az érseki pincerendszerbe. Hermione néhány napja még ámuldozott volna, most viszont egykedvűen sétált a férfi mellett. Elég hosszú ideig gyalogoltak, azután a varázsló megállt, és egy mellékfolyosóra mutatott.
– Ott van!
A beugróban egy erős fémszerkezet állt.
– Készen állsz? – kérdezte Piton.

Hermione tépelődve toporgott. Ha most igent mond, akkor kinyitják a zárkát, megfogják Rookwoodot, és Londonba hoppanálnak. Vagyis, talán soha többet nem ölelheti át a mellette várakozva álló férfit.
Vett egy nagy levegőt, és ránézett.
– Most még itt vagyunk – kezdett bele zavartan, óvatosan fogalmazva –, de nemsokára megint Angliában leszünk. Köszönöm neked az elmúlt gyönyörű napokat!
Perselus arca merev volt és zárkózott, de most halványan elmosolyodott, és bólintott. A boszorkány felemelte a karját, a férfi nyaka köré fonta, aztán megcsókolta. Hosszú-hosszú percekig csókolták egymást, mintha mindkettőjüknek az járt volna a fejében, hogy ez az utolsó, és ezt ki akarják élvezni. Keserédes csók volt.
– Gyere! – fogta kézen Piton miután szétváltak, és a zárka felé vitte. Bonyolult varázslatokkal nyitotta ki, és a földön fekve ott volt a sóbálvánnyá vált Rookwood. Felállították, aztán mindketten megfogták egy-egy karját. – Menjünk!

A lány abban a pillanatban rájött, hogy ostobaságot csinálnak. Merlin szakállára, hiszen szeretik egymást! Igaz, sosem mondta még egyikük sem ki, de a saját érzelmeiben teljesen biztos volt, és eléggé egyértelműnek tűnt a Perselusé is. Együtt kellene, hogy maradjanak, aztán a többi majd kialakul!


De már késő volt.
A következő pillanatban ugyanis eltűnt a lába alól a föld, és hamarosan a Mágiaügyi Minisztérium telefonfülkéje előtt álltak. Többen is vártak a bejutásra, akik mind alaposan megnézték a furcsa hármast. Piton határozott léptekkel a fülke ajtajához ment, és ellentmondást nem tűrően kinyitotta. Beszálltak a fülkébe, és az átriumban léptek ki belőle.
Azonnal varázslók siettek oda hozzájuk, és néhány pillanaton belül a lány Harryt látta meg közeledni.

– Hermione! – kiáltotta hangosan, és magához ölelte. Vetett egy pillantást Rookwoodra is, de előbb Pitonra nézett, és a kezét nyújtotta.
– Örülök, hogy látom, Piton professzor!
A varázsló aprót biccentett, és elfogadta a kézfogást, de az arcán a lány nyomát sem látta az elmúlt szűk két hétben megismert érzelmeknek, kemény volt, szigorú és megközelíthetetlen; éppen olyan, mint egykor, a Roxfortban.
– Mi történt? – nézett újra a lányra Harry.
– Talán előbb el kellene helyezni őt – szólalt meg most végre Perselus Rookwoodra mutatva.
– Igaz is! – mondta az aurorok parancsnoka, és magához intette a közelben várakozó három aurort. – Vigyük azonnal az Azkabanba!

A boszorkány most, hogy ketten maradtak, reménykedve nézett Perselusra. Szerette volna az irodájába hívni, hogy beszélhessen vele. A férfi viszont rá sem pillantott, ellenben meglátott valakit közeledni. Valaki olyat, akit kedvelt, mert az arca halványan felderült. A lány követte a tekintetét, bár biztos volt benne, hogy Kingsley Shacklebolt érkezik.
– Perselus, drága barátom! – üdvözölte a mágiaügyi miniszter.
– Szervusz, Kingsley! – hangzott minden lelkesedés nélkül Piton válasza.
– Gyertek az irodámba, beszélgessünk! – invitálta őket, miután Hermionét is üdvözölte.


– Nem hiszem, hogy jó ötlet volt egy amatőrt küldeni azért, hogy megkeressen – közölte Piton, amikor leültek Shacklebolt irodájában.
– De hiszen megtalált! – nézett a miniszter büszkén a lányra.
– Éppenséggel majdnem mindketten meghaltunk emiatt! – válaszolt a bájitalmester bosszúsan.
Hermione legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Egy pillanat alatt vált teljesen inkompetenssé a személye, és mindezt különösen fájó volt Perselustól hallania. Hát mégis rosszul gondolta, és mindössze ennyit jelentett a férfinak?
– Természetesen ez nem Miss Granger hibája, sőt, ő mentette meg az én életemet is – remegett meg egészen enyhén a varázsló hangja, de ennyi elég volt ahhoz, hogy a lányban újraéledjen a remény –, de ha nem adod neki oda a waganda talizmánt, akkor talán most szegényebb lennél egy szépreményű minisztériumi alkalmazottal.
– Mi történt? – döbbent meg Shacklebolt, és a szeme ide-oda járt a szemben ülők között.
– Rookwood tőrbe csalta Miss Grangert, én megpróbáltam kimenteni, de közben rám szórta a halálos átkot. Miss Granger éppen akkor állt fel, ezért őt érte el az átok, de a medál valahogy elnyelte. Én sem értem, pontosan hogyan történt. – Piton megrázta a fejét. – Mindenesetre, ha egy auror jön, akkor talán máshogyan alakult volna.

Ez egészen biztos – gondolta magában Hermione. Sosem tudom meg, hogy mennyire szenvedélyes is tudsz lenni!
Döbbenten észlelte, hogy itt ül a főnöke irodájában, az agyában pedig olyan képek kergetik egymást, amiben leginkább az egykori tanára szerepel, ám nem éppen úgy, ahogyan a legtöbben ismerik.
– De jól vagy? – kérdezte aggódva a miniszter, mire a lány igyekezett letörölni az előző gondolatok miatt arcára kiült mosolyt.
Látta, hogy a miniszter megütközve, Perselus viszont kissé aggódva néz rá.
– Őőő, igen, most már jobban – válaszolta. – De még eléggé gyengének érzem magam. Nem baj, ha most hazamegyek?
– Nem, persze, hogy nem! – mondta Shacklebolt. – Valószínűleg Harry majd el akar veled beszélgetni, de természetesen az ráér.
Ahogy Hermione felállt, hirtelen Piton is felpattant, mintha vele akarna menni. Aztán észbe kapott, és gyorsan visszaült.
– Holnap reggel jövök dolgozni, rendben?
– Hogyne, de ha szeretnél, otthon maradhatsz még – válaszolta a főnöke.
– Köszönöm! – felelte, aztán Perselusra nézett. – Örülök, hogy alkalmam volt valamivel közelebbről is megismerni, Professzor úr!
– Én is örülök – válaszolta a férfi, és a lány tudta, hogy ezek igazán őszinte szavak voltak.
Még egy-egy vágyódó pillantást mindketten megengedtek maguknak, aztán a boszorkány kisétált.

***

Elment.

Egy percig semmi másra nem tudott gondolni, csak erre. Vajon fogja még látni? Esetleg ölelni? Netán csókolni?
Nem valószínű – csüggedt el.

Mikor felnézett, Shacklebolt fürkésző pillantásával találta szemben magát.
– Minden rendben, Perselus? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta, és felvette a sokat gyakorolt szenvtelen álarcát.
Míg nála tartózkodott, egészen megkedvelte Kingsleyt, de a lánnyal történtek nem az a téma volt, amit meg akart volna vitatni vele.

– Hermione átadta az üzenetnek azt a részét is, amelyik a Roxfortra vonatkozik? – kérdezte a miniszter, miután néhány szóval elmondta neki az Egerben történteket, természetesen azt kihagyva, ami közte és a boszorkány között jött létre.
– Igen – válaszolta –, azért is kísértem el őket.
Meg azért, mert képtelen lettem volna egy pillanatra is magára hagyni azzal a mocskos vadállattal – gondolta.
– Akkor ez azt is jelenti, hogy elvállalod? – csillant fel Shacklebolt szeme.
– Nem biztos, a részleteket meg kell beszélnem McGalagonnyal. Magyarországon is van már egy életem, és nem akarom teljesen feladni – magyarázta.
– Megértem. Hét év hosszú idő! Esetleg családot is alapítottál? Ha nem vagyok indiszkrét...
– Az nem nekem való – mondta komoran.

Kopogtatás szakította félbe a beszélgetést, és az aurorok parancsnoka jött be az irodába. Harry Potter, aki csak egy nyugodt évre vágyott – jutottak eszébe Hermione szavai, mire életében először érdeklődve nézett a fiúra. Aki már nem is annyira fiú, inkább férfi – állapította meg.
– Minden rendben ment? – kérdezte tőle Shacklebolt.
– Igen, kapott egy cellát az Azkabanban, aztán levettük róla a sóbálvány átkot.
– Mondott valamit?
– Semmit, egy szót sem akar szólni – intett nemet a fiú.
– Egy kis veritaserum majd megoldja a nyelvét, de két halálos átkot én és Miss Granger is tanúsíthatunk – közölte Piton.
Harry érdeklődve nézett rá.
– Az egyikkel egy muglit, a másikkal engem célzott meg. – Aztán még egyszer elmondta, mi történt a vár udvarán – persze a finomított verziót.
– Hermione jól van? – kérdezte Potter, és a bájitalmester örömmel látta, hogy az aggodalom őszinte a szemében.
– Igen, azt mondta, de most hazament pihenni – felelte Shacklebolt.
– Jó – bólintott Harry –, este benézek hozzá.
Piton szívébe féltékenység mart. Persze azt tudta, hogy Potter és Hermione között sohasem volt barátságon kívül semmi, inkább azért irigyelte a fiút, hogy bármikor meglátogathatja a lányt, míg neki innentől fogva csak arra kell hagyatkozni, amit esetleg másoktól hall. Ki tudja, egyáltalán a Roxfortban tudni fog-e a boszorkányról? Persze mindenképpen többet, mintha Magyarországon maradna. Vajon tényleg gyengének érezte magát, vagy csak kifogás volt, hogy elmehessen? Aggódott a lányért, de tudta, hogy most már nem tud mit tenni. Nincs helye az életében.
– A professzor úr mikor tudna hivatalosan is vallomást tenni? – nézett rá egykori tanítványa.
– Akár most is – közölte tartózkodóan.
– Átjönne velem az irodámba?
– Természetesen – válaszolta, és felállt.
– Perselus, beszélek addig McGalagonnyal, jó? – kérdezte Shacklebolt.
– Rendben – biccentett.

A folyosón követte Pottert a liftekig, beszálltak, és a második szintre tartottak. Ahogy az Auror parancsnokságon mentek keresztül, látta a kérdő tekinteteket, de úgy tett, mintha tudomást sem venne róluk. Bementek a leghátsó irodába, Harry az asztal mögé lépett, aztán hellyel kínálta őt is.
Piton látta rajta, hogy zavarban van. Nem úgy, mint amikor bájitaltanon felszólította, és nem tudott semmit, vagy éppenséggel azt is elfelejtette, ami esetleg ment volna, mert most látszott rajta, hogy tökéletesen magabiztos a munkájában.
– Professzor úr! – kezdett hozzá. – Mindenekelőtt szeretnék öntől elnézést kérni, amiért régen nem hittem magában. Belátom, hogy tévedtem.
A bájitalmester döbbenten meredt a fiúra. Sok mindenre számított James Potter utódjától, de erre aztán végképp nem.
– Még gyerek volt – bólintott végül.
– Hinnem kellett volna Dumbledore ítéletének – mondta Harry sóhajtva.
– Tervez még erről csevegni, vagy a tárgyra térhetünk? – kérdezte nyersen. Nem érdekelte tovább a griffendéles lelki nyomora, megvolt neki a magáé. Az egész csak felesleges időfecsérlésnek tűnt.
– Khmm, igen. Elmondaná pontosan, hogyan fogták el Rookwoodot, illetve mindent, ami vele kapcsolatos, és úgy véli, hogy fontos lehet?
Piton elmesélte, hogy mi történt, természetesen úgy, hogy ne derüljön fény semmi olyan dologra, ami kellemetlen lehet a lányra és saját magára nézve. Persze azok a dolgok nagyon is kellemesek voltak a számára, de nem olyanok, amiket meg kellene, hogy osszon Potterrel. Bár a fiút egyébként is leginkább a megölt aurorokkal kapcsolatos részletek érdekelték.
– Biztos, hogy igazat mondott? – kérdezte gondterhelten.
– Talán elfelejtette, hogy legilimentor vagyok? – nézett rá gúnyosan.
– Nem, természetesen nem – válaszolta Harry, és az arcára kiült érzelmek hatására Piton meg is bizonyosodhatott erről.
– Néhányan valóban meghaltak az elmúlt években – gondolkodott Harry hangosan –, de eddig nem tudtuk, ki áll ezek mögött. Neveket nem említett?
– Nem.
– Értem. Ez esetben, azt hiszem, végeztünk. Köszönöm, Piton professzor!
– Nincs mit – mondta, és felállt.
– Professzor úr! Ugye nincs az ellen kifogása, hogy esetlegesen a Wizengamot előtt is el kell ezeket ismételnie?
– Tisztában vagyok a kötelességeimmel – jelentette ki, aztán otthagyta Pottert.
Az aurorparancsnok fejcsóválva nézett utána.


Visszatért Shacklebolt irodájához, és bekopogott.
– Tessék! – szólt ki a miniszter.
Mikor bement, látta, hogy Kingsley már nincs egyedül, mert az egyik széken az elképedt McGalagony ült. Ahogy Piton belépett, még jobban elkerekedett a szeme, mint azelőtt.
– Szóval, tényleg igaz! – kiáltott fel.
– Viccelődnék én ilyesmivel? – vonta fel a szemöldökét Shacklebolt, akit nyilvánvalóan rendkívül szórakoztatott az igazgatónő döbbenete.
– Jó napot, Minerva! – üdvözölte a bájitalmester.
– Jó napot, Perselus!
– Nos, akkor én magukra is hagyom önöket. Perselus, ha végeztél, meghívhatlak hozzám vacsorára?
– Persze – egyezett bele. Bármi jobb lesz, mint otthon ülni egyedül.
– Akkor majd visszajövök – válaszolta Shacklebolt, és vidáman kiment.

Egy darabig némán néztek egymásra. Piton nem szándékozott megkönnyíteni McGalagony dolgát, hiszen neki nincs szüksége erre az állásra, hanem ő tesz szívességet. Hátradőlt a kényelmes karosszékben, és keresztbe vetette hosszú lábait. McGalagony felsóhajtott.
– Perselus, tartozom egy bocsánatkéréssel!
Mi a fene? Úgy látszik, ez egy ilyen nap – gondolta, de nem szólt semmit, csak az egyik szemöldökét emelte feljebb.
– Nos, elnézést, hogy nem hittem magában – mondta az idős nő –, és Dumbledore ítéletében sem.
– Rendben – biccentett –, akkor a tárgyra térhetnénk?
Nem érdekelte McGalagony lelkivilága sem.
– Igen – nézett rá a nő meglepetten, és talán némi rosszallást is felfedezett a tekintetében. – Tehát, a mágiaügyi miniszter úgy tájékoztatott, hogy ön hajlandó lenne visszajönni tanárnak a Roxfortba. Így van?
– Részben – válaszolta, és látta, hogy az igazgatónő felkapta a fejét. – Átveszem Lumpsluck professzortól a bájitaltan oktatását, de mindössze ennyit tudok felajánlani, és azt is feltételekkel. Nem vállalom egyik Ház vezetését sem, beleértve a Mardekárt is. Az órarend összeállításánál vegye figyelembe, hogy csak délután háromig lehetnek óráim, azután nem leszek az iskolában. Nem vállalok éjszakai, vagy hétvégi ügyeletet, és nem kérek lakosztályt sem, egy iroda a labor mellett tökéletesen elegendő lesz – fejezte be.
McGalagony néhány percig elgondolkodni látszott, végül bólogatva beleegyezett.
– Rendben! – válaszolta. – Tulajdonképpen jelenleg Lumpsluck professzor is hasonló beosztással dolgozik, tehát ez nem okoz problémát.

Az igazgató felállt, és a kandallóhoz lépett.
– Köszönöm, hogy hajlandó visszajönni a Roxfortba! Igazán nagy segítség!
– Nem magáért teszem – mondta neki.
– Nyilvánvaló, de ez a lényegen nem változtat – játszott óvatos mosoly Minerva arcán.

Végül egy adag hopp port szórt a kandallóba, belépett, és eltűnt.